1. A török elleni védelmi rendszer történetének feltáratlansága
1. A török elleni védelmi rendszer történetének feltáratlansága
A középkori magyar királyság területe a mohácsi csatát, majd végérvényesen Buda 1541. évi elestét követően a kor két legjelentősebb világbirodalma, a Habsburg és az Oszmán összeütközésének színterévé vált. Az elkövetkező másfél évszázadban a frontvonal szerepét betöltő Magyarország mégsem roppant teljességgel össze, s jóllehet későbbi sorsát számos területen alapvetően meghatározta a törökök hosszú időre történő berendezkedése, a teljes megszállást mégis mindvégig sikerült elkerülnie. Mindebben a legfontosabb szerepet az a török elleni határvédelmi rendszer játszotta, amelyet az Adriai-tengertől az erdélyi határig, sok száz kilométernyi hosszúságban a bécsi Udvari Haditanács (Wiener Hofkriegsrat) a magyar, horvát, osztrák, cseh–morva és birodalmi rendekkel való szoros együttműködésben a 16. század második felére épített ki, majd tartott fenn Közép-Európa országainak és tartományainak igen jelentős anyagi áldozatvállalásával egészen a törökök kiűzéséig.
Noha a Magyarországon és a horvát–szlavón területeken kiépített törökellenes védelmi rendszernek valóban csaknem teljes Közép-Európa köszönhette megmaradását, azaz történeti szerepe elvitathatatlanul európai jelentőségű, kialakulásának, fejlődésének és működésének feltárására az utókor ez ideig mégis pusztán az utóbbi területek vonatkozásában fordított megkülönböztetett figyelmet. A horvát és a szlavón végvárak alkotta két főkapitányság 16–17. századi történetéről – elsősorban mint az 1699. évi karlócai béke után újonnan kiépült déli határőrvidékek (Militärgrenze) tág értelemben vett elődjéről – ugyanis már a múlt század első felétől egyre újabb és újabb, főként osztrák és horvát történészek által írott monográfiák láttak – egészen a legutóbbi időkig – napvilágot.1 Ezzel szemben a magyarországi végvárrendszerről – Szegő Pál 1911-ben és Szántó Imre 1980-ban megjelent munkáját leszámítva2 – nem készült összefoglaló. Miután az előbbi szerző szinte teljességgel mellőzte, az utóbbi pedig csak szűken, főként az 1550-es évekre hasznosította a témára vonatkozó legfontosabb, a bécsi levéltárakban őrzött iratanyagot, munkáikat nem tekinthetjük modern értelemben vett, szisztematikus kutatáson alapuló szakmonográfiáknak. Emellett a határvédelem fejlődésének fordulópontjaira sem összpontosítottak különösebb figyelmet.
1 A legjelentősebbek önálló kötetek megjelenésük sorrendjében: Vaníček, 1875., Amstadt, 1969., Rothenberg, 1960/1. és ugyanez németül Rothenberg, 1970., Schulze, 1973. és legújabban megjelent Kaser Karl még 1985-ben készült habilitációjának átdolgozott kiadása is: Kaser, 1997. A témára vonatkozó legfontosabb tanulmánykötetek: MilitÂrgrenze, 1973., MilitÄrgrenze, 1982. és Vojna Krajina, 1984.
2 Szegő, 1911. és Szántó, 1980. Vö. még Szabó János Győző néhány újabb, elsősorban a felső-magyarországi főkapitányság történetére vonatkozó érdekes gondolatával: Szabó J. Gy., 1982. 6–9.
A legújabb oszmanisztikai kutatások eredményei alapján napjainkban már teljességgel világos, hogy a szultáni hadvezetés legfőbb célja – megfelelően a birodalom korábbi hódítási mechanizmusának – Buda megszállását követően a nagy vetélytárs, a Habsburgok fővárosának, Bécsnek az elfoglalása volt.3 A Duna medencéjében fekvő Magyarország 13tehát a török hódítás fő csapásvonalába esett, és ennek következtében a megfogyatkozott területén kiépített határvédelmi zónák a Habsburg Birodalom és Magyarország megmaradásában jóval jelentősebb szerepet játszottak, mint a napjainkra már egészen jól ismert horvát–szlavón generalátusok. A szűk értelemben vett magyarországi védelmi rendszer pilléreit alkotó, úgynevezett végvidéki főkapitányságok (Grenzoberhauptmannschaft)4 történetének alapkutatásokra épülő feltárása ezért a törökkorral foglalkozó magyar – és részben az osztrák – történetírás egyik legnagyobb hiányossága, azaz egyúttal egyik legfontosabb és legsürgetőbb kutatási feladata.
3 Erre vonatkozóan lásd Fodor Pál alapvető kutatásait: Fodor, 1991.
4 Egy végvidéki főkapitányság/generalátus alatt egy fővár (Hauptfestung) és a hozzá tartozó kisebb várak, őrhelyek (Grenzfestungen, Wachthäuser, confinia) védelmi övezetét értjük. Pálffy, 1996/2. 192–199.
Mindezt már 1946-ban a koraújkori magyar közigazgatás történetének monográfusa, Ember Győző is felismerte, midőn kijelentette, hogy „a főkapitányi méltósággal, mint a XVI. és XVII. századi központi igazgatás legfontosabb végrehajtó szervével, a magyar közigazgatástörténetnek is foglalkoznia kell, annál is inkább, mert a hadtörténet ennek a fontos tisztségnek ismertetését eddig még, érthetetlen módon, nem tekintette feladatának.”5 A téma feltárására Ember szorgalmazása ellenére az elmúlt fél évszázadban mégsem vállalkozott sem a magyar, sem az osztrák történetírás. A II. világháború utáni magyar történettudomány – ellentétben a bécsi Collegium Hungaricumban a két nagy világégés között éveket eltöltő Szekfű-nemzedék képviselőivel6 – a császárváros archívumaiban őrzött igen tekintélyes mennyiségű, elsősorban német–latin forrásanyagra nem fordított kellő figyelmet, ugyanakkor az osztrák történészek számára (elsősorban a magyarországi korabeli politikai, katonai és gazdasági viszonyok ismeretének hiányában) csak érintőlegesen merült fel a téma feltérképezése.
5 Ember, 1946. 255.
6 Napjainkig alapvető kutatásaikra és ezek hatására: Ujváry, 1996.
Elsősorban az alapkutatások évtizedes elmaradásával és hiányával magyarázható, hogy Szántó Imre említett monográfiájában néhány oldalnál nem olvashatunk többet a főkapitányságok rendszeréről, de nem találjuk meg benne a határvédelem működésének tematikus feldolgozását sem. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy témánkról, a győri végvidéki főkapitányság történetéről és jelentőségéről az eddigi irodalom nagy része pusztán néhány, már-már „historiográfiai toposszá” szilárdult megállapítást ismételget. A védelmi övezettel kapcsolatban általában két dologról emlékeznek meg még a végvárrendszer vagy a koraújkori magyarországi hadügy fejlődésével elmélyültebben foglalkozó összefoglalások is. Az egyik a főkapitányság létrejöttének, a másik pedig az azt irányító generálisok és helyetteseik, a vicegenerálisok nemzetiségének, illetve a Haditanáccsal, valamint a nádorral való kapcsolatának kérdésköre.
A főkapitányság kialakulásáról uralkodó általános elképzelést jól tükrözi Szántó Imre 1980. évi megállapítása, amelyet Szegő és Ember említett munkáira támaszkodva összegzett: „A Dunántúlon eleinte csak egy főkapitányság volt. Úgy látszik azonban, hogy már 1556-ban kettéválasztották a dunántúli főkapitányságot: a Duna–Balaton közi főkapitányság székhelye Győr, a Balaton–Dráva közi főkapitányságé pedig Kanizsa lett.”7 Fél évtizeddel később ugyanezt a nézetet vették át – ugyan zavaros megfogalmazásban – 14a Magyarország hadtörténetéről készült nagy összefoglaló szerzői is: „Az 1563. évi 16. törvénycikk hivatkozik a bányavárosi, más néven Dunán inneni főkapitányság megszervezésére, melyet aztán 1566-ban kettéválasztottak. A Duna–Balaton közi főkapitányság székhelye Győr, a Balaton–Dráva közi főkapitányságé Kanizsa lett.”8 Végül a győri végvár történetéről készült legújabb összefoglaló még tovább bonyolította a főkapitányság megszervezésének és az azt vezető katonai főméltóságok alárendeltségének problémáját: „Az 1554. augusztus 14-i királyi utasítás értelmében az eddig egységes dunántúli főkapitányságot (székhelye: Pápa) ketté osztották: Győr és Kanizsa központokkal. […] A győri főkapitány – az országos főkapitányon keresztül – a nádornak tartozott engedelmességgel, másrészt (1556 után) közvetlenül a bécsi Udvari Haditanácsnak volt alárendelve.”9 A végvidék katonai vezetésével kapcsolatban a főkapitánysággal foglalkozók egyöntetűen kiemelik, hogy Győr különös fontosságának köszönhetően a „királyi várnak és végvidékének főkapitánya általában a Haditanács mindenkori elnöke volt, mellé pedig magyar arisztokratát neveztek ki vicegenerálissá.”10
7 Szántó, 1980. 40. Vö. Szegő megállapításával: 1547-ben „a Dunántúlon is csak egy főkapitányság volt, korszakunk vége felé azonban egy új albeosztást kezdenek emlegetni: megkülönböztetik a Balatontól északra levő vidéket, melynek központja Győr és a délit, melyé Kanizsa.” (Szegő, 1911. 77.), illetve Ember ez alapján írott szűkszavú összegzésével: Az 1580-as években „a dunántúli főkapitányságnak is két részét különböztetik meg, a Balatontól északra esőt Győr, a délre fekvőt pedig Kanizsa székhellyel.” Ember, 1946. 255.
8 Marosi–Nagy, 1985. 203.
9 Veress D. Cs., 1993. 37. Vö. még: Szántó, 1986. 267–268. és Vándor, 1994. 288., valamint kizárólag kiadott források és a korábbi irodalom alapján: Vizi, 1989. 60–61.
10 Iványi E., 1991. 101. Vö. még a legújabb összefoglaló megállapításával: „Győr vára 1547–1554 között a dunántúli főkapitánysághoz tartozott, de már ekkor is szinte kizárólag ausztriai származású tábornokokkal töltötték be parancsnokságát, a vár rendkívül fontos védelmi szerepe miatt.” Veress D. Cs., 1993. 35.
A fentiekben idézett összefoglalások gyakran egymásnak is ellentmondó és néha már meglehetősen zavaros megfogalmazásai elsősorban abból adódnak, hogy egyrészt a korábbi – gyakorta helytelen – véleményeket a kritika teljes mellőzésével vették át egymástól, másrészt úgy vállalkoztak egy-egy témakör feldolgozására, mint a győri végvár történetét feltárni szándékozó, előbb említett, legutóbbi kötet. Ez anélkül mutatta be a főkapitányság központjának törökkori históriáját, hogy a téma szempontjából legfontosabb és ezért semmiképpen sem mellőzhető bécsi levéltárak anyagából egyetlen iratot felhasznált volna. Mindez számtalan pontatlanságot és helytelen koncepciót eredményezett, valamint azt, hogy a főkapitányság történetére vonatkozó, toposzszerűvé vált megállapításokat sem vette kritika alá. Pedig – miként az alábbiakban látni fogjuk – pusztán a két elképzeléssel kapcsolatban is igen meglepő eredményeket hozhat egy korabeli iratok adataira építő vagy a második problémakör esetében a 20. század közepéig megjelent irodalom alapján is könnyen lefolytatható vizsgálat. Az Udvari Haditanács elnökeinek jegyzékét – rövid életrajzi adataikkal együtt – már a múlt század hetvenes éveitől ismerjük,11 a győri főkapitányok ugyan nem pontos, de a neveket tekintve mintegy kilencven százalékban teljes archontológiáját Bedy Vincének köszönhetjük, aki adatait 1933-ban sok éves kutatómunka után – elsősorban egy másodlagos jellegű forrásanyag, a győri székeskáptalan hiteleshelyi levéltárának iratai alapján – tette közzé.12
11 HofkriegsratprÄsidenten, 1874. Vö. újabban Regele, 1949. 73–75.: Anlage 1. és Broucek, 1988. 19.
12 Bedy, 1933.
15Jóllehet a fenti hadtörténeti feldolgozásokat könyvünk írása során mindig a lehető legnagyobb kritikával kellett kezelnünk, mégis volt néhány olyan régebbi és újabb, ugyan nem had-, hanem elsősorban győri hely- és várostörténeti összefoglalás, amelyek levéltári források alapján írott fejezeteinek adataira bátran támaszkodhattunk. Még annak ellenére is ezek közé sorolhatjuk a bencés gimnáziumi tanár, Villányi Szaniszló bécsi forrásokat is hasznosító, múlt századi, adatgazdag munkáját Győr város ház- és telekviszonyairól13 – benne az 1567. és 1703. évi győri telekkönyvek publikációival –, hogy magáról a győri végvidéki főkapitányság történetéről ő is meglehetősen zavaros leírást adott14 és ezzel hozzájárult a fenti elképzelések kialakulásához. Az utóbbi évtizedek várostörténeti kutatásaiból pedig Gecsényi Lajos tanulmányait forgattuk nagy haszonnal, elsősorban Győr városának Mohács utáni történetéről, valamint a királyi katonaság, a városi polgárság és vármegyei nemesség együttélésének vizsgálatáról.15 Külön kell szólnunk Gecsényi azon munkájáról, amelyben győri városi, káptalani, vármegyei és bécsi központi hivatalokban keletkezett források együttes felhasználásával a főkapitányi központ erődvárosi (Festungstadt) jellegét mutatta ki.16 Ez a tanulmány azért is különösen nagy jelentőséggel bír jelen összefoglalás megszületése szempontjából, mert 1992-ben – mint ismertetőjének17 – felhívta figyelmünket a Balaton és Duna között fekvő főkapitányság történetének feltáratlanságára, megállapításai pedig mindig szilárd kiindulópontokként szolgáltak levéltári kutatásaink során.
13 Villányi, 1882.
14 „Salm Miklós gróf 1550-ben már mint dunántúli főkapitány szerepel, csakhogy Győrött székel. Győr és vidéke már 1554-ben mint egészen önálló főkapitányság jelentkezik; az 1554. évi (aug. 14.) katonai szabályzat szerint a Balaton és a Duna vagyis a győri végek területén fekvő hadak főkapitányának (Feldmarschall) Győrött kellett székelnie, s innét rendelkezett az alája tartozó csapatokkal.” Uo. 41. Ezek a sorok még 1993-ban is alapvetően hatottak Veress D. Csaba idézett véleményére.
15 Mindenekelőtt lásd: Gecsényi, 1976., Gecsényi, 1984., Gecsényi, 1990/1. és Gecsényi, 1994.
16 Gecsényi, 1991/2.
17 Pálffy, 1992. 223.
Végezetül nem feledkezhetünk meg azokról az ugyancsak jelentős eredményekről sem, amelyeket a győri főkapitányság fizetésében részt vevő Alsó-Ausztria korújkori történetének feltárása kapcsán az osztrák történetírás produkált, főként a II. világháború első esztendeiben, majd az 1970-es években. A magyar feldolgozások ez ideig – kivéve egyedül Gecsényi újabb írásait – megfeledkeztek ezekről a fontos munkákról, és erre még az sem szolgálhat mentségül, hogy azok kivétel nélkül gépelt doktori disszertációk formájában láttak napvilágot.18 Különösen Franz Pertlnek 1939-ben az alsó-ausztriai rendeknek a török elleni határvédelemben 1564 és 1601 közötti szerepvállalásáról írott munkájára szeretnénk felhívni a figyelmet,19 amely bár a magyarországi helyi viszonyokba természetszerűleg nem nyújt részletes betekintést, ugyanakkor a végvidék ellátásáról és mindenekelőtt a rendek által megszavazott éves segélyekről sokkal több helytálló információval szolgált már fél évszázaddal ezelőtt, mint bármely azóta készült magyar történeti összefoglaló. Ugyancsak érdekes a harmincéves háború vonatkozásában Franz 16Stundner 1949. évi dolgozata, illetve Liselotte Seeger néhány évvel ezelőtt a rendek által megszavazott adók 1500 és 1584 közötti történetéről írott munkája, amelyben egy rövid fejezetet szentelt a győri főkapitányság finanszírozására fordított segély bemutatásának.20
18 Valamennyi megtalálható a két legnagyobb bécsi könyvtárban, az Osztrák Nemzeti Könyvtárban (Österreichische Nationalbibliothek) és az Egytemi Könyvtárban (Universitätsbibliothek), sőt még kölcsönzésükre is van lehetőség.
19 Pertl, 1939.
20 Stundner, 1949. és Seeger, 1995. 147–149. Mindezeken túl még négy disszertációt tartunk említésre érdemesnek: Johann Graf munkáját a nyugat-magyarországi végek 15–17. századi történetéről, Hildegard Logitsch vázlatát az alsó-ausztriai rendek részben törökellenes koraújkori védelmi intézkedéseiről, Andreas Schneider feldolgozását a rendek I. Ferdinánd és II. Miksa császárok idején a török elleni határvédelemben betöltött szerepéről, végül pedig Wilhelmine Herle dolgozatát a kelet-ausztriai területekre irányuló 15–16. századi török és magyar betörésekről. Ezek a disszertációk azonban forrásfelhasználásuk és feldolgozásuk színvonalát tekintve meglehetősen gyengék és messze elmaradnak Pertl dolgozatának használhatóságától. Graf, 1926., Logitsch, 1939., Schneider, 1939. és Herle, 1941.
Hasonlóképpen szükséges felhívnunk a magyar kutatások figyelmét arra, hogy az alsó-ausztriai tartomány történetének egyik legkiválóbb ismerője, Karl Gutkas egyetemi professzor szorgalmazására az 1970-es években csaknem a teljes 16–17. századra elkészült a Magyar Országgyűlési Emlékek alsó-ausztriai megfelelője. Gutkas tanítványai ugyanis egy-két évtizednyi periódusokat kiválasztva a tartományi gyűléseknek fennmaradt iratanyaga alapján doktori disszertációk formájában, tematikus bontásban bemutatták, milyen főbb kérdésekkel és problémákkal foglalkoztak az osztrák tartomány rendjei az adott alkorszakokban.21 A gondosabban elkészített kötetek pedig függelékeikben bő regeszták formájában még magukat a tárgyalási iratokat (uralkodói előterjesztések, rendi replikák, sérelmek, határozatok, költségvetések stb.) is közzétették. Mivel – miként azt az alábbiakban részletesen bemutatjuk – Alsó-Ausztria rendjei a 16. század közepétől a törökkor szinte minden egyes esztendejében, ha kényszerűségből is, de meglehetősen sokat foglalkoztak a győri főkapitányság ellátásának kérdésével, ezért ezek az összefoglalások a magyar történeti kutatások számára is becses, témánk szempontjából pedig nélkülözhetetlen feldolgozások.
21 1530–1564: Hametner, 1970.; 1564–1576: Herold, 1970., 1577–1592: Neugebauer, 1979., 1593–1607: Stangler, 1972., valamint a 17. századra: 1635–1648: Ortner, 1975. és 1683–1705: Hummer, 1976. Ismereteink szerint Bernhard Springer (1608–1618) és Friderike Garnitschnig (1618–1634) nem készültek el a rájuk eső korszakok feldolgozásával. Vö. ezzel kapcsolatban Stangler, 1972. 1.
A disszertációk szerzői meglehetősen nehéz helyzetben voltak azoknak a fejezeteknek az elkészítésekor, amelyekben az alsó-ausztriai tartomány hadügyének ismertetésekor hacsak röviden is, de szerették volna bemutatni a győri főkapitányság kialakulását és szervezetét. Pertl és Villányi említett munkája mellett gyakorlatilag semmilyen német vagy magyar nyelvű feldolgozásra nem támaszkodhattak, ezért Gottfried Stangler alábbi szavaihoz hasonlóan többször sürgették a téma feltárását: „Az elmúlt években a határőrvidékek szlavóniai és horvátországi központi területéről egészen a Földközi-tenger partjáig számos irodalom jelent meg. A Balaton és a Duna közötti magyarországi határvidékről ellenben – amely területre az irodalom nem használja a határőrvidék fogalmát – ez ideig nem készült semmiféle összefoglaló.”22
22 „Über die Militärgrenze mit ihrem Kerngebiet in Slowenien [helyesebben: Slawonien] und Kroatien bis zur Küste des Mittelmeeres, ist in den letzten Jahren zahlreiche Literatur erschienen. Hingegen gibt es für den ungarischen Grenzabschnitt zwischen Plattensee und Donau – für diesen Raum ist auch der Begriff Militärgrenze in der Literatur nicht gebräuchlich – keine Gesamtdarstellung.” Stangler, 1972. 78. Vö. szinte szó szerint ugyanez: Hummer, 1976. 70–71.
Jelen összefoglalásunk – a 16. századra vonatkozóan – ezt a magyar és az osztrák történetírás által egyaránt régóta szorgalmazott hiányt szeretné teljességre törekvő feldolgozással 17pótolni, elsősorban a témára vonatkozó és ez ideig alig kutatott ausztriai és magyarországi levéltári anyag lehetőleg szisztematikus feltárásával. Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy a győri főkapitányság 1526 és 1598 közötti története alatt nem a hozzá tartozó végvárak, elsősorban várostromok és portyák ismertetésére szorítkozó had- és helytörténeti feldolgozásainak egymás mellé helyezését, valamint az ezekben található – sajnos – számtalan helytelen adat megismétlését értjük. Mindenekelőtt a főkapitányság létrejöttének és fejlődéstörténetének legfontosabb állomásait, működésének nehézségeit és nem utolsósorban azt a szerepkört kívánjuk bemutatni, amelyet a generalátus a császárváros védelmében töltött be. Mindezt a folyamatot pedig elsősorban mindig a hadügyet irányító bécsi központi és a főkapitányság működését koordináló helyi katonai vezetés képzeletbeli szemüvegén át vizsgálva igyekszünk nyomon követni.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
