III. SZÍN.
Milyen kopogás! Ha az ember a pokolrács kapusa volna is, megőszülhetne a kulcsforgatásban. (Kopogás.) Kop, kop, kop, ki van ott, Belzebub nevében? – egy buzakereskedő, ki a bőtermés fölötti bánatában fölkötötte magát; – jókor jöttél, csak legyen elég zsebkendőd, az izzadságodat törülgetni. (Kopogás.) Kop, kop, kop, ki van ott, a másik ördög nevében? A biz egy köpönyeg forgató szent, ki két serpenyőre ülni, s mind kettőre, rá és ellene esküdni kész; – eleget csóválta farkát Isten nevében, de a menyországba még nem tudta bekétszínűsködni magát. No, csak gyere be, köpenyeg forgató! (Kopogás.) Kop, kop, kop, ki vagy? A biz egy becsületes szabómester, ki minden nadrágból ellopott egy szélt. No, csak be, be, becsületes szabó, itt megtüzesítheted a vasalódat. (Kopogás.) Kop, kop. Pihenni se hagynak; ki vagy, mi vagy, no? De, lelkemre, pokolnak igen hideg hely ez! nem pokol-kapuskodom én itt tovább, pedig a volt szándékom, hogy minden élet-módút bebocsátok egyet-egyet, kik az öröktűz rózsás útján járdalnak. (Kopogás.) Mindjár, mindjár. – Kérem, emlékezzenek meg a szegény kapusról.
Kaput nyit. Macduff és Lenox jönnek.
Későn menél-e ágyba, czimbora,
hogy ily későre kelsz?
Valóba’, Sir, |
A bor pedig, Sir, három dolgot szokott
Elősegíteni.
És mi az a három
Dolog, mit a bor elésegít?
Biz az Sir, vörös orr, álmosság, és vizellet. A bujálkodást meg, Sir, elő is segíti, hátráltatja is. Elősegíti a kivánságot, hátráltatja a végrehajtását. Azért a kulacs valódi két kulacsos a bujálkodással szemben: felbíztatja, meg elijeszti; szüli, meg elöli, tüzeli, meg lehűti; azt mondja neki, légy ember a gáton, azonban letaszítja a gátról. Végre is elaltatja – s akkor cserben hagyja.
Úgy tetszik, téged is cserbe hagyott a bor az éjjel.
Az igaz, Sir; mivel én nem hagytam cseberben, ő engem, cserben hagyott. Előbb ugyan igen belém csimpajkózott volt, s erővel le akart teperni a lábamról; de mikor legjobban fojtogatta a torkomat, s két lábamnak gáncsot akart hányni: fogtam magam: s kihánytam őkemét.
Fölkelt urad?
Macbeth jő.
A kopogás felkölté; már jön is.
Jó reggelt, Sir.
Nektek is, uraim. |
Nemes thán, a király fölkelt-e?
Nem még. |
Meghagyta, hogy korán költsem fel őt,
S majd elmulasztám a szabott időt.
Hozzá vezetlek.
E kis baj, tudom, |
Miben gyönyört lelünk: még balzsam az
A bajra. – Itt az ajtó.
Majd magam |
Szólok be. Ez parancsom. | (Macduff el.) |
Elmegy-e |
El; úgy rendelkezett.
Viharos éj volt: ott, a hol mi háltunk,
Ledőltek a kémények is; sőt azt
Mondják: a légben jajveszékelés,
Halálnyögés, bősz jóslat hallatott
Tűzvész s keserves zűrzavar felől,
Mit mostanába’ költ ki a gyász idő.
Éjhosszat a kuvik süvölte, sőt
Mondják: a föld is lázban reszketett.
Nehéz egy éj volt.
Fiatal emlékem |
Macduff visszajő.
Oh! iszony! |
Felfogni, sem kimondani.
Mi történt?
A kárhozat végzé mester-müvét!
Szentségtörő orgyilkolás töré be
Az Úrnak fölkent templomát, – s kilopta
Az életet belőle!
Mit beszélsz? |
Ő felségiről beszélsz?
Csak nézzetek be: szemvilágtokat
Új Gorgon oltja el. – Ne kérdjetek!
Nézzétek, aztán szóljatok ti!
(Macbeth és Lenox el.) |
Föl! |
Banquo s Donalbain, Malcolm! keljetek!
Rázzátok le a pelyhes álmot, a
Halál hasonlatát – s lássátok a
Halált magát! Föl, föl! a végitélet
Képére nézzetek! Malcolm, Donalbain!
Mint sírotokból keljetek, s kisértet-
Kép’ járjatok, ez iszony kiséretében!
Húzzátok a harangot! | (Lárma-harang.) |
Mi baj, hogy ily |
Alvókat?
Oh, kegyes hölgy! nem neked
Való dolog, mit én beszélek, azt
Egy nő fülébe ismételni új
Gyilkos merény voln’.
Banquo jő.
Oh Banquo, Banquo! |
Mit? |
Oh, akárhol: iszonyú!
Oh, Duff! hazudtold kérlek meg magad’
S mondd, hogy nem úgy van.
Macbeth, Lenox jönnek.
Haltam volna meg |
Boldog halállal haltam volna meg!
– E pillanattól: semmi sincs való,
Minden csak álság; kegy, jó hír: halott;
Az élet színbora lefejtve, csak
Rút seprejével kérkedik e bolt-űr.
Malcolm, Donalbain jönnek.
Mi baj?
Mi baj? – hisz rajtatok esett baj |
Forrása, kútfeje elapadt, oda
Az ősi ér!
Király-apátokat
Meggyilkolák!
Ki? Oh –
Úgy látszik, a |
Csupa vér, úgy tőreik, miket, azon
Töretlenűl, párnáikon lelénk.
Tekintetök vad volt s zilált; reájok
Nem bíztam volna senki életét.
Mint bánom oktalan dühöm – hogy így
Megöltem őket!
És miért tevéd? |
Ki tudna: bölcs s ijedt, higgadt – s dühös
Hű s közönyös – egyszerre lenni! – senki.
Forró szerelmem lángja túl lobogta
Eszem lassúbb tüzét. Ott feküvék.
Duncan, ezüst szín arcza vérrel aranyozva,
S a tátogó seb mind megannyi rés
A romboló halálnak; – ott pedig
A gyilkosok: – vad tettük színe rajtuk
És tőrükön aludt vér, irtóztatón!
Ki tartóztassa itt magát, kinek
Csak szíve van, szeretni, és szivében
Egy csöpp erély, mely megmutassa e
Szerelmet!
Jaj nekem! segítsetek!
A Ladyhez!
S mi hallgatunk, kiket |
Mi szólhatunk, holott reánk talán
Egy fúró-lyukban ólálg a veszély
És megrohanhat? Jobb megyünk! könyűink
Koraiak még!
S bánatunk se’ bír
Mozdulni még.
A Ladyhez! |
(Lady Macbeth elvezettetik.) |
S mihelyt |
Gyarló hiányit: jőjünk össze itt;
S e szörnyű vértett elrejtett okát
Keressük. Kétely és iszony gyötör. De
Isten nevében, e titokba burkolt
Rút árulásnak ellenébe én
A síkra szállok.
Én is. |
És mi mind! |
Öltsünk hamar föl harczias ruhát, – s a
Csarnokba gyűljünk össze.
Ott leszünk. |
(Malcolm és Donalbainon kívül mind el.) |
Mit vagy teendő? Jobb nem tartanunk
Ezekkel itt: nem érzett bánatot
Színlelni: könnyű, csalfa szívünek.
Én menekülök Angliába.
S én |
Jobban megőriz. Itt minden mosoly
Meg annyi tőr. A vér-rokon csak annál
Vérszomjasabb reánk!
A gyilkoló nyíl |
Legjobb: előle félreállanunk.
Hát lóra, és nem is bucsúzgatunk ám;
Csak elsuhanjunk. Ily lopás szabad:
Ellopni, hol vész fenyeget, magad’.
(Mindketten el.) |