Nyíri mese
Nyíri mese
Emlékszel a babonás vidéki estékre, amikor tengeri-hántoláskor, a hidegedő holdvilág alatt arról mesélgettek az emberek körülötted, hogyan tért vissza az öreg Csengeri a nyíregyházi Morgó-temetőből, egy szál fehér ruhában, hogy osztályos örökösei között rendet teremtsen – és a mesemondó ilyenkor az októberi ködbe mutatott, amely megvonta a maga áthatolhatatlan ködfalait a temetők, mezők, tanyaházak körül?
Emlékszel a mesemondóra, aki mindig csak egyetlen alakról monda meséket a nyírségi udvarházakban, mégpedig mindig ama betyáros külsejű, cifraszűrös, félszemű Vay grófról, akit a háta mögött Sobri Jóskának (helyesebben: Zsubrinak) neveztek, de a különcködő gróf azt sem bánta, ha szemébe mondják vala betyárnevét, mert jókedvében maga is eldicsekedett azzal, hogy fiatal korában ő maga volt a bakonyi Zsubri Jóska, amíg meg nem unta a bandavezérséget, és hazajött a Nyírbe földesúrnak?
Emlékszel az öreg Mezősy Lászlóra, akinek hegyaljai szőlőjében termett borát adogatják vala azoknak a nagybetegeknek a Nyírségben, amely másvilágra megjelölteken már az orvostudomány nem tud segíteni, pedig Jósa András megyei főorvos szerint kár minden magyarért, aki mezítláb hal meg. A Mezősy-féle aszútól kapott kedvet maga a hetvenesztendős szőlősgazda, hogy újra megházasodjék – és mások is követték példáját az öregek közül, akik a Mezősy-borokat méltányolták.
Emlékszel a nyíri pajkosok legendájára, amely szerint a 19. század második felében, amaz időben, amelyet a Bach-huszárok korának mond a reminiszcencia: minden nyírségi úrfinak úri kötelessége volt darab ideig a nemzeti betyárságot szolgálni, mégpedig olyanféleképpen, hogy elment bujdosni, elment összeesküdni, kalandokba keveredett, szabadcsapatba lépett a „német ellen”, hogyha majd visszatér356 megint a szabadság ideje, mindenki talpon legyen? Emlékszel a nyírségi udvarházakra, ahol Gencsy Berti agarai ásítozva várták az őszi reggelt, amikor majd megversenyeztetik őket a nyíregyházi határban? Emlékszel a hétszilvafás kúriákra, ahol száz esztendő óta folyó családi pörök írásai hevertek a töredezett lábú székeken, elárvult asztalokon, almáriumokban, szekrényekben – és sajnos, nem is volt már egyéb a háztája se, mint bélyeges papiros, míg a hétszilvafák együtt sóhajtottak az őszi széllel… Akkor volt az igazi baj, amikor a szilvafák már sóhajtani is elfelejtettek.
Valamikor a Bakony, a Balaton, az Alföld, a Felvidék szolgáltatta azokat a szép mesemondásokat, amelyeken a magyarok lelke elmerengett. Manapság, amikor körülnézünk, elszomorodva látjuk, hogy megfogyatkoztak meseforrásaink; a magyar fantázia elkódorog az országhatárt jelentő Nyírségben, ha mesemondáshoz van kedve a hosszúra nyúló őszi estéken.
Már maga az is a mesemondások világába tartozik: hogyan lett száz esztendő alatt az ország egyik legnagyobb városává Nyíregyháza.
Valóban száz esztendő előtt termett ki Nyíregyháza a nyírségi homokból, akármint csóválja a fejét a mai olvasó. Azon a helyen, ahol manapság az ötvenezret meghaladó lakosságú Nyíregyháza áll: száz esztendő előtt még nem volt egyéb, mint néhány jobbágytanya, vadvíz, erdő, meg „nyír” – az a bús, reménytelennek látszó nyírségi pusztaság, ahol őszidőben megáll a világ, a sarak, vizek, pocsolyák, országutak hiánya miatt. A nádasokban futóbetyár meg farkas lappangott. Emberlakta hely legfeljebb a csárda, ahol a megyei csendbiztos faggatódzik útonállók felől. A debreceni, miskolci vásárosok keresztet vetve húzódtak keresztül szekereikkel e vadregényes tájon, nagyon szerettek minél hamarább túl lenni az Ököri-tavon. Amíg egy Károlyi grófnak eszébe jutott, hogy magyar farmereket, telepeseket vonz e bús vidékre, Békés megyei tót-magyarokkal, úgynevezett tirpákokkal népesítvén be az embertelen tájat. És a tirpákok már száz esztendő előtt „megváltották” magukat, kiművelt földjeiket, tanyáikat jószágukat és szabadságukat Károlyi gróftól, mégpedig örökpénzen. Honnan vették a „farmerek” a temérdek pénzt, amelyre a megváltáshoz szükségük volt? Csoda, a nyírségi csodák között is a legnagyobb csoda a tirpák-szorgalom, a tirpák-munka, a tirpák-vágyon,357 amelynek az a természete, hogy nem tud fogyatkozni, hanem mindig csak növekedni. Mint valami új honfoglalók jöttek ide a Békés megyeiek, hogy a faekéikkel, munkabírásukkal, bibliai serénységükkel megvessék alapját annak a városnak, amelyben manapság már nem is ritka a háromemeletes palota.
És most, a százesztendős alapítás éveiben, mikor már a Tresztyánszkyakból lett Nádosiak, a Tomasoczkyak, a Bencsek, a Szocsovok, a Csengenek megépítették első templomukat, iskolájukat, folytatódnak a csodák. Bár az üzletes Miskolc és a vásáros Debrecen közé ékelődik be földrajzi fekvésénél fogva az új Nyíregyháza (hogy kétfelől is küzdjön a konkurrenciával), a város hirtelen fejlődni kezd. A városalapításról éppen úgy levizsgáznak az egykori nincstelen telepesek, mint arról, hogyan kell a terméketlen pusztaságból gazdag termőföldet teremteni. Nem járt innen senki Amerikában, mégis jobban tudják a farmerek álmát, a városalapítást, mint azok az amerikai telepesek, akik az ottani nagyvárosokat építették. A felvidéki lutheránusok szivárognak apránkint Nyíregyházára, miután itt evangélikus gimnáziumot alapítanak. Már van is új neve Nyíregyházának a 19. században: a közeli Debrecen (a „kálvinista Róma”) mellett elnevezik őt „lutheránus Rómának”, ahol vasárnaponkint asszonynak, férfinak egyaránt nagy kapcsos imádságos könyv van a hóna alatt, mint valamely jelvény, amely az őslakosságot példázza.
Tagadhatatlan, hogy a nagyszerű, páratlan népi erények mellett valódi „tirpák-szerencséje” is volt Nyíregyházának, hogy szinte tündéri gyorsasággal valósult meg a városalapítók álma. Jött az 1848–49-i szabadságharc, majd az utána következő tétlen, bús magyar idők, amelyeket leginkább a megye székhelye, a szabolcsi nemesség lakta Nagykálló érzett meg. Nyíregyháza akkor sem sokat politizált, mint manapság sem, hanem dolgozott a tirpák napkeltétől napestig, mintha mindig buzogna benne az egykori farmerek vérmérséklete, akik a szabadság mellé várost is akartak maguknak alapítani. És ezt a várost fejlesztette, építette, eszményesítette, szinte hitvallásává emelte az ősi békési telepes unokája, az öreg Bencs, a város esze és polgármestere, aki nem nyugodott addig, amíg Szabolcs vármegyének nem emelt székházat Nyíregyházán, hogy a megyei központot is idecsalogassa Nagykállóból. A históriai múltján, gyönyörű nemességén, évszázados történetein merengő Nagykálló egyszerre azon vette észre magát, hogy mellette egy új nagyváros növekedett ki a vadvizekből, nádasokból.358 Talán Szentpétervár óta nem alapítottak úgy várost az ős-Moszkva nyakára, mint Nyíregyháza meglepte az ős-Nagykállót, amikor vár, nemesi kúria, udvarház helyett „modern” házakat kezdett építgetni már a 19. században is. Most már csak idő kérdése volt, hogy mikor unja meg a szabolcsi nemesség a tagadhatatlanul szívderítő őszi agarászatokat, az ősi udvarházak búskomoly mulatozásait, a hosszas szüreteket (amelyekre nézve „szüreti vakáció” címen még nemrégen is felfüggesztették a tanítást, hivataloskodást egy őszi hétre) – most már csak idő kérdése volt, hogy mikor kívánkozik a mindinkább álmosodó Nagykállóban a nemes vármegye a friss, eleven életben pezsdülő Nyíregyházába.
Az öreg Bencs a kezét dörzsölgette, lutheránus-mosollyal várakozott – az ő ideje, a megyei székhely hurcolkodása valóban rövidesen bekövetkezett.
A magyar városok történetében a százesztendős Nyíregyháza azért is egyedülálló, mert nem fulladt ki talán egy esztendőre sem abban a versenytempóban, amelyet száz esztendőn át diktált önmagának. Száz esztendő alatt akart behozni mindent, amit a körülötte fekvő Debrecen, Miskolc, sőt még Kisvárda is századok óta produkált. És az idegei egyszer sem mondták fel a szolgálatot (talán csak az idők szülte tiszaeszlári pör idejében, amely pört éppen ebben a városban tárgyaltak), folytonosan megmaradt a régi farmerek példaadása mellett: dolgozni, takarékoskodni és megint csak dolgozni. És e mellett a sivár, szinte reménytelenül józan életprogram mellett is úgy növekedett a mesebeli leányzó, akit többé nem lehet véka alá rejteni, mint ahogy Nyíregyháza fejlődött, szépült, kijött az ismeretlenségből. Ó, mondd, mondd nekem, te kóválygó emlékezet, hová lettek a nádfedelű házak, a betyáros világra emlékeztető állások, istállós vendégfogadók, a girbegurba kövezetek, a varjak lakta tornyok, a feneketlen sarak, a vadkacsás tavak, a zordon városvégi temetők, a bujdosók, a cédula-házak, a városvégi vásárterek Nyíregyházáról? Egy város, amelynek százesztendős múltját sem lehet manapság már megérinteni anélkül, hogy ezeresztendős port nem találna az ember már a húsz-harminc év előtt történteken! Egy város, amely nyomban felejti a tegnapi munkát, amint az új nap kínálkozik fel az égboltozaton, hogy újra meg újra nekilóduljon a munkának, és a temetőkben359 nyújtózkodó ősei nem figyelmeztetik az élet haszontalanságára! Egy város, amely száz esztendő alatt nem ábrándult ki a mindennapi szorgalomból (mert hiszen folyton eredményeket látott annak a nyomán), az egykori tirpák-tanya, amely gondolat szerint nem láthatott tovább a háztetőnél, amelyre ilyenkor őszidőben a tököket szokták kirakni sárgulás szempontjából – és mégis messzibb látott, még a szalmakazlaknál is; az egykori jobbágytelep, amely csak éppen azt a földet kívánta álmába magáénak mondhatni, amely darabka földet elvett testi munkájával a vadvíztől, a szárcsától, a nádastól, a vadmadártól; egy farmer-ültetvény, ahol legfeljebb vasárnaponkint gondolkozhatik az ember magáért, családjáért, terveiért, mert az élet örökösen verejtékező hétköznapokból áll… Mondd, ó, mondd, emlékezet: hová lettél, hogy felhúztad mérföldjáró csizmáidat, eltemetted őseidet, anélkül hogy valaha is megfeledkeznél róluk, akik az első csodákat elkövették ezen a földterületen, amely voltaképpen sohasem kellett senkinek, csak azoknak a nomád tirpákoknak, akik faekével, de szemrevaló lovakkal érkeztek meg Békésből, hogy itt új honfoglalásba kezdjenek. A városoknak is vannak meséik, mint az embereknek. Nyíregyháza vezet a mesemondásban az új Magyarországban, amelyet még mindig nem tudunk megérteni.
1927360
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
