October 25-kén hajnalban az urodalmi erdősz által az iránt, hogy a fellázadt trojási oláhok őt kirabolták és Soborsin m.várost feldúlással fenyegetik – értesíttetvén, a helybeli 30 nemzetőr élére állottam, s a tér közepén tábort ütöttem. Ezen fellépésről a trójásiak értesűlvén, minket megtámadni nem bátorkodtak ugyan; de vissza sem vonúltak, hanem egy nap s éjen át a hegyen barangolván, velünk farkasszemet néztek. Más nap a táborba hozzám küldöttség jövén, miután a trojásiak azt, hogy Soborsint meg nem támadják, irásban adták; a marosmenti helységek előljárói pedig, hogy az általok elzárt országútról haza vonúlnak, megigérték volna, én a fegyveres erőt a kastélyba visszahúztam. Minélfogva a táborban jelen sem volt Tászai Lukács azon vakmerő állítása, miszerint én magyar létemre a trojásiak elől megszöktem legyen, merő rágalom. Két napi csendesség után oct. 30-kán a városmentéről jelesen Konoptól kezdve minden helységből Zámra bizonyos Runkán kapitányhoz, mint camarilla bérenczéhez, küldöttség menvén, az átalános lázadásnál mást várni nem lehetett. A dolog illy állásában én a vezérséget a soborsíni főerdésznek átadván, Aradra mentem, a kiüthető lázadás meggátlására kormánybiztos úrtól segítséget kérendő, de a várban tanyázó véreb kiűzésére sem levén akkor elegendő erő, a kormánybiztos úr segítséget nem adhatott. Ez idő alatt Lippa elvesztése miatt a közlekedés Arad és Soborsin közt megszűnvén, már haza nem mehettem. Azért tehát, hogy tétlenségben ne legyek, magamat az aradi nemzetőri 5-ik századba besoroltattam, s mig Tászai Lukács holmi rágalmak kikoholása mellett a vámai csárdában dőzsölve, hályogos szemével nagyokat pillantgat, addig én az aradi vár bevételére segédkezet nyújtva, édes hazám iránti tartozásomat Aradon is fogom teljesíteni. Kelt Aradon, nov. 28. 1848. – Kővágó Péter.