5
5
Ámde bármily lelkesítőleg hatottak Frigyes báróra az elbeszélésben már említett hölgyek megismétlődő látogatásai az operaházi építkezések első nyarán (1865-ben) – amikor a drágalátos hölgyei Frici báró látogatását divatba kezdték hozni, amint ezt szívük diktálta – , az operaházi építkezések egyetlen lépéssel sem haladtak előre, minden a régiben találtatott, és Frigyes újra csak a félig kiásott pincékben vezényelte a lelkes hölgycsapatot.182
A lóháton érkezett Szapáry Eliz grófnő, miután őt fűzte a legrégibb ismeretség Frigyeshez, őszintén megmondta a magáét:
– Meg kell vallani, Frigyes, hogy némelyek már azt hitték, hogy a tavalyi vizit után nemcsak azt a pár kőmívest találják az állványon, akinek olyan bajsza van, mintha csirketollat ragasztott volna az orra alá.
– A kőmívesek bajuszviseletébe nehéz beleszólni még nekem is, bár teljhatalommal vagyok felruházva az építkezés terén.
– Éppen ez a bökkenő. Némelyek a társaságban ugyanis egyenesen önt okolják, Frigyes, hogy még az idén sem hallhatják a színpadról Perotti Gyulát, a tenoristát, és nem hallhatják Turolla Emíliát.
A „nemes báró” a grófnő szavaira őszintén felkacagott:
– „Némelyek” tehát azt hitték, hogy egy Operaházat egy esztendő alatt fel lehet építeni? „Fix und fertig” átnyújtani a páholybérlőknek, hogy azok ott kritizálva ásítozhassanak és a művészek játékát becsméreljék? Grófnő! Én megmondom önnek, hogy ha már elfelejtette volna: az operaházi építkezéseket már a kezdet legkezdetén legalábbis öt esztendőre terveztük, de okom van azt hinni, hogy az öt esztendőből lesz hat, hét, esetleg nyolc esztendő!
– Nos, és ön, Frigyes, nyolc esztendeig akar itt a malterosládák mellett állni reggeltől estig?
– Csak nyáron, mert télen egyéb dolgom van.
– Hat vagy hét esztendeig várja majd itt a Breitner társaskocsiján szivarozó idegeneket, a lassú építkezés miatt fohászkodó polgárokat, és mindazokat, akik már most szabadjegyért ostromolják őket a megnyitó előadásra? Hány esztendős ön, Frigyes, hogy ilyen hosszú terminusokat ad magának?
A grófnő találó kérdése valóban helyén volt, mert Frigyes ötvenedik esztendejét tölté be, amikor az ember nem ácsoroghat többé esztendőszámra földhányások tetején.
– Talán olyan nagy jövedelmet biztosít önnek ez az álldogálás, hogy a jövedelem kedvéért elviselheti mindazt a gúnyt, amelyet növekedő szakálláról, matuzsálemi időre berendezett életéről a szalonokban máris mondanak? – folytatta az attakírozást Szapáry grófnő, miután valakinek már egyszer meg kellett szólalni a fantasztikus báró érdekében.
Frigyes elborongott:
– Kedves Eliz, magának ismerni kellene engem; tudhatná, hogy az elfogadott jövedelmek dolgában én vagyok a legfinnyásabb ember Magyarországon. Nekem azon semmi hasznom sincs, hogy Sugár utat183 meg Operaházat építek, mert az kötelességem, miután a Közmunkatanács alelnöke vagyok. Fizetésem egy krajcárral sem több, miután hivatalos teendőim kiegészítő részének tekintem csupán az itteni építkezéseket. Az úgynevezett „napidíjakról” pedig éppen az én indítványomra már esztendők előtt lemondott a Közmunkatanács valamennyi tagja. De a „költségszámlákról” is.
Szapáry Eliz grófnő volt olyan okos nő, akivel lehetett ily nyugodt tárgyilagossággal beszélni. A grófnő legalábbis annyit szenvedett az életben, mint egy férfi, ugyanezért jobb barátot nem választhatott magának Frigyes báró még a férfiak között sem.
– Ön tehát minden mellékes jövedelem nélkül mászkál itt az Ybl kőmíveseivel együtt a létrákon, segít a malterkeverésben, veszekedik a vállalkozókkal, tűri a gúnyt és gyanúsítást? Holott igazság szerint hivatali szobájában pipázhatna egész idő alatt?
– Én még csak „tiszteletdíjat” sem kapok ezért, mert itt vagyok. Aminthogy egyikünk sem kapott külön díjat azért az ötvenkét ülésért, amelyet eddig tartottunk a tanácstermekben, szabad ég alatt, mindenütt, ahol a tanácskozásra szükség volt.
Szapáry grófnő bizonyos volt abban, hogy Frigyes igazat mondott neki, mert ez az ember nem szokott hazudni. A grófnő tehát egyebet nem tehetett, mint elnevette magát az Operaház pincéjében:
– Most már nem csodálkozom azon, hogy ön a mai napig nem kapott feleséget ebben az országban.
Frigyes megértette a tréfát:
– Ezentúl kevésbé számíthatok arra, hogy feleséget kapjak, mert olyan nagy háztartás vezetését vállaltam magamra, amelybe sehogy se illenék bele egy asszony is a maga aprólékos szeszélyeivel, kívánságaival.
– Mennyibe kerül önnek „ez” a háztartás?
– Évenként kétszázezer forintba. Annyit szabad elköltenem öt esztendeig, amíg az Operaházat felépítem.
– Vezet ön könyveket?
– Természetesen. Az ellenőrzésemnek havi száz forintot fizetek azért, hogy pontos és lelkiismeretes legyen, ha valami hibát venne észre.
– Meg tudná ön nekem mondani, hogy mennyi pénzt irányoztak elő az építkezésre?
– Akár álmomban is – felelt Frigyes a grófnő szavaira. – Kétmillió ötszázhuszonegyezer-négyszázhatvanhét184 forintot és nyolcvankilenc krajcárt irányoztak elő. Csak utóbb történt döntés arról, hogy összesen egymillió forintot költhetek el, évi kétszázezer forintjával.
– És ön mégis a helyén maradt, ön vízözön előtti őslény? – pattant fel Eliz grófnő, mert ennyi naivságot nem tudott emberben feltételezni még ő sem, holott véleménye szerint mindenféle fajtáját ismerte az embereknek. – Én megmondom önnek, hogy önt, magyarán mondva, kijátszották ebben az ügyben, kedves Frigyes. Tudja ön, hogy Bécsben „krach” van, amely előbb-utóbb átcsap Magyarországra is? A teleksvindli lovagjai már Pesten is egymás után adják be a kulcsot éppen az ön Sugár útján. A spekulánsok csődbe mennek, és az idei nyáron éppen úgy ellátogat a kolera Pestre, mint akár tavaly. Ön pedig itt áll az operaházi töltésen, és két hét múlva, amikor a kétszázezer forint elfogy: nem fogja tudni miből fizetni a munkásokat. Vajon ki dicséri meg ezért, Frigyes? A bécsi krachtól rettegő vállalkozók, akik nem tudják, hogy melyik percben kell eltűnniök Pestről? A munkások, akik az építkezések beszüntetése miatt kereset nélkül maradnak, és egyedüli foglalkozásuk marad a kolerás halottak eltemetése? Vagy talán a kormány dicséri meg önt, miután megtakarított neki néhány ezer forintot, amelyet ezen a nyáron még okvetlenül el kellene költeni az építkezés folytatásához?
Frigyessel, amióta az operaházi töltéseken sétáltatta beszegett zsakettjét, csíkos szürke nadrágját és hatalmas rőtbarna pofaszakállát, ily őszintén még nem beszélt senki. Regényes és minden úriemberhez illő gesztusnak vélte, hogy most a kormány szolgálatában éppen olyan önfeláldozással teljesítse kötelességét, mint akár ellenzéki hazafi korában, amikor vagyonát pazarolta el az ellenzéki eszmék kedvéért, amely eszméknek következtében annyi viszontagságos évtizedet szenvedett el Magyarország…
Frigyes rövid hallgatás után ezt kérdezte Szapáry Eliztől:
– Azt hiszi tehát, Eliz, hogy most is, mint végig eddig életemben, hiábavaló munkát végzek, amikor kötelességemet teljesítem?
Volt valamely különös rezgés, szokatlan érzés a Podmaniczky Frigyes hangjában, amely meghökkentette Szapáry Elizt.
– Azt hiszem, hogy nem értett meg egészen, Frigyes. Nem egészen azt akartam mondani, mint amilyen értelmet a szavaimnak tulajdonít. Én csak arra szeretném figyelmeztetni, hogy ön többé nem az az élete elején álló ifjú, aki akkor volt, amikor megismertem, és ráértünk mindketten az élet üdvét, könnyelműségét gondtalanul élvezni, mert még185 hosszú-hosszú esztendők álltak előttünk, amikor jóvátehetjük az esetleg elkövetett hibákat, kipótolhatjuk az elpazarolt napokat, az abbahagyott teendőket. Most már takarékoskodnunk kell az évekkel. Nem helyeslem, hogy ilyen hosszú és bizonytalan munkába fogott mint az Operaház építése. Hamarább, könnyebben, mondhatnám kalappal kell elfogni a siker pillangóját, mert az oly messzire elrepül tőlünk, hogy soha be nem érhetjük.
– Tehát megint nincs megelégedve velem, Eliz, mint ahogy életében szívből sohasem dicsért?
– Nem tehetek róla. Önnek éppen úgy nem hazudhattam, mint ön nem mondott nekem sohase valótlant! Nem lehetek megelégedve egy jobb sorsra méltó emberrel, aki megint oly munkának az elvégzésébe fogott, amelynek sikerét tán sohase láthatja.
Frigyes sóhajtott:
– Bárcsak egyetlen tervemnek a sikerét megérhettem volna!
Szapáry Eliz most elérkezettnek látta az időt, hogy végre közölje Frigyessel azt a tervet, amelynek megbeszélése végett a meszesgödrök közé jött ez a nagyérdemű amazon (holott Frigyes még mindig azt hitte, hogy a csirketollas kőmívest akarta csak látni).
– Kedves barátom, maga életbiztosítása révén nem kerülhet abba a terhes szituációba, hogy nem lesz majd kéznél az a kétszáz forint. amiért tisztességesen eltemetik az embert. Tapasztalatait se öregbítheti azzal hogy itt olyan színházat épít, amelyben majd más lesz az igazgató. Én ma este régi barátaimnál, Tisza Kálmánéknál vagyok családi összejövetelen. Mit szólna ahhoz, ha kineveztetném önt egy már felépült és jólkarban tartott színház igazgatójává, ahol aztán eredményesebben dolgozhatna, mint itt a földhányások tetején a targoncások és malterkeverők közott?
– Talán csak nem a Nemzeti Színházra gondol? – kérdezte Podmaniczky Frigyes a nagy elhatározású hölgyet, aki már annyiszor mozgatta meg éltét tespedései közepette.
– A Nemzeti Színházra gondolok, mert Kálmán barátunknak régi terve, hogy rendet csináljon itt a színészek között. Ön van kiszemelve erre az állásra…
– Miután itt hozzáértésemet már bebizonyítottam a téglarakásoknál! – kiáltott fel Podmaniczky. – Nem, kedves Eliz, most az egyszer nem hallgatok önre. Megmaradok itt mészkeverőnek. Nem vállalok el olyan állást, amelynek betöltéséhez nem értek.186
– Ugyan, milyen állása volt idáig, amelynek betöltéséhez értett volna a becsületes jóakaratán kívül? – pattant fel a grófnő. – Pár nap múlva a hivatalos lapban megjelenik a kinevezése, addig pedig legyünk a régi jó barátok.
Frigyes, mielőtt felelhetett volna, már egyedül találta magát a Sugár út közepén a földhányáson. Az amazon hátaslován nyargalt a város felé, amely ez idő tájt még messzire esett ide. A „nemes bárónak” volt ideje elgondolkozni azoknak a sorsán, akik nők barátságának a kultiválásával töltötték életüket. – Végre eljutunk abba a helyzetbe, hogy a nők rendelkeznek a sorsuk felett, anélkül hogy igazában joguk volna hozzá. Mert a nők akarata mindig erősebb a férfiakénál, midőn azok már mentesítve is éreznék magukat a nők veszélyes befolyása alól.
– Milyen kár, hogy nem falaztunk be egy nőt az Operaház falába, mint az a középkorban volt szokásos az épületkőműveseknél – mond Frigyes, Zufahl mérnökhöz intézve szavait, midőn e napon még egyszer megszemlélte az operaházi építkezést.
1930
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
