1
1
A harminchárom szépleány között voltak feketék, akik hajukkal és szemükkel adtak fényjeleket, ha az eresz alól kiléptek. Voltak szőkék, akik felnőtt korukban is azokhoz a tengericsövekhez hasonlítottak, amelyekről hajdan bábuikat választották. A tengeri haját hajuk közé fésülték. Voltak pirosak, akik Kisasszony napja körül születtek, mert hajszínük hasonlatos volt a koraőszi kerthez, amikor a szélfüttyre kezdenek táncolni a hervadásuk előtt kipirult virágok.580
Szellő Szilvia, a harminchárom szépleány egyike így mondta el élettörténetét:
– A nagymama, akinél nálunk a világ teremtése kezdődik: fiatal korában a Szalon Mimihez járt kalapot varrni. Innen a Váci utcából szöktették el a kalaposlányokat gróf Podmaniczky és herceg Pejácsevics. A nagymama eleget emlegeti, hogy milyen áldozatot hozott a családja kedvéért, amiért megmaradt tisztességes lánynak, és a Szalon Mimitől egyenesen Óbudára költözött nagyapával, holott egy mágnás, bizonyos Podmaniczky, lovat nevezett el róla a lóversenytéren. „Fifi”-nek hívták a versenylovat, s ez jelentette nagymamát.
Szellő Szilvia, a harminchármak közül így szerzett magának és mondanivalójának tekintélyt, amidőn Szindbád öregségére Óbudán telepedett meg, s arról beszélgetett, hogy valakit örökbe fogad, mert maholnap rákövetkezik a végrendelkezés ideje, és nincs senkije, akire nyugodt lélekkel hagyományozhatná azt a nagy kapcsos könyvet, amelybe már emberemlékezet óta eldugni szokták a bankókat.
– Szeretnem, ha jó kezekben maradna az a csekélység, amit életemben összegyűjtöttem – mondá Szindbád Szellő Szilviának az óbudai rakparton, ahol alkonyattól a kisasszonnyal őgyelgett. – Folytasd történeted, leánykám!
– Mama, aki nagyanyám betegsége óta meg szokott verni nagyanyám helyett, ha jó kedve van, ha rossz kedve van, mert az óramutató szerint osztogatja a pofonokat: mama Ősbudavárában árult pezsgőt a Francia kastélyban. A Francia kastélyban megfordult minden gróf, olyan is, akinek a nevét se lehet már tudni, és parancsolt. Pomeryt! Klikó özvegyét! Imperiált! Mindig ezeket a szavakat hangoztatták a grófok. Mama az omnibusz imperiálján utazott Ősbudavárába, és gyalog jött haza a nagymamához Óbudára. Sohase hallgatott se Pali grófra, se Béla kapitányra, akik mindig fiákerezni akarták vinni a Stefániára. Csak hallomásból ismerte a Víztorony melletti csárdát, ahol hajnalban terítettek a grófoknak és a táncosnőknek, a büfé-dámáknak és a pincérlányoknak. Itt táncoltak minden reggel mama barátnői, mintha nem lett volna581 elég a muzsikából Ősbudavárában. A bolondok. Az eszeveszettek. Az elveszettek.
Szellő Szilvia bizonyosan sokszor hallotta ezeket az utóbbi szavakat a Kiscelli utcában anyjától, mert többször ismételte őket, hogy Szindbád nem győzött eleget bólintani.
– Jó és helyes felfogása volt a mamának, amikor nem járt a Víztoronyhoz táncolni.
Szellő Szilvia, hogy fokozza Szindbád örömét, még így szólt anyjáról:
– Általában igen szigorú nő anyuska. Sehogy se egyezne bele, hogy vasárnap elmulasszam a szentmisét. Tud egy helyet az udvaron, a tyúkól tetején, ahonnan mindig megnézheti a toronyórát. S ezért nekem is pontosnak kell lenni, mint az óramutatónak. Ez a nagybajuszú óramutató vigyáz Óbudára.
Szindbád tőle telhetően helyeselte a mama álláspontját. – Legjobb lett volna már őt örökbe fogadnom – mondta, de később eszébe jutott, hogy ezt életkora miatt tán mégse tehette volna.
– Különben hány esztendős a mama?
– Szeptemberben, Kisasszony napján szokta nevenapját tartani – mond Szellő Szilvia.
Szindbád számolgatott magában, aztán kijelentette, hogy a mamát nem fogadhatná örökbe.
– Meg kell elégednie, kis Szilvia, hogy egyedül magát fogadom el leányomul. A mamát legfeljebb a végrendeletem végrehajtójának lehet felkérni, ha ideje elérkezik. Megnyugszik ebben, gyermekem?
– Megnyugszom – felelt Szellő Szilvia nem messzire attól a helytől, ahol egy szén- és faraktár van, és egy rakpartra néző boltban egy éjjeli pincér alszik, miközben a lábát kinyújtja az utcára. Egy asszony vasalja a pincér ingét, és egy lombtalan, koravén vadkörtefán még néhány fehérnemű-darab szárad, amely ugyancsak vasaló alá kerül.
Nem messzire innen azt indítványozta Szindbád, hogy miután az örökbefogadás dolgaival körülbelül tisztába jöttek, Szellő Szilvia csókolná meg az arcát azon a helyen, ahol a császárszakállnak vagy582 legalábbis a „pakombart”-nak kellene nőni, ha a borbély azt megengedné. De a borbélynak is élni kell, és Szindbád jószívű ember módjára lemondott a szakállnövesztésről, pedig minden csínját-bínját tudja a szakállápolásnak. Nem az a szakáll, amelyik nő, mint a csalán az árokban, hanem az a szakáll, amelynek minden egyes szálára gondja van a szakáll tulajdonosnak. Kezelni tojássárgájával, melegített állóvízzel, vagy hamuzott, hordóban felfogott esővízzel kell öblögetni a szakállt – elsősorban. Másodszor a szakáll formájának mindig kifejezőnek kell lenni, mégpedig olyanképpen, hogy a szakállforma lelki érzéseknek is kifejezője legyen. Ő sohasem tudna vad, köldökig érő, bozontos szakállt viselni. Oldalszakáll volna a kedvence, amilyent Wekerle Sándor viselt. Ugyanezért arra a helyre kérte, szorgalmazta a csókot, amelyet arcán éppen Szellő kisasszony csókja miatt hagyott szabadon.
– Megcsókolnám, ha nem volnánk Óbudán – mond bizonyos hallgatás után Szilvia, mert okos leány létére nem akarta mereven visszautasítani Szindbádot, bár idáig még nem tudott többet róla, mint azt, hogy az elöljáróságtól utcájának új elnevezését kérte, amikor ott egy kis házba beköltözött, mely kis ház (férfilakóval) legfeljebb disznóólnak vagy (nőlakóval) galambdúcnak volna jó. Az elöljárósági kérvényben Szindbád azt indítványozta, hogy utcáját „Isten hozott” utcának nevezzék el. („Ugyanilyen erővel kérhetett volna személyliftet is a házba” – mond egy vicces hivatalnok az elöljáróságon.)
– Ha nem volnánk Óbudán? – ismételte Szindbád a leányka szavait. – Hát hol legyünk, kedves kis barátom, aki nemsokára huszár módjára fog a nyakamban lovagolni, ha így haladunk? Tátraszéplakon legyünk tán, kedves kis álmatlanságom, aki mézeskalácsbarna arcocskájával, szívalakú állával, rövidre nyírt fiúhajával, Kleopátra szemöldökével, cigarettafüsthöz hasonló tekintetével, komoly, meggondolt arcvonásaival, a végtelenség jeléhez, a ∞-hoz hasonló homlokával, makrapipa kihívóságú orrcimpájával, tengerikagyló búgású hangjával, rózsaszínű csigához hasonló fülével, akasztófahumorával és harisnyakötőjének vaníliaszínével előbb-utóbb rávesz, hogy hátat fordítsak eddigi példás, apostoli tisztaságú583 életmódomnak, és felcsapjak kalóznak, tengeri rablónak, nőstényoroszlán idomítónak itt Óbudán? Te szfinx, akiért majd megint hajómra szállhatok, hogy messzi tartományokba járjak csörgőkért, amelyeket a tiszteletedre rázogassak! Te kis fészkes-fene, akit ördögszekerecske alakjában elembe sodort az északnyugati szél, hogy megkapaszkodjál tiszteletreméltó ősz fürtjeimben! Azonnal jer karomba, amíg szépen beszélek veled!… vagy mit is mondana őrültségemről valaki, aki hallaná.
Szerencsére csak egy görögdinnyeképű finánc járt ekkor a Dunaparton, aki a szentendrei vicinális mentén ballagott, és legfeljebb ámuldozott, amikor Szellő Szilvia engedelmeskedett gyámatyjának, és többször megcsókolta azt a helyet arcán, ahol a császárszakállnak kellett volna nőni. Az erényesség még használ valamit. Habár az ördög tudna eligazodni, hogy mit is gondol magában egy olyan lány, aki a harminchárom szép leány közül váratlanul megigézte Szindbád „ne nyúlj hozzám”-szívét, amelyre igazában már nem bíztak malomban megőrölni való, tiszta búzát a párkák, akik az emberi szívek sorsát kormányozzák.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
