Harmincnyolcadik fejezet (Leiratic, mell soc kiseertetec laknac ees ieztenec az cimeteriumokban.)
Harmincnyolcadik fejezet (Leiratic, mell soc kiseertetec laknac ees ieztenec az cimeteriumokban.)
A megcsúfolt párt emberei nem hagytak fel azonban Kalondai Bálint üldözésével.
Mindjárt in flagranti lovas perzekutorokat indítának utána, akik a menekülőt nyomról nyomra is üldözték: azonban a forrói csárdánál, mikor már jól közel érték volna, eléje jött ismét két férfi, kik ott vártak reá pihent vezetéklóval. A szökevény arra felkapott, s üldözői jónak látták elmaradni tőle elcsigázott lovaikkal.
Az új fürmender, az ifjú Zwirina Ignác azonban így okoskodott: Kalondai Bálint még egyszer vissza fog térni magától Kassa közelébe. Kedvese ott nyugszik a temetőárokban. Nem teheti azt, hogy ne jöjjön hozzá, azt meglátogatni, amilyen nagyon szerette.
Azért éjjel-nappal elbújva tartának kilenc muskétást a temetőárokban, ahol a szép Mikhál volt elhantolva, hogy ha el talál hozzá jönni a kedvese: azt megfogják, s ha futással akar menekülni, meg is lőjék.
A csapda fel volt állítva ellene, s bizonyos volt, hogy ő abba bele fog kerülni.
Nem is soká késett. A legelső zivataros éjszakán, amikor a böjti szél az ég egyik szélitől a másikig kergette az idomtalan felhőket, a lombtalan fák köszöntgettek utánuk, a temetőkertben az űzött bolygófény ugrált egyik sír völgyéből a másikba: közelgett egy magányos lovag az avar felől a hostádi temetőhöz.
Egy széltől kidöntött jegenye volt a jele a helynek, hol a szép Mikhált kell keresni.
*
„Lódobogást hallok” – dörmögé az egyik muskétás az árokban. „Hátha az ördög jön, kecskebakon lovagolva?”
Ki is lehetne más, akinek ilyen időben kedve van a sivatag fenyéren végigvágtatni?
„Nem látod, hogy táncolnak a lidércek?” – monda egy harmadik, felütve a fejét az árokból.
*
A temetőkertben fel-fellobbant valami kékes láng a sírok körül, rémes fényt vetve a síremlékek imádkozó angyalaira.
Azután úgy tetszett, mintha a zivatar futó táborának rémhangjai közé egy mély kürthang dallama vegyülne. Valami föld alatti zene, amitől az élő embernek lábába beleáll a reszketés, s a fogai vacogni kezdenek.
*
„Átkozott strázsahely ez itt!”
*
Az éjféli lovag a temető elé érve leszállt a lováról, s azt megköté egy bodzafához, s azután egy tülökkel visszhangot adott az elébbi kürtszónak: mire a sírhalmok közül újra fellobbant a kísérteties láng.
*
„Hallod! Az ördögök felelgetnek egymásnak.” „Vagy az ördögök, vagy a Kalondai Bálint.”
„Ha a Kalondai Bálint, akkor az majd helyünkbe jő, s itt megfogjuk ha pedig az ördög: mi nem megyünk a helyébe, s nem fog meg.”
Ez egészen helyes volt.
*
A lovag nyitva találta a temetőajtót, s bement rajta. Egyenesen arrafelé tartott, ahol a lángot fellobbanni látta. Nem lidérc volt ott, nem kísértő lélek; hanem a Simplex lobbantott fel boszorkányliszt-lángot az őrök ijesztésére, s Bálintnak jeladásul.
– Csendesen! – súgá a közeledőnek. – Lesnek rád.
– Hadd lessenek – dörmögé Bálint. – Kard van velem. Ha ott halok is meg; beszélni akarok az én kedvesemmel.
– Beszélni fogsz vele. Jöjj utánam. De görnyedj meg, hogy meg ne lássanak.
Azzal elvezette Bálintot a sírok között, míg egy nagy síremlékhez nem értek. Veres márványból volt a gúla, tetején megkoszorúzott urnával; a sír környéke be volt ültetve sárga violával és primulákkal, s körülszegélyezve télizölddel; a kőlépcsőn hevertek a gyopárkoszoszorúk.
– Nézz ide – szólt a Simplex, tolvajlámpáját kihúzva köpenye alól –, és olvasd!
A pompás síremléken e nevet látta Bálint:
„Zwirina Ágoston!”
Alatta egy hosszú litánia a nevezetes polgár viselt dolgairól, s nagy érdemeiről.
– Mért vezettél engem ide – kérdé felháborodva Bálint –, halálos ellenem sírjához.
– Nem halálos ellened alszik itt – mondá Simplex –, hanem a te szerelmed, a szép Mikhál. Azon éjjel, amelyen ellenségedet eltemették, mi ketten a jó Alival kijöttünk a temetőbe, felástuk a szép Mikhál koporsóját, s ide tettük a Zwirináé helyébe, s most nyugton lehetsz felőle, hogy kedvesed szentelt földben nyugszik, s az esztendő minden szakában virággal, zöld ággal lesz fedve a sírja.
Bálint leveté magát arccal a földre.
*
„Hallod: hogy sírnak a kísértetek!” – dörmögé az egyik őr a másikhoz.
„Bizonyosan Belzebub kínozza őket.”
„Ne nézz hátra, mert úgy marad a fejed.”
*
Aztán mikor kisírta magát Bálint, s megnyugodott felőle, hogy azok a könnyek le fognak szivárogni odáig, ahol kedvese alszik, s szebb álmai lesznek tőle, akkor felkelt, s azt kérdezé a Simplextől:
– Nem fog ez a dolog kitudódni?
– Csak hárman tudjuk. Az egyik Ali, a török; azt anyád szabadon bocsátá, az elment haza Tesszáliába. A másik, aki tudja: a sír. S az jól tud hallgatni. A harmadik én vagyok, s én még jobban tudok.
Bálint kebléhez ölelte együgyű barátját, s csókjaival halmozá el annak arcát, s aztán úgy benne volt a csókolódzásban, hogy összecsókolá a füvet, a virágokat, amikkel az a sír fedve volt.
*
„Hallod, hogy csókolódnak a boszorkányok!” – suttogá a lesben ülő darabont.
„Bizonyosan Lucifer enyeleg velük.”
*
– Hát Zwirina Ágostont hová tettétek, ha Mikhálomat helyeztétek ebbe a sírba?
– Hát hová tettük volna? A jó embert odafektettük a Mikhál sírjába a temetőárokba, s most őfölüle fogják legelni a város szamarai évről évre a bógácsot.
*
„Hallod, hogy kacagnak a kupcihérek!”
„Közéjük nem mennék ilyenkor Kassa városáért.”
*
Még a szél is folytatta a kísértetkacagást.
… Hahhaha – huhhu – hóhó!
Olyan rémséges tréfa: éjfélkor a temetőben hahotázni való tréfa volt az, hogy szép Mikhál és megölő gyilkosa helyet cseréltek egymással. Szép Mikhál odafeküdt a virágokkal fedett sírba, a könnyekkel öntözött, a megszentelt földdel betakart ágyba: megölő gyilkosa pedig kifeküdt a temetőárokba, hallgatni a szamár vemhe ordítását, mikor a bógácsot rágja fölötte. Hahhaha-hoho-hó!
– Mármost beszéltél kedveseddel, siess!
– Isten áldjon. Köszöntsd anyámat. Mondd neki, hogy holnap indulok a harcba. Eger várat fogjuk víni. Imádkozzék értem, hogy dicső halálom legyen.
Azzal sietett lovához, s vágtatott tova az éjjeli pusztaságban. A kakasok elsőt szóltak éjfél után.
*
„A drómó hazanyargal már az országába.”
„Minden jó lélek dicséri az Urat!”
S ha imádkozott Sára asszony azért, amire a fia kérte, úgy imája bizony meg lett hallgatva odafenn. Kalondai Bálint annál a fényes ostromnál, mely Eger várat visszaszerezte Magyarországnak, hősi halált szenvedve esett el.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
