1 Ebéd előtti megbeszélések
1
Ebéd előtti megbeszélések
Ebéd előtti megbeszélések
Régi ismeretséggel üdvözölte őt az üvegajtó (amely az udvarról nyílott, és csak bennfentesek ismerték titkát, hogy nem messzire esett innen a konyha), ugyanakkor, midőn az idős úriember benyitott, minden tennivalóját, köszöntgetéseit, járkálásait, udvarolgatásait, a lóversenyújság monoklin át való tanulmányozásait abbahagyta Kraut Ede (Eduárd, a tréfás vendégek szerint), és a vendég fogadására sietett
– Hogy állunk a potykával – kérdezte a benyomuló vendég („cirkve” százkilós súlyú és legalább száznyolcvan centiméter magasságú úriember), amikor Kraut Ede a prémes télikabátját lesegítette a sarokasztalnál, amelyre bűvös tábla volt téve, ezzel a felirattal „Elfoglalva” .
– Mint rendesen, nagyságos uram, meg lesz elégedve – felelt a vendég némi gyanakvással kiejtett kérdésére Kraut Ede (a „Rózsacsokor” főpincére), igen komoly, ünnepélyes arculattal, de testmozgásában azzal a halhatatlan alázattal, amely a régi vendéglői személyzetet jellemezte. (Cipője oly fényesre kefélve, mint a tükör. Nadrágja élesre vasalva, mintha egy perccel előbb hozta volna haza a szabó. Ragyogó ingét, gallérját, frissen borotvált arcát, öltözetének egyéb szertartásait, mintha csak a vendég tiszteletére szerezte volna be, valamint később, a fizetésre kerülő nagyobb bankjegyből visszaadandó ropogós, vadonatúj apróbb bankjegyeit, valamint villogó aprópénzeit. Kraut mindig kifogástalan volt, kabátján egyetlen folt sem, és ha a frissen csapolt söröshordó első poharát megkóstolta, persze, csak félig iván ki a pohár tartalmát, mint egy kísérletező vegyész vagy gyógyszerész, bátran el lehetett neki hinni következő kijelentését: „Ma nagyon jó a sörünk”.)
De ezen a napon úgy látszott, hogy ezek a külsőségek nem idézik elő a kellő hatást a megérkezett vendégre, mert az dülledt,394 szomorú szemével és ollóval nyírt, kissé elhanyagoltnak látszó, ősz szakállával, megérkezése után nyomban a gallérjába akasztott, lepedőnyire kisimított szalvétájával, valamint sóba és paprikába mártogatott, apró kenyérszeletkéivel, azt kérdezte:
– Mi van a potykával, Kraut úr? A többi mellékes.
Pénteki nap volt
Ekkor szokott a vendég (körülbelül tizenöt esztendő óta) a Rózsacsokorhoz címzett belvárosi vendéglőbe érkezni, körülbelül nyomban azután, hogy a Szervita tér harangjai figyelmeztették a környékbeli selyemkereskedőket, hogy erkölcsrontó üzleteikkel hagyjanak fel. A harangok elmondták a magukét, a jótékony Rózsacsokor vendéglőben elfoglalta a helyét a pénteki vendég, asztalkendőjét felkötötte, sózott, paprikázott, hosszú lábait terjedelmesen kinyújtotta az asztal alatt, megnézte a vendéglő ódon, faberakásos falait, egy megvető pillantást vetett a többi, távolabb ülő vendégre (mert hiszen magának élő ember volt), ismételve megkérdezte a legnagyobb szolgálatkészséggel mellette álló Kraut urat.
– Mi van a potykával?
– Azonnal szervírozzuk – felelt Kraut Eduárd, mint tizenöt esztendő óta minden pénteken, délben, harangozás után – De ma meg kell jegyeznem, hogy még a Rózsacsokor is alkalmazkodott az új társadalmi életmódhoz, a konyha nem mindennap tud elkészülni a pontosan kiszabott fél tizenkettős időre, amikor a leveseket be kell főzni, mert hiszen a levesek akkor teszik meg a maguk hivatását, amikor frissen forrott állapotukban kerülnek a vendég elé Nemde, nagyságos uram?
– Nem eszem levest, ha rác ponty van ebédre. Elég leveses az magában is, ha nem sajnálták hozzá a tejfelt – felelt a vendég, és vizsgálóbíró módjára szemügyre vette a kifogástalan Kraut urat, mintha az valami rosszban törné fejet.
– Nagyságos uram – felelt Kraut –, bár a Rózsacsokor a változó idők folyamán ugyancsak redukált személyzettel dolgozik, de a konyháról – a konyha belsőjéből, az odavaló tennivalókból, mondhatnánk így is „konyhai titkaink, szakácskönyveink, ételreceptjeink ismerőiből” nem bocsátottunk el senkit, mert nagyon végzetes körülménynek számítana a házra nézve, ha az ő ételreceptjeit más konyhákon is felhasználnák. Inkább egy segédcsapost kidobni (miután395 a sörfogyasztás amúgy is gyengébb), mint egy második szakácsot, aki azonban ugyanannyit tud, mint a „széf”, az első szakács.
– Nem tud annyit – felelt a vendég, bár erre semmi más oka nem volt, mint csupán az, hogy a rác ponty késlekedett.
– Igaz, hogy a főszakácsok legtöbbje „cezaromániában” szenved, ebben a hatalmi betegségben, amelyen még az sem tud változtatni, hogy az idők megváltoztak, divatba jöttek a kisadagok, a kismenük, amikor a szakácsnak is alkalmazkodni kellene a világ járásához. A szakács ellenben tör-zúz a konyhán, ha valami kívánsággal megy az ember elébe. „De Kraut! Régi vendégünkről van szó!” – mondom neki, amikor a porció kiszabásánál a vendég étvágyát ismertetem, mert hiszen azt csak én ismerem, nem pedig odakint a konyhán a szakács. „De Kraut, üzleti érdek, hogy a vendégnek nagy porciót adjunk akkor is, ha kis porciót kért!” – könyörgök neki néha a konyhaablakon át, mert „nämlich” Krautnak hívják őt is, a mi főszakácsunkat. Tetszik tudni, mit felel erre Kraut a konyhából, ahol már déli tizenkét órakor a másnapi lóversenyprogramot olvasgatja? Azt feleli, hogy ő az ebéddel kötelességszerűleg elkészült, az adagolást megcsinálta, ha az öreg Atyaúristen jön be ebédelni a Rózsacsokorba, se változtat a dolgon, és ugyanakkor, midőn ezt mondja, egy akkora konyhakést vesz a kezébe, amellyel egy ökröt le lehetne szúrni. Ki merészel ilyen szakáccsal tovább tárgyalni?
A vendég elkomolyodva hallgatta végig Kraut Eduárd főpincért – aki még csak rokonságban sem volt a konyhabeli Krauttal, aztán némi izgalommal így szólt:
– Én tizenöt éve járok az asztalomhoz, fogyasztom a rác pontyomat minden pénteken, elszívom a szivaromat ebéd után, kicsit néha elszundikálok… Mi közöm van nekem ezekhez a dolgokhoz? – mond a vendég. – Én kis porció rác pontyot fogok enni, mert a nagy porcióktól örökre eltiltott a háziorvosom; és ezt nem is bántam meg, könnyebben járok, lélegzek azóta.
– Nagyságos Péntek úr – felelt most a legünnepélyesebben Kraut Eduárd –, fogadja szerencsekívánataimat.
Kraut ezután elővette zsebóráját, összehasonlította annak állását a vendéglőhelyiségben lévő, szekrényes függőórának állásával, és hirtelen felvidámodással mondta:
– Azt hiszem, a rác ponty készen van, nem fog rám kést Kraut, ha kimegyek érte.396
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
