Prospero
Prospero [proszperó] – milánói herceg, A vihar című színmű központi alakja. Bölcseleti és mágiai tanulmányai jobban vonzották, mint hatalmának gyakorlása; jóhiszeműségét kihasználva öccse, Antonio2 a nápolyi király, Alonso segítségével letaszította trónjáról; őt magát hároméves kislányával, Mirandával együtt egy törékeny sajkában a tenger kényére bízta. Egy derék nápolyi nemesúr, Gonzalo titkon élelmet, vizet és ruhákat rejtett el a csónakon, s odacsempészte ~ könyvtárából a legértékesebb köteteket, amelyekből varázstudományát tanulta a herceg. A lélekvesztő egy embertől nem lakott szigetre vetődött, amely hajdan Sycorax boszorkány uralma alatt állt; ennek halála után torzszülött fiáé, Calibané lett a sziget. A légies szellemet, Arielt, akit engedetlenségéért a boszorkány varázshatalma egy fába zárt volt, ~ megszabadította, és így hálás, engedelmes szolgát nyert benne. Az idétlen Caliban durva lelkét és eszét is igyekezett kiművelni, de arra jó szó és jó szándék nem hatott, csak a legalantasabb munkák elvégzésére volt alkalmas. Tizenkét év múltán a szigethez egy Tunisz felől Nápolyba tartó hajó közeledett, s rajta mindazok, akik a hajdani herceg trónfosztásában vétkesek voltak. ~ parancsára Ariel hatalmas vihart idézett elő, és úgy intézte, hogy a süllyedő gályáról mindenki biztonságban partot érjen a sziget különböző pontjain. A nápolyi király daliás fia, Ferdinand1 ~ hajlékához vetődött, és találkozott a gyönyörű hajadonná serdült Mirandával; a két tiszta lelkű fiatal első látásra egymásba szeretett. A varázsló ezt kedvtelve nézte, de azért Ferdinandot kemény próbák elé állította, ám az ifjú bizonyságot tett állhatatosságáról, s így el is nyerte az atya áldását a házasságukhoz. Kisvártatva Ariel odacsalogatta ~ ellenségeit is; a varázsló felfedte előttük kilétét, és bosszú helyett bocsánattal viszonozta tetteiket. A vétkeit őszintén bánó Alonsónak visszaadta holtnak hitt fiát, s miután mágikus könyveit eltemette, varázspálcáját eltörve a tengerbe vetette és búcsút vett szigetétől, majd a csodásan helyreállított hajón az illusztris társasággal együtt elindult, hogy újra elfoglalja helyét Milánó trónján. – A bölcsesség és nemesség szinte emberfeletti magaslataiba igazában nem varázshatalma emeli ~t, hanem az, hogy mélyen az emberi lelkekbe lát, s hogy le tudja győzni önmagában a jogos bosszú nagyon is emberi indulatát. Lelkének legmagasabb és legalantasabb rétegein (Arieljein és Calibanjain) uralkodik biztos kézzel; minderre az teszi képessé, hogy az emberi hitványság világából kényszerű magányba kerül, és csak önmaga tökéletesítésén fáradozik. A mű végkicsengésként mégsem a nemes elszigeteltséget eszményíti, hiszen ~ visszatér a világba, hogy hatalmát most már az emberek javára gyakorolja. Shakespeare utolsó színműve hősében joggal látjuk a szerző önportréját, amint búcsúzni készül varázsbirodalmától, a színpadtól, ahol emberi és szellemalakok százai engedelmeskedtek bűvös pálcája intésének. – A történet nyomán nem kevesebb, mint harmincegy opera és színpadi zene készült, szerzőik közt ott van Purcell, Halévy, Berlioz, Csajkovszkij és Honegger.
