Budeusz Pál, akinek ezer gyereke volt
Budeusz Pál, akinek ezer gyereke volt
Jöjj, szép őszi emlékezet – már hűvös, ködsipkás, sárguló hegyek és boldogan felvillanó kis bakterházak kísérgetik a kassai vonatot, amelyet óderberginek volt szokás nevezni –, az állomáson már megkóstoltuk a híres kassai sódart, amelynek élvezete nélkül senki sem kelhetett át a stáción – a megtermett hegyi mozdony indulatos pöfögéssel gurult a magyar határszél felé –, diákok vagyunk megint, „cserébe” megyünk a Szepességbe, hogy egy-két, sőt néha több esztendeig Budeusz Pál podolini tanító legyen az apánk, a gondozónk, a parancsolónk és a jóságos pártfogónk. Ki volt ez a Budeusz Pál, podolini tanító, akinek a hagyomány szerint ezer magyar gyereke volt, akiért ugyancsak ezer szepességi „cipcer” gyereket adott cserébe az alföldi magyar családoknak?
Budeusz Pál volt az, aki Magyarországon a cseregyerek-rendszert kitalálta, megalapította, megszervezte és felvirágoztatta mindaddig, amíg a Szepességben megünnepelték a magyar királyok koronázási napját, és drágalátos háromszínű zászlókat tűztek minden házikóra a nemzeti ünnepeken, mert a Szepesség mindig tüntetett a magyarságával, mióta a tizenhárom várost Mária Terézia anyánk kiváltotta a lengyel zálogból.
Budeusz Pál, egy kistermetű, fürge, egérszemű, deresedő emberke, akit tán soha se látott emberfia fiatalnak: várta a poprádfelkai állomáson azokat az alföldi gyerekeket, akiket a hosszadalmas, alapos és körültekintő nevezetes nyári levelezés után: szüleik arra szánták, hogy „stiftbe” adják őket más egyenértékű gyerekért. Leányt a leányért, fiút a fiúért. Budeusz uramnak mindig volt raktáron elegendő szepességi gyereke, mert hiszen a szegény szepességiek között legendák jártak a magyar alföldi gazdagságról, mert gyermekeik nemcsak a351 büszke magyar nyelvet tanulhatják meg, hanem testileg és lelkileg megerősödhetnek, hogy majdan derék polgárai lehessenek hazájuknak. Ez volt a Budeusz Pál programja, és szekerével bejárta az egész Szepességet őszelőben, hogy megfelelő cseregyerekeket adhasson azokért a magyar gyerekekért, akik a kassai vonattal megérkeznek.
A poprádfelkai állomáson volt a gyerekvásár. Ide kommandírozta a szeptemberi napokban a podolini tanító mindazokat a cipcer gyerekeket, akiket a tizenhárom városból összeszedett. Ilyen vidám vásárt azóta se látott Magyarország. Magyarruhás alföldi polgárok, szabolcsiak, hevesiek, kunok, de még bihariak is mustrálgatták a szepességi gyerekeket, akikért a maguk gyerekével akartak cserét csinálni legalábbis egy esztendőre, mert ennyi időre szólott a szerződés. Ott voltak a gyerekvásáron a terebélyes alföldi menyecskék is, akik a magyar leánykáért legalábbis hasonlatos gyöngyvirágszálat akartak hazavinni ebből a görbe országrészből. De ha már nem akadt gyöngyvirág, legalábbis havasi gyopárnak kellett lenni annak a leánykának, akit majd az alföldi nagyasszony méltónak talál arra, hogy kinevelje maga mellett mindazokra a tudományokra, amelyeket egy hajadonnak tudnia kell. Nem ment tehát olyan gyorsan a gyerekcserebere, mint azt Budeusz uram nyári időben „kilevelezgette”. Bizony, eleget kellett kupeckedni, ravaszkodni a derék podolini tanítónak, amíg a maga satnya „cipcer” gyerekeit elsüthette egy jómódú alföldi házaspárnál, ahol a gyereknek jobb dolga lesz, mint akár az édesanyja ölében.
A magyar gyerekek mindig kapósak voltak a Szepességben, mert a magyar gyerek még nagyobb szerencsét jelentett a háznál azoknál a G + M + B vízkereszti betűknél is, amelyeket krétájával minden ajtóra felírt a harangozó. A magyar gyerek áldás volt, mert vidámságot, életet, egészséget jelentett az ódon kis szepesi házikókban, ahol bizony még középkori állapotok voltak, miután a tizenhárom városok a hosszú lengyel rabságban nemigen tarthattak lépést az időkkel. A lengyel királyok nemigen törődtek egyébbel, mint az adókkal, a városkák élhették a maguk zárkózott, csendes, hosszú estes, rövid napos életét, mire a fiak az apák karosszékeiben elfoglalták a helyüket, éppen olyan öregek voltak, mintha saját maguknak volnának az apjai.
Budeusz uram, a bátor reformer volt az első ember Zsigmond352 király, a zálogos király óta, aki azokat a nagy eseményeket idézte elő a szepesi polgárság életműködésében, hogy szinte egy-két esztendő alatt arculatot, kedvet, külsőséget változtattak a városkák, amelyekbe néha csak egésznapi kocsikázás vagy szánkózás után lehetett eljutni a poprádfelkai állomásról. A magyar gyerekek, bár ez szinte meseszerűen hangzik: felébresztették a századokon át aluvó, öles falakkal, krónikákban, középkori mesemondásokban, babonákban, elképzelésekben éldegélő városkákat. A magyar szó, amelyet odáig csak az úgynevezett felsőbbrendűek, a magasabb intelligenciához tartozók hangoztattak mintegy a műveltségük fitogtatásául: mind gyakrabban csendült fel azon a földrészen, amelyen a Hernád és a Poprád folyik. Most már nem is keverik annyira tótocskás és németes kifejezésekkel a magyar nyelvet a szepességiek, miután a magyar gyerekektől megtanulják a gyönyörű nyelv árnyalatait, ősi kifejezéseit.
A szepességiek megtanultak a gyerekektől magyarul, de a magyar gyerekek nem tanultak meg a „német szón” más idegen nyelvet.
Jól gondolta ki ezt a dolgot Budeusz uram szűkebb hazája, a Szepesség fellendítésére, mégse hallottam arról, hogy valaha megemlékeztek volna az öregecske podolini tanítóról, aki legalábbis annyit tett Magyarországért, mint a legjobb magyarok, akiknek nevét az iskolában tanítják.
Budeusz Pál a poprádfelkai állomásról nagy kocsisor élén vitte széjjel a magyar gyerekeket a tizenhárom városokba. Milyen más hangjuk van ezeknek a hosszú tót szekereknek, amint hegynek, völgynek kalimpálnak, hogy a tájak alig győzik visszhangozni a harangozásukat! Milyen más hangjuk van az alföldi gyerekek hallásában azoknak a piros hasú ódon tornyoknak, amelyek a kora őszi ködben itt-ott kibontakoznak a szemhatáron hegyoldali temetők és tarka házikók felett! Az alföldi tornyoknak a törökök óta nem jutott ezüstre, de ezek a szepességi tornyok a maguk szegénységében is tudtak valamely nemes ércet rejtegetni a harangjaikban, hogy az életet és a halált másképp képzeltessék el lakosaikkal, mint ahogyan e szívszorongató fogalmakat az eseménytelen látóhatáron merengő síkvidéki ember elképzeli. Nem félelmetes itt az élet, de még a halál sem, mert a tündéri hegyek, az elgondolkoztató völgyek, az örök353 időre épített városkák, a sok nemzedéket látott tornyok, visszhangos utcácskák, furcsa kapuboltozatok és a természet örök törvényeit példázó folyók mindig a helyükön maradnak, akármi történik az életben vagy a halálban. A kékfestő talán már a Szamárfülű Szaniszló király óta áztatja vásznát a gyors Poprádban, mert így látta apjától, nagyapjától. A podolini takács ugyanazon a szövőszéken nagyobbítgatja a lábát, hogy mindig nagyobb és nagyobb papucsra legyen szüksége, amely szövőszéken Mária Terézia abroszait szőtte. A postakocsis a Czirek ház előtt szólaltatja meg kürtjét, mintha még mindig élne ama százesztendő előtti szobalány, akinek tiszteletére a postakocsisok a Kürt-dallamot kitalálták. És Budeusz uram, a podolini tanító csörömpölő szekereken hordja a magyar gyerekeket városról városra, hogy minden mutatósabb ház előtt leadjon belőlük egyet-kettőt, amíg az utolsó szekérrel eléri vala az országhatárt, a búskomoly lublói várt, mert azután már nem következik semmi, a Poprád is Dunajecre változtatja a nevét.
Az elfelejtett podolini tanító mennyi legendának lett hőse Magyarországon, csak az tudja, aki ifjúkorában, szeptemberben, a régi Szepességben hallgatta a cinkék megszólamlásait, amint az erdők szélére röppenve vidám hangon köszöntötték Budeusz uram magyar gyermekekkel megrakott szekereit. Budeusz Pál sohase tette le szekereiről a tizenhárom városban a gondjaira bízott magyar gyermekeket, ahol valóban nem a gyermekkori boldogság várakozott volna az alföldi süvölvényre. Új apák és új anyák várakoztak papucsban vagy mamuszban a kapuk előtt, akik karácsonyi ábrázattal várták az ajándékot, amelyet a podolini tanító szétoszt közöttük. Nagyon kapósak voltak a szabolcsi, szatmári gyerekek, mert ezeken a tájakon pontosan megtartják a szüretet, a Disznóölő Tamásokat, a karácsonyokat és névnapokat, amikor nem feledkeznek meg az idegenbe került gyerekekről sem. A korgó postaszán minden valamirevaló ünnepnapon nagy kosarakban hozta az alföldi elemózsiát a szepességi magyar gyerekeknek, hadd lássák az új szülők, hogy milyen gazdagságot hagyott el a gyerek a „német szó” kedvéért. Igaz, hogy a szepességiek is szívesen viszonozták vala az alföldi ajándékokat a maguk vásznaival, fenyőpálinkáikkal, madárkalitkáikkal, turistabotjaikkal, vadkancímereikkel, amelyek a hazájukban teremnek, de mégiscsak más volt az alföldi karácsonyfa, amelyet ide a karácsonyfák hazájába küldtek.354 Ahogyan más a hétszilvafások termése, mint az az aszalt szilva, amelyet a szepességi piacokon árultak, hogy a későn érő kökényről ne is beszéljünk.
És Budeusz uram kezdetben minden héten, későbben csak havonkint meglátogatta azokat a magyar gyerekeket, akiket őszelőben szekereiről leadogatott. A ráncos podolini tanító a legnagyobb télidőben is beállított a jéggé fagyott Mikulás-szakállával, hogy utánanézzen a gondjaira bízott gyermekeknek. Körülnézett, megtapogatta a gyerek fejét, hogy az valóban eléggé növekszik-e már azoknak a régi iskoláknak a tudományai révén, amely iskolák, kolostorok, líceumok még a középkorból maradottak itten, hogy a tanuló az iskola bástyájától tanulja meg elsősorban a magyar históriát. Nőtt, növekedett a fejük Budeusz uram gyerekeinek, mert a szepességi iskolákban a tanítók, tanárok, papok oly hévvel tanították a magyar történelmet, mintha a mindenkori kultuszminisztert éreznék a hátuk megett. Magyarosodni akart itt minden fűszál, bokor, iskola és intézmény, amióta Budeusz uram „német szóra” kezdte fuvarozni ide a magyar gyerekeket. A szolgabíró, a postamester és a gyógyszerész csak leereszkedve használgatta a régi tóttal, némettel kevert nyelvezetet, ellenben olyan büszke volt magyar tudására, hogy komolyan megvetette azt a fajtájabelit, aki idejében nem tanult meg magyarul a Budeusz uram gyermekeitől.
Sok esztendő múlott el azóta, amióta Budeusz Pál tapogatta végig a magyar gyerekek koponyáit a Szepességben, talán a Poprád is meggondolta szenvedélyes iramodását, amellyel az országhatárokon által igyekezett egy másik világba. Borongó múlt időt jelez a szeptemberi reggelek köde, ám Budeusz Pál nem vezényli többé a kocsisort magyar gyerekekkel megrakottan az álommá, legendává, mesemondásokká válott tizenhárom szepesi városka kacskaringós utcáin.
1927355
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
