454. A törökellenes magyar hadszíntéren szolgálatot teljesítő idegen katonaság hadi bíráskodása
A Habsburg katonai vezetés a birodalom és elsősorban a császári főváros, Bécs védelmének biztosítására már az 1530-as évektől kezdve a számára stratégiailag legfontosabbnak ítélt magyarországi végvárakban jelentős számú idegen, elsősorban német katonaságot állomásoztatott. Már Buda elestét megelőzően nem csekély létszámú német katonaság szolgált a Duna hadfelvonulási szakaszát biztosító komáromi erősségben és a későbbi győri végvidéki generalátus területén, melynek várőrségei Alsó-Ausztria rendjeitől kapták fizetésüket. További számottevő csapatokat irányítottak az ország távolabbi területeire is, elsősorban Kassára, a felső részek központjába, illetve a korábbi időben Sáros várába – melyek a keleti részek védelmének biztosítására voltak hivatottak. A XVI. század második felében további kulcsfontosságú magyar véghelyek (Szatmár, Tokaj, Eger, Szendrő, Érsekújvár, Kanizsa stb.) kaptak német őrséget általában idegen kapitányok vezetése alatt.
A magyarországi erődítményekben szolgálatot teljesítő idegen katonákon kívül egy-egy jelentősebb hadjárat vagy birodalmi vállalkozás alkalmával ugyancsak komolyabb számban fordultak meg külföldi csapatok a magyar hadszíntéren. Az 1550-es évek erdélyi hadjárataiban, majd elsősorban a század végén meginduló hosszú török háború (1593–1606) idején pedig ezek a külföldi ezredek játszották a meghatározó szerepet a hadműveletekben. Mind az erődítményekbe érkező, mind a mezei ütközeteket megvívó idegen katonaság a fentiekben már részletesen ismertetett hadi bíráskodási szervezetet és törvénykezési gyakorlatot hozta magával. Így a most következő fejezet nem az előzőkben leírtakat kívánja megismételni, hanem eddig feltáratlan levéltári források alapján próbál adalékul szolgálni a német hadtörténetírás legkiválóbb, de többnyire csak a korabeli hadtudományi írók (mindenekelőtt a sokat emlegetett Leonhard Fronsperger) műveinek felhasználásával készített összefoglalóihoz. Azaz a korszak hadtudósai által bemutatott és az Artikelbriefekben megfogalmazott elméleti alapvetéseknek a magyar hadszíntéren történő gyakorlati megvalósulását és a speciális körülményekből adódó jellegzetességeit igyekszik 46feltárni, felhívva egyúttal a magyar hadtörténetírás figyelmét a hazánkban megfordult idegen katonaság nemrég biztatóan megindított kutatásainak további folytatására.
A magyar hadszíntérre érkező idegen mezei csapatok – a birodalom más végein szolgáló társaikhoz hasonlóan – 1570 előtt különféle, de gyakran egymáson alapuló; azt követően pedig elsősorban a speyeri birodalmi gyűlésen elfogadott artikulusokra tették le felfogadásukkor esküjüket. Az ezredek megszervezésekor a soltészok és profoszok beiktatása az Artikelbrifekben előírtak szerint zajlott le. 1562-ben például, amikor Nagyszombat mellett Hans von Panabiz és Jakob Raminger kapitányok parancsnoksága alatt két újonnan felfogadott német gyalogos zászlóaljat mustráltak meg, a soltész és a profosz kinevezése is megtörtént. Mindkettőjüket a két zászlóalj törzskarának tagjai közé sorolták, a szállásmester (Quartiermeister) és az strázsamester (Wachtmeister) mellett. A soltész, Felix Zellrieder 12 rénes forintnyi havi zsoldban részesült, és Paul Zeininger profosz is ugyanennyit kapott. A soltész fizetett bírósági kara azonban nem tizenkét esküdtből, hanem csak hat „Gerichtsleüt”-ból állt. Ez megfelelt annak a gyakorlatnak, melyet 1567-ig a sváb területeken alkalmaztak. Annak ellenére, hogy a század végére (ezredeknél legalábbis) a misztikus tizenkét fő vált általánosan elfogadottá, 1602-ben maga Kirchhof hangsúlyozta – visszaemlékezve saját 1550-es évekbeli szolgálatára –, hogy elegendő hat esküdt delegálása és állandó fizetésben részesítése. A bírótársak ugyanis rendes zsoldjukon kívül még külön fizetést is kaptak, 1562-ben például havi két rénes forintot. Mellettük Zellrieder soltész munkáját – a Fronsperger által lejegyzett elveknek megfelelően – egy bírósági írnok és egy szolga segítette, két rénes forint havi illetménnyel. A profosz stábja viszont jóval szerényebb volt a vonatkozó kézikönyvek előírásainál, hiszen pusztán két, négy forint zsoldban részesülő Steckenknechtből és egy nyolc forintért szolgáló hóhérból („Henngger”) állt. Mindez a korabeli szokások mellett azzal függött össze, hogy nem egy teljes ezredet (Regiment), hanem pusztán csak két zászlóaljnyi (Fähnlein) Landsknechtet fogadtak szolgálatba.
A „tizenötéves háború” során a gyalogezredek bírósági szervezete már többnyire a Fronspergernél lejegyzett normák szerint állt össze. Ezt igazolja Rudolf császár 1602-ben kelt Landsknechtbestallungjának mintája, mely a 4000 gyalogosból álló ezred törzskarához tartozó bírósági személyzet összetételét a következőképpen írta elő: egy soltész, tizenkét esküdt, egy bírósági írnok, egy szolga és egy soltészdarabont („Trabant”). Ugyanekkor a profosz alárendeltségében helyettese („Des Profoßen 47Leuttenandt”) mellett egy Stockmeister, hat Steckenknecht, ugyanennyi darabont és egy hóhér („Nachrichter”) szolgált.
A Magyarországon megfordult idegen mezei ezredek soltészainak hadi bíráskodásáról pusztán néhány szerény adat áll rendelkezésünkre, noha bizonyosan számos alkalom adódott a katonák kihágásainak és lázadásainak megbüntetésére. Korabeli forrásaink ugyanis hemzsegnek a Magyarországra érkezett zsoldosok pusztításairól szóló beszámolóktól: 1527-ben Török Bálint templomokat fosztogató Landsknechtek-re panaszkodott, 1552-ben Gianbattista Castaldo főkapitány pedig csak tizennégy katona felköttetésével tudta megfékezni Georg Graf von Helfenstein zsoldosait, akik Kolozsvár lövésétől sem riadtak vissza. Négy esztendő múlva Wolfgang Puchaim katonái kapitányukat szidalmazták és halállal fenyegették meg zsoldjuk elmaradása miatt. S a felsorolást hosszasan folytathatnánk. Mindezek ellenére mezei seregben szolgáló soltész vezette jegyzőkönyv mindeddig nem került elő; pedig a bécsi és európai levéltárakban biztosan maradtak fenn ítéletlevelek. Ránk maradt viszont Hans Mörckhlnak, Károly burgaui őrgróf ezredprofoszának vádirata, melyet 1595 novemberében az esztergomi táborban összeült haditörvényszék elé terjesztett az ezred két gyalogos zászlóalja ellen azok többszöri engedelmesség-megtagadása ügyében.
Miután Zrínyi György kanizsai főkapitány 1594 március végén visszafoglalta Babócsa várát, az elkövetkezendő esztendő szeptemberében aggasztó hírek érkeztek Bécsbe: a törökök a kanizsai végek eme előretolt bástyájának visszafoglalására készülnek. A babócsai kapitány ezért sürgős segítségért fordult a környező várak kapitányaihoz és az uralkodóhoz. Jelentése szerint a vár védelméhez elsősorban német gyalogos katonákra volt szüksége. Bécsben éppen ebben az időben került sor a burgaui ezred két új zászlóaljának felfogadására és megmustrálására, ezért Mátyás főherceg – aki augusztus végén Karl Mansfeld halála után vette át a keresztény csapatok irányítását – az őrgróf előzetes szóbeli értesítésével tüstént utasította a bécsi haditanácsosokat a két zászlóaljnyi gyalogos Kanizsára küldésére. Azok 48azonban hibába adtak parancsot a zászlóaljak tisztjeinek az azonnali indulásra, majd mutatták meg a főherceg eredeti parancslevelét, a katonák megtagadták az engedelmességet és Kanizsa helyett Pozsony felé indultak, hogy onnan továbbhaladva érjék el a főherceg táborát. A Haditanács az engedetlensége miatt külön biztost küldött a zsoldosok után, figyelmeztetve azokat tettük súlyosságára és a főkapitányi parancs teljesítésére. Miután a biztos sem járt eredménnyel és maga a Visegrád felé tartó főherceg is értesült a zsoldosok cselekedetéről, azonnal elrendelte parancsnokuknak, Károly őrgrófnak, hogy küldje ezredprofoszát katonái elé és rendelje azokat Kanizsára. De az ezredparancsnok határozott fellépése sem hozott sikert, a gyalogosok sokadszorra is megmakacsolták magukat. A főherceg erre szeptember 22-én elrendelte, hogy az engedetlen katonák felett egy pártatlan rögtönítélő bíróság hozzon ítéletet („ain VnPartheÿsche Standt Recht”), melynek összehívására és a törvénykezés lefolytatására az esztergomi táborban néhány nap múlva adott utasítást az őr-grófnak.
A hadbíróság november 13-án tartotta első ülését, melyen az ezredprofosz beterjesztette vádiratát a soltész és bírótársai elé. Ehhez bizonyítékul csatolta a Haditanácsnak a két zászlóaljhoz intézett levelét és intését, illetve a kiküldött biztos jelentését, továbbá az ezredparancsnok hiábavaló parancslevelét is. Az engedetlenséget megtagadókkal szemben az Artikelbrief első, hetedik, tizennegyedik, tizenötödik, harmincadik és hetvennyolcadik pontja alapján kért ítéletet. Vádirata végén külön hangsúlyozta, hogy a katonákat a fenti artikulusok értelmében – mindenféle kegyelem nélkül – mint esküszegőket kell megbüntetni, ők ugyanis azok betartására fogadalmat tettek felfogadásukkor. A néhány nap múlva tartott második tárgyaláson a két zászlóalj kapitánya előadta védőbeszédét, melyben ártatlannak mondották magukat, hiszen állításuk szerint mindig „a római császári felség Bestallungja és Artikelbriefje szerint cselekedtek”, és Thoma Siehel alezredesre próbálták hárítani a felelősséget, aki állítólag kiadta nekik a parancsot Bécs elhagyására. Sajnos az ügy további részleteit nem ismerjük, de a katonák és az alezredes aligha kerülték el méltó büntetésüket. Miként azok a német zsoldosok sem, akik ugyanitt, az esztergomi táborban tagadták meg a ostromra menést.
49A tábori ezredsoltészok a katonai igazságszolgáltatás mellett számos egyéb feladatot is elláttak. A bécsi származású Wolf Krieger, Andreas von Brandis Erdélyben harcoló ezredének soltésza 1552 nyarán például a zsoldosok által okozott gyula-fehérvári tűzvész kapcsán tartott tanúkihallgatást és vizsgálatot a regimentje alá tartozó katonák közt. Hans Schmidt, a Felső-Magyarországon állomásozó német katonaság „Velt schultus”-a, 1556 végén a katonák vallomásai alapján pedig arról készített jegyzéket az Udvari Kamara számára, hogy azok felfogadásuk óta miként kapták meg fizetésüket és mennyi a követelésük. A Feldschultheißok tehát gyakran az ezredek írásbeliségének intézésében is jelentős szerepet játszottak: ők intézték a katonák írásbeli ügyeit, továbbították zsoldjukkal kapcsolatos kérelmeiket, kapitányaik parancsára különféle tanúkihallgatásokat végeztek, és ők őrizték az Artikelbrief mellett az ezred katonaságának peres ügyeivel foglalkozó iratokat, ítéletleveleket, valamint jegyzőkönyveket.
Az ezredsoltészok és ezredprofoszok mellett jelentősebb törökellenes hadjáratok idején általában sor került – az I. Miksa által már a század elején kinevezett – Obrist-Feldprofos alkalmazására is. 1566-ban II. Miksa Győrnél gyülekező császári seregében Hermann von Walmerstat töltötte be ezt a tisztséget, majd a hosszú török háború (1593–1606) idején az egyes hadjáratoknak megfelelően évenként került sor kinevezésükre. A főprofoszok beiktatásukkor Bestallungot kaptak az uralkodótól vagy az őt helyettesítő főhercegtől, mely feladataik egy részéről és alárendeltjeik számáról, illetve fizetéséről rendelkezett. Az 1595. évi főprofoszi Bestallungot például Mátyás főherceg – mint főhadparancsnok – augusztus 10-én állította ki. Az Obrist-Feldprofos kinevezésének szükségességéről azonban már az év elején Pozsonyban tartott magyar országgyűlés is rendelkezett. A néhány esztendeje folyó háború pusztításai ugyanis rengeteg panaszra adtak okot, ezért a rendek úgy határoztak, hogy a katonaság kihágásai és féktelenkedései miatt mindenképpen szükség van három – egy német, egy magyar és egy olasz – tábori „capitaneus justitiae” kinevezésére. Az egyes főprofoszok feladatát abban határozták meg, hogy a nekik alárendelt kis csapattal a saját nemzetiségükhöz tartozó katonák kicsapongásaitól 50megóvják a polgári lakosságot, a bűnösöket pedig katonai bíróság elé állítsák. A főprofoszok tehát a tábori fegyelem fenntartásán őrködtek és a hadjáratot vezető főhadparancsnok (General-Oberst vagy General-Oberst-Leutnant) vagy a General-Oberst-Feldmarschall alárendeltségében a hadsereg legfőbb stábjának tagjai közé tartoztak. Felügyeletet gyakoroltak a császári sereg ezredeinek regiment-profoszai felett is, hogy azok a nekik adott utasítások szerint lássák el feladataikat. Mindebben jelentős számú segéderő állt rendelkezésükre, miként 1595-ben: két helyettes, egy káplán, egy írnok, egy tolmács, egy Stockmeister, három Steckenknecht, nyolc darabont, valamint egy hóhér („Freÿman”). Emellett húsz puskával felszerelt vértes lovas és tizenöt gyalogos lövész segítette őket a rendőri feladatok és a letartóztatások végrehajtásában. Szükség esetén azonban a lovasok Feldmarschalljától további fegyveres támogatást kaphattak. Jóllehet a főprofoszok tisztségének nélkülözhetetlenségét a magyar diéta is elismerte, 1596-ban már ellenük is panaszt emelt. A külföldi profoszok ugyanis gyakran magyar katonákat is árestumba vetettek, ami természetesen sértette a hazai „capitaneus justitiae” és a magyar tábori hadbíró („Judex Hungaricus”) joghatóságát. Ezért kérelmezték, hogy a profoszok ne avatkozzanak be a magyar hadbíró ügyeibe, ha pedig magyar katonát érnének tetten, akkor adják át az illetékes hadi bíró kezébe. A rendek panaszai ellenére a fegyelem fenntartása megkövetelte a profoszok alkalmazását, ezért Mátyás főherceg egy esztendő múltán az ugyancsak Pozsonyban összeült országgyűlésen ismételten felkérte a rendeket a három különböző nemzetiségű profosz kinevezésének elfogadására, ami a német katonaság részéről hamarosan meg is történt. 1597. július 2-án ugyanis Adam Pebinger már kézhez kapta Bestallungját, melynek rendelkezései szinte szó szerint az 1595. évi főprofosz kinevezésének szövegét követték.
Míg a tábori csapatok tagjaiként megforduló nyugati zsoldosok csak egy-egy hadjárat idején tartózkodtak a magyar hadszíntéren, addig a végvárakban szolgálatot teljesítő idegen katonaság jelentős része olykor hosszú évtizedeken vagy egész emberöltőkön keresztül vállalt szerepet a török támadások feltartóztatásában. A magyar végváriakkal és a polgári lakossággal való huzamos és szoros együttélés természetszerűleg vezetett különféle ellentétek és hatásköri összeütközések sorához. 51Mindezek elkerülésére a magyarországi végvárakban szolgáló idegen katonaság gyakran nem (vagy nem csak) a birodalmi rendek által elfogadott vagy korábban egy-egy hadjárat időtartamára kibocsátott Artikelbriefekre, hanem a katonaság és a civil lakosság kapcsolatait, valamint a várbeli szolgálat feltételeit részletesebben szabályozó hadirendtartásokra tett fogadalmat. Az Artikelbriefeknek a tábori életre vonatkozó passzusait ezért ezekben a hadiszabályzatokban a helyhez kötött végvári életmódra és a polgári lakossággal való együttélésre vonatkozó passzusok váltották fel. Nem véletlen tehát, hogy az 1590-es években a Pápán, illetve Győr elestét követően a Magyaróvárott szolgáló német katonák ugyanarra az Artikelbriefre esküdtek fel, melyet Bécs városának helyőrsége kapott szolgálati szabályzataként egy évtizeddel korábban. Külön hadiszabályzattal rendelkeztek már 1556-ban Komárom, 1557-ben pedig Murány várának zsoldosai, továbbá a XVI. század közepétől egészen a XVII. század végéig Győr külföldi katonái. Olykor az Artikelbriefeken kívül a várak kapitányai vagy a Haditanács külön rendtartásokat bocsátott ki egy-egy vegyes nemzetiségű végvár katonasága és polgársága számára. Niklas Graf zu Salm 1550-ben Komárom várának és városának rendjét külön rendtartásban szabályozta, melyet egy esztendő múltán az addigi tapasztalatok eredményeit hasznosítva ismételten kihirdetett. Az 1550. évi Ordnung például megszabta, hogy a naszádosok csak a városban lakhatnak, míg a várban a német őrséget szállásolták el. A város három kapuját a magyar hajósok őrizték, akiknek vártáit kapitányuk naponta két-három alkalommal tartozott körüljárni. A Dunán és a Vágon éjjel-nappal egy-egy naszád őrködött. A vásárt Salm előírása szerint Pozsgay Zsigmond naszádos hadnagy háza előtt tartották. A város minden tizenkét polgára közül egynek egy-egy nagy csáklyával és három létrával kellett tűz esetén segítséget nyújtani az oltásban. A kapitány fejvesztés büntetése mellett tilalmazta a katonák törökellenes portyázásait is. Aki keresztény személyt rabolt ki, akasztófán végezte; aki pedig gyilkosság bűnébe esett, 52az a kerékbetörést sem kerülhette el. 1551-ben az újabb szabályzat a tilalmakat még azzal egészítette ki, hogy a katonáknak szigorúan megtiltotta a tivornyázást, a káromkodást, továbbá a tisztességtelen asszonyok („unehrliche weiber”) tartását. 1556-ban azután I. Ferdinánd már negyven passzusból álló önálló Artikelbriefet bocsátott ki a komáromi várban állomásozó német őrség számára, melyet 1579-ben, majd 1609-ben utódjai változatlan formában adtak ki és erősítettek meg. Győrben pedig a XVII. század elején Hans Preiner generális speciális „rendőri szabályzatot” (Polizei-ordnungot) léptetett érvénybe a német és magyar katonaság, valamint a polgári és nemes lakosság ellentéteinek mérséklése és – nem utolsósorban – főkapitányi hatal-mának, azaz katonai joghatóságának növelése céljából.
A magyar végházakban a bécsi katonai vezetés nem teljes ezredeket, hanem csak egy-két zászlóaljat állomásoztatott, mely hatással volt az idegen katonaság hadi bíráskodásának szervezetére és ítélkezési gyakorlatára is. Egyrészt nem volt szükség – miként az 1562-ben Nagyszombatban felfogadott gyalogosok esetében sem – tizenkét állandó esküdt alkalmazására; másrészt felesleges és költséges lett volna az egyes kisebb végvárakban elhelyezett és egy egység alá tartozó néhány tucatnyi német katona számára külön soltészt felfogadni. Ennek köszönhető, hogy egy-egy német zászlóaljnyi katona mellett általában csak három-négy bírósági esküdt kapott állandó fizetést a Haditanácstól; ítélkezés idején tapasztaltabb tisztekkel egészítették ki az esküdtszéket az előírásoknak megfelelő tizenkét főre. 1585. április 26-án az alsó-magyarországi bányavárosokban és a bányavidéki végeken szolgáló 350 német gyalogos mellé például egy soltészt, egy bírósági írnokot, egy szolgát és pusztán csak három „Gerichtsleut”-ot, valamint egy profoszt rendeltek Bécsben. Emellett előírták, hogy az utóbbi alárendeltségében minden olyan helyen, ahol németek fognak szolgálni a rend fenntartásán egy-egy „Regiments diener”, más néven Steckenknecht 53őrködjön, akiknek ellátásáról felettesük, a profosz tartozik gondoskodni. 1585-ben Szendrőn és 1588-ban Komáromban ugyancsak három esküdt segítette a soltész bíráskodását, akik közül az egyiket latin nyelvű forrásunk az utóbbi helyen „Punins Assessor”-ként említ. Bírósági szolgát nem alkalmaztak, viszont írnokot, pontosabban jegyzőt („Notarius Judicis”) igen. Az ő személye nem volt azonos a német katonák írnokával, az iratban „Notarius militum”-ként említett Feldschreiberrel. Szatmár várában a század vége felé általában szintén három esküdt kapott állandó havi zsoldot a soltész, szolgája és írnoka, valamint a profosz és segédei mellett; egy alkalommal azonban négy fizetett ülnök segítette a hadi bíráskodás zavartalan lebonyolítását. A magyarországi végvárak közül pusztán Bécs elővédjében, az igen jelentős számú német katonasággal védelmezett győri várban fizettek rendszeresen négy bírósági esküdtet. Ugyanitt a profoszt több szolga és gyalogos, sőt olykor még külön helyettes is segítette rendőri és gazdasági feladatai elvégzésében.
Mivel a kisebb végvárakban szolgáló német katonák zászlóaljának soltésza a jelentősebb erődítményben, az úgynevezett fővárban állomásozott, peres ügyeik (mindenekelőtt a bűnperek) az utóbbiban kerültek megtárgyalásra. Amikor 1573-ban Krasznahorka várának védelmére a szendrői német zászlóaljból huszonöt gyalogost rendeltek, akkor a végvár magyar kapitánya, Bornemissza Imre nem gyakorolhatott felettük bírói joghatóságot. A krasznahorkai németek ugyanis saját törvényeik és szokásaik szerint a szendrői soltésztól függtek, pontosabban a szendrői kapitány joghatósága alatt álltak, miként azt Peter von Roussel Obrister 1575-ben kelt Bestallungja meghatározta. Amennyiben viszont egy Krasznahorkán szolgáló német katona 54magyar végvári ellen nyújtott be keresetet, az utóbbi Bornemissza székén nyerte el büntetését. Hasonló gyakorlat érvényesült a bányavidéki végvárakban elszállásolt német katonák körében is, akik bűnügyeikben (Malefiz) és komolyabb vitáikban Zólyomba fordultak soltészukhoz, aki a törvénykezés lefolytatására a három rendes esküdt mellé még további tapasztalt és jogban jártas tiszteket hívott meg a környező erősségek német őrségeiből. A katonák kisebb nézeteltéréseit azonban az őrhelyeken szolgáló kapitányaik maguk igazíthatták el tisztjeik segítségével. A pápai német őrség már említett Artikelbriefje a bányavidékihez hasonlóan a büntető peres eljárások lefolytatását a győri főkapitány jogkörébe rendelte, azaz a Győrben szolgáló soltészok feladatává tette. Ezeket az előírásokat szigorúan betartották, 1589-ben ugyanis Ferdinand Graf zu Nogarol győri főkapitány azon katonák felett hozott ítéletet, akik az elmúlt esztendőben Pápán török foglyokat végeztek ki. A győri generális széke ítélte öt évnyi fogságra a palotai Georg Khiendlt is gyilkosság miatt.
Az idegen katonaság feletti jogszolgáltatás lefolytatásánál a magyar kapitányok sem nélkülözhették a német hadbírákat. 1557-ben Dersffy István kassai kapitány arról panaszkodott Miksa főhercegnek, hogy miután Christoph Mordax, a kassai német zsoldosok parancsnoka lemondott tisztségéről, már senki sem viseli gondját az idegen katonáknak és saját szokásaik szerint senki sem tud ítélni felettük. Mivel Dersffy „törvényeiket és jogaikat nem ismerte és a magyar törvények szerint őket nem büntethette”, kérte a főherceget, hogy egy új kapitányt, valamint egy hadbírát („judex”) és egy profoszt („lictor”) is rendeljen Kassára a német katonák számára; mert ha ez nem történik meg, akkor a gyakori gyilkosságok és egyéb bűntettek miatt a polgársággal való állandó viszály csak tovább fokozódik. Néhány esztendő múltán utódjának, Thelekessy Imrének I. Ferdinánd már maga rendelte el, hogy a neki alárendelt négyszáz német katona ügyeiben a hadi bíróságba a német sereg szokásai szerint azok kapitányait, zászlótartóit és más tisztjeit hívja meg, majd ezt követően maguk a németek hozzák meg ítéleteiket az ő elnöklése mellett. A XVII. században a tokaji 55főkapitány ugyanígy bíráskodott az ott szolgáló német végváriak felett, miként azt instrukciója előírta: „Az Nemetekre, a kj kőzűlők halalra valot vitene, Nemetekkel tetesen Töruint rea, hiuatuan mas Végh hazbulis a Töruinre Nemeteket, Magiaris lehet mindazaltal valamenÿ ben az Tőruinben.”
A jelentősebb magyarországi végvárakban a XVI–XVII. század folyamán a német katonaság mellett tehát ott találjuk a Fronsperger előírásának megfelelően gyakran iskolázott és jogban jártas soltészokat. Hans Vollandt, aki 1563–1564-ben a komáromi német hadbíró tisztségét viselte, valószínűleg azonos azzal a tübingiai „Johannes Vollandt”-dal, aki 1549-ben a bécsi egyetem hallgatója volt. Ferdinand Augustin Habereiner, a XVII. század utolsó győri soltésza ugyanitt folytatta tanulmányait 1671–1672-ben, elődje Reichard Sorscha pedig 1598-ban Budina Sámuel híres horvát krónikáját fordította német nyelvre az 1566. évi szigetvári ostromról Adolf von Schwarzenberg győri főkapitány számára. Az érsekújvári regiment-soltész, Leonhard Landolt Gundegkh pedig 1658-ban „Artium Liberalium et Philosophiae Magister”-ként írta alá a német végváriak körében folytatott tanúkihallgatást, tehát ő is iskolázott személyként vett részt a magyar hadszíntéren szolgáló német katonaság peres ügyeinek intézésében.
A végvári soltészek és profoszok tisztségeikhez általában kérvényezés útján jutottak. A nagyobb hadjáratok elmúltával a mezei soltészok is gyakran végvárakba kerültek. 1565-ben például Veit Mülner „VeldtProuos” azzal a kéréssel fordult az Udvari Haditanácshoz, hogy ezentúl Győrött vagy Komáromban szolgálhasson. A bécsi katonai vezetés gyakran a várkapitányok véleményét is kikérte az új hadbírák vagy profoszok kinevezésekor. 1589 februárjában például arra utasították Ferdinand Samaria ideiglenesen megbízott érsekújvári főkapitányt, hogy a megüresedett soltész állására az újvári németek közül jelöljön alkalmas személyeket. A kapitány a tisztségre Simon Pazenauert javasolta, akit a Haditanács hamarosan kinevezett a bányavidéki főkapitányság központjának német hadbírájává. 1566-ban a komáromi profosz tisztségéért hárman indultak harcba. Paul Pelczer azonban még Franz von Poppendorf, a későbbi főhadszertárnok és főépítész, majd grazi haditanács-elnök támogatása ellenére sem kaphatta meg az állást, mivel a vár katonasága Stephan Geider kinevezését kívánta, melyet azután a Haditanács is jóváhagyott. Kanizsán ugyanerre a tisztségre Zrínyi György főkapitány az 1580-as években Friedrich Gelbshart javasolta. Jóllehet maga Gelbshar is benyújtotta kérelmét az állás elnyerésére, azt végül – valószínűleg ezúttal is a várőrség kívánságára – Matthias Tylln kapta meg.
56A soltészok, miután megkapták a Haditanács jóváhagyását tisztségük betöltésére, hamarosan Bestallungjukat és instrukciójukat is kézhez vehették. Míg az úgynevezett fizetési Bestallungok (Besoldungbestallung) általában csak az alárendelt személyek számáról és zsoldjáról szóló felfogadási szerződések voltak, addig az utasítások részletesen szabályozták a hadi bírák feladatait. Az eddig előkerült legkorábbi magyarországi soltész-instrukciók a XVII. század végéről maradtak fenn. 1697. augusztus 23-án Bádeni Lajos őrgróf győri főkapitány bocsátotta ki a már említett Ferdinand Augustin Habereiner utasítását, melyet Habereiner két esztendő múlva, amikor másodszor szerezte meg a győri német hadbíró állását, kissé bővített változatban ismételten megkapott. Az utasítás a korabeli kézikönyvek leírásainál részletesebben szabályozta a soltész feladatait, s noha a XVII. század végén keletkezett, bizonyos megszorításokkal az egész elmúlt száz esztendőre érvényesnek tekinthető. Az instrukció szerint a soltésznak az igazságszolgáltatás feladatait legjobb tudása szerint, teljes pártatlansággal kellett végeznie. A peres ügyeket a császári Artikelbrief rendelkezései mellett a helyi hagyományok és szokások szerint igazította el. A végvárakban szolgáló idegen katonaságnak tehát nemcsak hadiszabályzata tért el a mezei csapatokétól, hanem gyakran jogszolgáltatási gyakorlata is igazodott a helyi, várbeli adottságokhoz. Ugyanez mondható el a soltészt segítő profosz gazdasági jellegű feladatkörével kapcsolatban is. 1552-ben például I. Ferdinánd király kénytelen volt megparancsolni a komáromi kapitánynak, hogy az ott szolgáló profoszt tiltsa el a városi polgárok által a várba szállított áruk utáni illetékszedéstől. Az uralkodói indoklás szerint ugyanis erre csupán mezei hadjáratok során volt joga.
A győri soltésznak ítélkezésekor az ország általános törvényeit érintő ügyekben azok előírásait is figyelembe kellett vennie. Az uralkodó által számára kibocsátott Taxordnungot sem ő, sem a neki alárendelt bírósági személyek nem sérthették meg. 57Halálos büntetés kiszabása esetén a per befejeztével az ítéletet jóváhagyásra a győri főkapitánynak terjesztette fel, melyhez jogi szakvéleményét csatolta. Az ítélet végrehajtatására annak megerősítéséig nem volt joga, sőt ha bizonyos okokból titokban kellett tartani, az esküdt bírótársaknak is tartózkodniuk kellett mindenféle híradástól. A kegyelemgyakorlás az uralkodó jogkörébe tartozott. A törvénykezéssel és a soltész munkájával kapcsolatos írásbeli feladatokat a bírósági jegyző (írnok) végezte. A Gerichtsschreiber vezette a soltész jegyzőkönyvét, ő gondozta felettese iratanyagát és vette fel a hadbíró elé járuló felek panaszait és tanúságtételeit. Természetesen a soltész által kibocsátott iratokat is ő fogalmazta és jegyezte le. Mindezeknek a feladatoknak az elvégzésére Győrben a soltésznak és írnokának már a XVI. század közepén külön helyiség („Ambts-Stuben”) állt rendelkezésre, ahol ők a hozzájuk vitás ügyeikben forduló katonáknak tanácsokat adtak.
A soltész, aki kapitányi rangot viselt és közvetlenül a Haditanácsnak, illetve a győri főkapitánynak vagy helyettesének az alárendeltje volt, a profosszal és a vásárbíróval gazdasági jellegű feladatokat is ellátott. Habereiner utasítása szerint a soltésznak arra kellett törekednie, hogy minden minél olcsóbb legyen és az uzsora megszűnjék. A gyanús és bűnös személyeket a profosz vette őrizetbe, akit piaci rendfenntartó szerepének ellátásában a vásárbíró (Marktrichter) segített. A soltészok mindezek mellett – a profoszokhoz hasonlóan – számos olyan feladatot is elláttak, melyek nem kifejezetten a katonai szolgálathoz és a fegyelem megőrzéséhez, illetve a hadi bíráskodáshoz kapcsolódtak. Mindezekről Habereiner utódjának, Johann Luzen-kirchennek ugyancsak fennmaradt utasításából értesülhetünk. Eszerint a soltészok teljes jogkörrel rendelkeztek a német katonák és regiment-alattvalók polgári jellegű ügyeiben („in civilibus”), úgymint a végrendeletek, kötelezvények, szerződések és egyezségek készítésében. Az általuk kiadott, aláírt és megpecsételt iratok pedig min-denütt teljes jogérvénnyel és -erővel bírtak.
A német hadbírák elsődleges feladata mindennek ellenére a katonai igazságszolgáltatás ellátása volt. Az ítélkezés előtt a soltész bírótársaival a peres felek kérelmére gyakran külön tanúkihallgatást folytatott; olykor azonban már csak a törvénykezés során került sor erre. 1595-ben Székely Mihály szatmári kapitány parancsára Hans Rindtschinckhel soltész esküdtjeivel hallgatott ki egy törököt, a felesége által megmérgezett szatmári építési írnok (Bauschreiber) ügyében. A század végén Wolf 58Neidhardt kassai regiment-soltész Hans Greilinger német kapitányhelyettes kérelmére folytatott vizsgálatot az egyik német zászlós szolgája ellen, aki Greilinger famulusát gyilkolta meg. A tanúkihallgatás szövegét a soltész hivatalos formában bocsátotta az alkapitány rendelkezésére. Győrben ugyanígy folytatott vizsgálatot a XVII. század közepén Thoman Pfeiffer soltész a regiment alá tartozó kereskedők szidalmazási ügyében. A kalmárok ugyanis vásárra igyekeztek, midőn szekereik összeütköztek, mire az egyik lutheránus kutyának nevezte társát, megsértve annak becsületét.
A tanúvallatások lefolytatása után a soltész bírósága a fentiekben részletesen ismertetett gyakorlat szerint hozta meg ítéletét. Végvárainkban azonban – ahol összezárva élt együtt a magyar és idegen katonaság, valamint a polgári lakosság – mindez bizonyos ügyekben speciálisan alakult. Előfordultak olyan esetek, amikor német és magyar katona vagy polgári személy közösen követett el vétket, vagy éppen egymással került – akár – fegyveres konfliktusba. Jóllehet a kapitányi utasítások és hadiszabályzatok gyakran kimondták, hogy „nagy disciplina tartassek erős bűntetis alat, mind az Nemetek s mind az Magiarok kőzt, hogy chendessen s veszekedisnelkül, es io egimassal valo ertelemben, bőchűletben, es szeretetben ellienek”, a közös ügyek a szoros kapcsolatok miatt aligha voltak elkerülhetők. Ezekben, hogy mindkét fél képviseltetve legyen, „vegyes” bíróságoknak kellett volna meghoznia az ítéleteket. Mindez azonban komoly „elvi” problémákba ütközött. A közös ítélkezés ugyanis a törvények és jogszokások jelentős eltérése miatt, különösen a polgárokkal való közös perek esetében aligha volt lehetséges. 1590-ben például, amikor Győrben Szűcs Gergely bíró összeverekedett a házában lakó német katonával, a káptalan – feltehetően Szűcs nemességére való tekintettel – Győr és Komárom megyei fogott bírákkal kívánta az ügyet elintéztetni. A német katonák, majd Gregoróczy Vince vicegenerális ellenben azt hangoztatta, hogy ilyen ügyekben speciális „vegyes” bíróság létrehozására van szükség, melyben a német soltésznak és esküdtjeinek is helyet kell biztosítani, miként ez a magyar katonák és polgárok ügyeiben már régóta gyakorlatban van. A vita kimenetele ugyan ismeretlen, de kitűnően érzékelteti a győri erődvárosban felmerülő joghatósági nézeteltérések problémáját.
A „vegyes” bíróságok létrehozása kizárólag katonákat érintő ügyekben könnyebben történhetett meg, noha az eltérő jogszokások miatt ez sem vált egészen szilárd gyakorlattá. Valószínűleg az erősebb félnek mindig sikerült joghatóságát a gyengébbre kiterjesztenie. 1604-ben ugyan még együtt ítélkeztek a magyar és német katonák (számos vármegyei és városi bírótárs bevonásával) Hantóy Mihály felett, akinek fellebbezését nem kívánták az uralkodó elé bocsátani azzal az indokkal, hogy 59„ez az generalis ö nagysága sekhÿ, es mas vegekbölis Ide Jar az apellatio, es Itt sakad vege”; öt esztendő múlva azonban már különválasztották a polgári jellegű bűntettet a katonai kihágástól. 1609-ben Georg Schlemüller német bírósági írnok vártája idején fegyveres kézzel támadt Pinczler Márton polgár házára, ott feleségét bántalmazta és becsmérelte. A katonákból, nemesekből és polgárokból összeállított magyar bíróság pusztán a rágalmazás miatt ítélte a Tripartitum 2. részének 72. cikkelye alapján a német katonát 100 forintnyi nyelvváltságra, melynek kifizetéséig a profosz tartozott Schlemüllert – legalábbis elvileg – fogságban tartani. Ellenben a katonai kihágás, azaz az őrszolgálat megsértése és a fegyveres támadás feletti ítélkezéstől a magyar polgári bíróság tartózkodott; ennek megtorlását a főkapitányra, tehát a soltész székére bízta. Olykor azonban előfordultak olyan esetek is, amikor a soltész bírósága alá nem tartozó személyek is a katonai törvényszék előtt kívánták ügyeik elintézését. 1578-ban Paul von Sara felső-magyarországi vicegenerális szolgája felett a kassai regiment-soltész hozott ítéletet, pedig a szolga nem volt a kassai német regiment tagja. Sara mégis igénybe vette a szolga felett – elvileg legalábbis – nem illetékes soltész bíróságát, nehogy azzal vádolhassák, hogy bírói ítélet nélkül járt el annak ügyében.
A soltészok polgári és – bátran kijelenthető – katonai hiteleshelyi jellegű tevékenysége a XVI–XVII. századi Győr esetében a kedvező forrásadottságoknak köszönhetően jól nyomon követhető. A német hadbírák beavatkozása a polgári jogügyek intézésébe természetesen jelentősen sértette a győri káptalan érdekeit, mely az 1570-es évektől kezdve szinte állandó jelleggel panaszkodott a hazai szokásjog és jogi gyakorlat, valamint mindenekelőtt földesúri joghatósága semmibevétele miatt. Ennek ellenére a soltészok ilyen jellegű tevékenysége a XVII. század folyamán nemhogy csökkent, hanem jelentős mértékben erősödött. Jóllehet 1593-ban Paul Süeß győri német hadbíró még maga is a győri káptalan előtt tett felvallást háza eladásáról Draskovich Mátyás nagyprépostnak, a káptalan panasza szerint azonban a német katonák hasonló jellegű ügyeiben ugyanezt a jogot már magának tulajdonította. Utódjai szinte már korlátozás nélkül intézték a külföldi zsoldosok házainak adásvételi ügyeit. A győri generálisok természetesen támogatták a német hadbírák ilyen jellegű tevékenységét, hiszen ez saját főkapitányi joghatóságuk kiterjesztését eredményezte, melynek a soltészok csupán hivatalos képviselői voltak; mintegy a főkapitány „jogi irodájának” szerepét látták el. Hans Preiner generális már említett Polizei-ordnungjában a XVII. század elején nyíltan kifejezte ebbéli szándékát, amikor kimondta, hogy „a soltész hatósága alá tartozók közül ezentúl senki sem adhat vagy 60vehet házat előleges bejelentés nélkül s a vételnek is a soltész előtt kell megerősíttetnie.” Ugyanekkor elrendelte azt is, hogy a német katonák csak a soltész tudtával köthetnek szerződéseket és tehetnek végrendeleteket. 1609-ben Johann Leonhard Pflaum győri regiment-soltész már „Vermig Herrn Obristen Publicierten Decrets Oder Policej Ordnung” erősítette meg, majd jegyezte be protokollumába Hans Gerscht regiment-alattvaló és a győri német főkapitány-helyettes, Hans Dietrich Reiffenberg házvásárlási ügyét.
A káptalan a XVII. század folyamán néhány alkalommal jelentősebb kísérletet tett régi jogainak visszaszerzésére, célját azonban egyetlen esetben sem érhette el. A püspökkel együtt többször az országgyűléshez fordult segítségért, melynek közbenjárására azután 1625-ben az uralkodó bizottságot küldött ki Győrbe, és elrendelte, hogy jóllehet a regiment-alattvalók és a katonák teljesen függetlenek a káptalantól, de mivel házaik annak fundusán vannak, azok peres ügyeit az egyházi szerv tárgyalhatja, az örökségek ellenben továbbra is a soltész hivatala alá tartoznak. Ugyanekkor a soproni diéta 18. törvénycikkében külön határozatot hozott arról is, hogy a győri főkapitány huszonnégynél több regiment-alattvalót nem tarthat a várban, ennek azonban semmi eredménye sem lett. A győri polgárok és a káptalan ugyanis 1637-ben, majd 1646-ban már ismételten arról panaszkodtak, hogy több mint száz nem katonáskodó személy tartozik a német katonák regimentjéhez. A soltészok pedig, miként arról a püspök, a káptalan, a vármegye és Győr városa 1650. évi közös panasza tanúskodik, továbbra is maguknak sajátították ki a felvallások felvételét, sőt 1675-ben Moritz Förtsch már szinte „építési hatóságként” járt el, amikor egy német zászlótartót eltiltott háza bővítésétől.
A soltész szerepének növekedése a házak adásvételének intézésében – miként arra Gecsényi Lajos már felhívta a figyelmet – szorosan összefüggött azzal a XVI. század közepén meginduló folyamattal, melynek eredményeként a következő század 61közepére a győri főkapitányok (elsősorban a királyi építési felügyelők révén) teljes ellenőrző szerephez jutottak az erődvárosban folyó építkezések megvalósítását és a telekkönyvek kezelését illetően. Ezek vezetését és őrzését a XVII. században ugyancsak a soltészok végezték. Erre utal egy 1621-ből származó adat, mely szerint miután Ernst von Kollonitsch győri német főkapitány-helyettes 2050 magyar tallérért eladta szállását (Behausung) Thoman Stachel polgárnak és kereskedőnek, az új tulajdonos nevét a soltész „Innß Neu Raaberische Grundtbuech” vezette be. 1637-ben a káptalan szerint a város – lényegében véve a soltész által ellenőrzött – „német” része már teljesen kiszakadt a földesúr ellenőrzése alól és jogügyleteit saját telekkönyve szerint („penes suum gruntpuech”) folytatta.
A telekkönyvekkel szorosan összefüggött a győri erődvárosban élő katonai és polgári elemnek a polgári terhekből való részvállalása is. A Grundbuchok ugyanis Villányi szerint a házak „ölszámszerint való viszonyait” is feltüntették, márpedig ez szolgált a káptalannak fizetendő adó megállapításának alapjául. Ennek a német katonaságra eső részét szintén a német hadbíró tartozott beszedni, melynek feladatát nem mindig az előírásoknak megfelelően látta el. 1650-ben a város egyik sérelme éppen az volt, hogy a soltész és a kapitányok a végváriakat mentesítik a polgári terhek viselésétől. Hasonlóképpen panaszkodott 1673-ban Győr vármegye azokra a német regiment-alattvalókra, akik házakkal és birtokokkal rendelkeztek a megye területén, de a „contributio” alól teljességgel kivonták magukat. Ennek megszüntetése érdekében a győri főkapitánynak és soltészának külön parancs kiadását kértek, hogy azok az adó ügyében, melyet „juxta proportionalitatem” kellene fizetniük, kezdjenek tárgyalásokat a vármegyével.
Miként Luzenkirchen 1702 augusztusa előtt kelt utasítása kimondta a soltész, a német zsoldosok egyéb polgári jellegű ügyeinek intézésében is „locus authenticus”-ként vett részt. Míg a magyar katonák és polgárok nagyrészt a káptalan, illetve Győr város hatósága előtt végrendelkeztek, addig a német katonák és családtagjaik szinte kivétel nélkül a soltész vagy bírótársai előtt tettek testamentumot. Israel Döckler Gefreiter felesége, Margareta 1604-ben például két bírósági esküdt és a jegyző előtt végrendelkezett; az iratot a regiment-soltész hitelesítette aláírásával. 1622-ben egy regiment-alattvaló varga és felesége testamentumtételén pedig az egész hadbírói karon kívül a profosz is személyesen vett részt. Az 1580-as években a bányavárosokban és a bányavidéki végeken szolgáló német katonák számára ugyancsak szigorúan előírták, hogy csak a zólyomi soltész állíthatja ki végrendeleteiket. Ezzel a korábbi 62visszaéléseket kívánták megszüntetni. A tisztek ugyanis gyakran maguk számára foglalták le a hagyatékokat, megfosztva jogos jussuktól a tényleges örökösöket.
A végrendeletek hitelesítése mellett gyakran a soltész volt megbízva a hagyatékok kezelésével is. 1589-ben a Haditanács Zrínyi György kanizsai főkapitánynak szigorúan meghagyta, hogy az elhunyt Gotfried Fischer hátramaradt javait a soltésznak adják át. Ugyancsak az ő feladata volt Fischer egykori adósságainak a hagyatékból való megtérítése is. Kassán az 1590-es évek elején Holofernus Anschik – Tho-bias Rottenberger felső-magyarországi főhadszertárnok-helyettes kérelmére – a híres ágyúöntő Andre Illenfeld öröksége ügyében a kassai hadszertár egyik tüzérét hallgatta ki, akinek vallomását azután saját pecsétje alatt hiteles formában foglalta írásba. A soltészok emellett gyakran maguk intézték a zászlóaljba tartozó végváriak ügyes-bajos pénzügyleteit, kihallgatásokat tartottak a legkülönfélébb polgári jellegű ügyekben, jelentéseket tettek a katonák létszámának alakulásáról, a különféle betegségekben elhunytakról, néha pedig egyenesen ők képviselték a katonák érdekeit a zsoldjukat – gyakran nem – folyósító Udvari Kamaránál. 1603-ban Reichard Sorscha győri soltész a német és magyar sereg nevében kérelmezte a katonák boradagjának növelését, ha már fizetésüket úgysem kapják meg rendszeresen.
Miként a soltészok is számos területen kerültek összeütközésbe a polgári szervekkel, az ügyészi tiszet ellátó profoszok is gyakran éltek vissza rendfenntartó és gazdasági hatalmukkal, olykor egyenesen a vár főkapitányának utasítására. A már említett komáromi jogtalan illetékszedési esethez hasonlóan Győrben is állandóak voltak a panaszok a profosz ellen. Néha a dunai réven átszállított borok után kényszerítette a városi polgárokat akónként egy-egy krajcár lefizetésére, vagy éppen piaci hatalmával élt vissza, amikor törvénytelen vámot szedett a vásárra hozott áruk után, sőt a városi köblöket (azaz a mértékül szolgáló edényeket) is kisajátította. A XVII. században a Luzenkirchen utasításában említett német vásárbírák hasonlóan jogtalanul taksálták a város polgárait a szombati vásáron való árulásért. A profoszok és segédeik rendőri túlkapásai ezért gyakran képezték a polgári lakosság sérelmeinek tárgyát. A XVI. század végén Kassán a Szepesi Kamara a Steckenknechtek önhatalmú intézkedései ellen emelte fel szavát, míg Győr vármegye 1608-ban Preiner 63főkapitány parancsára a profosz által elfogatott nemes szabadon bocsátását köve-telte.
A magyar hadszíntéren szolgáló birodalmi gyalogos csapatok esetében a soltész-bíróság gyakorlatának alkalmazásán kívül a XVI. század első feléből a lándzsafutás ítélkezésére vonatkozóan is rendelkezünk egy különösen értékes adattal. Az 1531-ből származó említés az eddig előkerült legkorábbi olyan adat a „Recht der langen Spießé”-ről, mely nem csupán az ítélet végrehajtásáról, hanem – noha csak néhány szóban – a jogszolgáltatás módjáról is említést tesz. 1531 tavaszán az Esztergom várában szolgáló spanyol katonaság lázadását követően annak legfőbb résztvevőit a lándzsafutás törvénykezési gyakorlata szerint ítélték el. A visegrádi tárgyalásokon részt vevő királyi követek május 21-én Bécsbe küldött jelentésükben a következőképpen számoltak be az eseményről: „Jelen hónap 18. napján, amikor mi a visegrádi tárgyalásról ide [ti. Esztergomba] érkeztünk, a spanyolt [értsd: a lázadó spanyol katonát] ismételten rendesen kikérdeztük, de ő korábbi véleménye mellett tartott ki; így a következő napon előállítottuk és a lándzsafutást végrehajtottuk, melynek során meghalt és vétkéért megfizetett.” Az ítélet meghozatalát tehát többszöri kihallgatás előzte meg, melynek során a hispániai zsoldos nem tagadta vétkét, így a kegyetlen büntetést sem kerülhette el. A lándzsafutás brutalitása miatt – a német területeken éppúgy, mint Magyarországon – hamarosan háttérbe szorult, hiszen 1577-ben a bécsi nagy haditanácskozáson (Hauptgrenzberatung) Hans Rueber kassai generális a fegyelem és a rend biztosítása érdekében annak felelevenítésére tett hiábavaló javaslatot. A XVIII. század elején azonban enyhébb – már nem külön ítélkezési formának, hanem pusztán büntetésnek tekinthető – változata, a „harmincéves háború” (1618–1648) időszakában felbukkanó úgynevezett vesszőfutás, már Magyarországon is bevett büntetésnek számított.
A fentieket röviden összegezve: a XVI–XVII. századi királyi Magyarországon szolgáló idegen katonaság hadi bíráskodása csaknem teljesen megegyezett a birodalmi területeken kialakult gyakorlattal. A bírósági szervezetben és ítélkezési gyakorlatban kimutatható eltérések (elsősorban a más jellegű Artikelbriefek, a bírósági stáb 64létszámának megváltozása, a kisebb végvárakban kialakult különleges jogszolgáltatás, a „vegyes” bírósági fórumok létrejötte stb.) a magyar végvárrendszer sajátos, helyi adottságaival függtek össze. A helyhez kötöttséggel együtt járó végvári életmód és a hazai jogszokások, valamint a magyar polgári bírói fórumokkal való hatásköri összeütközések azonban nem csupán ellentétek és sérelmek sokaságát hozták magukkal, hanem elősegítették a török elleni magyar hadszíntéren hosszú időn át szolgáló idegen zsoldosság katonai igazságszolgáltatásának speciális jellegzetességekkel való gazdagodását is. A külföldi katonák önálló hadi bíráskodásának a királyi Magyar-országon való megjelenése ugyanakkor még egy különösen fontos szempontból volt meghatározó: az idegen végváriaknak a török várháborúk korára megszilárdult katonai igazságszolgáltatása szolgált ugyanis mintául a XV. századtól kialakulóban levő, de csak a XVI. század második felére egységesedő magyarországi társadalmi csoport: a magyar királyi végvári katonaság, az úgynevezett „vitézlő nép” számára, mely hosszú harc eredményeként a következő század elejére szerezte meg a szuverén katonai igazságszolgáltatás jogát, társadalmi önállóságának egyik legfőbb biztosítékát.