A NYÁRI LÚD. Anser anser (L.) 1758.
A NYÁRI LÚD.
Anser anser (L.) 1758.
Anser anser (L.) 1758.
[Anas anser L. – Anser sylvestris BRHM. – Anser palustris FLEMM. – Anas anser (ferus) BRÜNN. – Anser cinereus MEYER.]
Népies nevei: tőkelúd; márcziusi lúd; szürkelúd; nagy vadlúd.
Jegyei: házilud nagyságú, csakhogy valamivel karcsubb; csőre halványsárgás, hússzinű; csőrköröm fehéres; lábai és szemköre hússzínű; a szárny nem éri el a fark végét; szárnyán a világos hamuszürke szín uralkodik, hátának alsó része is ilyen színű. Hasa fehér, az öregeké fekete foltos. Általában sokkal fakóbb-szürke, mint a többi lud s köztük a legnagyobb.
Mértéke: H. 78–84; Sz. 43,6–49; F. 15–18; L. 7,1–8,8; Cs. 6,5–7,9.
A mérsékelt égöv a mi vadlúdunk igazi hazája s bár Norvégiában még a 70° é. szél. közelében magam is találtam, mégis a sarkköri tájakon ritkának mondható. Európában fészkel: Angliában, Skandináviában, Finnországban, Németországban s főleg a Duna vidékein, Dobrudsában, Déli-Oroszországban. A Szibériában előfordulók különböznek a mieinktől, mert nagyobbak, alul feketébbek s csőrük hússzínű s felső kávájuk töve vörös, ezt a fajtát Anser anser rubrirostris HODG. néven különböztették meg.
A nyári lúd hazánkban is gyakori fészkelő madár, de ujabban csak néhány területen, t. i. ott, a hol még meglehetős szűzies, érintetlen épségökben maradtak a tóságok, mocsarak s mérnök furfangja, vízszabályozással, nem férkőzött még szívükhöz. Így a Fertőn, főleg a nyugati parton, Fehéregyháza nagy nádasaiban számos párban költ, úgy a tó egyéb részein és a Hanyságban, az Ecsedi lápon, Pestmegye nagyobb nádasaiban, a Sárréten, a Balaton mellékén, a velenczei tó déli végében; szóval itt-ott, még lappangó ősmocsarainkban. A déli részeken, úgy a Tiszamentén, ma már ritkább; meggyérült a termékenynyé változtatott föld szaporodásával. Mert a kultura ellensége a vízimadárnak s a vadludnak is. Vadmadár ő, mely a lápok, nagy mocsárterületek magányát kedveli, azokat a helyeket, a hová «rendes keresetű jó ember», a halászon és vadászon kivül nem igen jár. Némileg ugyan alkalmazkodott – sok mással – a viszonyokhoz; így a Székesfehérvár-Budapest közt vezető vasutnak a velenczei tó és a ma már lecsapolt dinnyési mocsár területén átvezető vonala mellett – alig puskalövésnyire – több költő párra s fészkeikre találtam; megszokták az örökös dübörgést, a gyorsvonatnak – vagy mint ott nevezik a «bolondgőzösnek» – eszeveszett vágtatását, prüszkölését. A nád e helyeken rengeteget alkotva szinte áthatolhatatlan sűrűen nőtt, bíztak a jó rejtekben s szárnyaikban s a vasuttól nem félve, élték napjaikat, míg csak alóluk is elvitte a vizet a «kanális». A vad nádasok, kákás, csuhis mocsarak, főleg ha helylyel-közzel ingó lápok, szigetek, füzesek, égerfás részletek is akadnak benne, itt-ott egy, kis tisztás, hajócsapás vagy metszés, a közelben meg legelők, puszta és mezőség terül el: legkedvesebb tartózkodási helyei. Hóolvadással, sokszor már február végén, leginkább azonban márczius elején tér vissza téli tanyáiról, kisebb-nagyobb, de soha sem oly nagy csapatokban, mint a vetési lúd. Repülés közben /\ vagy horog alakban sorakozik a társaság s csak ha néhányan vannak, ferde vonalban. Nagy gágogással – mely komolyabb, mélyebb hangú, mint a vetési lúd szava – telepszik meg a visszatért «falka vagy fóka» régi otthonában s csakhamar megszakadozik, párokra oszlik. Ha ez időtájt járjuk a mocsárt, mindenfelé hajszolódó, gágogó, a nádasok fölött alacsonyan repkedő párokat látunk, melyek szerelmük felhőtelen napjait élik. Sokszor ugyan a mézes hetekre is felhő borul, mert a gunár uraiméknak is akad holmi udvarló versenytársakkal becsületbeli ügyök; no de e gavalléroskodásban nem sok veszedelem rejlik: egy kis sziszegés, csobogás a nádmélyében, vízlucskolás, pár csőrcsipés, tollhullajtás s a küzdelem el van intézve, az erősebb jogait élvezheti. Nem hallatszik ezután gágogásuk, inkább csak szelidebben geggennek. Rendesen az öregebbek – mert erősebbek is – hamarább párra találnak s előbb fészkelnek, mint a fiatalok. A két éves kor náluk a nagykorúság, az érettség; előbb nem gondolnak családalapításra. Márczius közepe táján, ha a tavasz állandóan megindult, a mocsár legjárhatatlanabb helyein, a nádba rakják fészköket. A nádszálakat letiporják, erre vastag rétegben régi nádszálakat halmoznak, azután nád- és sáslevelekkel vegyest, kimélyítik az alkotmányt, kissé kibélelik pelyheikkel s kezdenek tojni. Dinnyésen 1890-ben tavaszi életök így alakult:
Február 19-én már itt vannak s márczius közepéig jönnek-mennek, távoznak, új csapatok érkeznek.
Márczius 12-én párosan járnak.
Márczius 14-én erősen hajszolják egymást.
Márczius 21-én fészkelnek, egy fészekben már tojás.
Márczius 23-án javarészt fészkelnek.
Márczius 28-án javarészök üli tojásait.
Április 30-án első pelyhesek.
Fészkeiket egymástól nem nagy távolságra rakják, de megis anynyira, hogy minden párnak bizonyos területe marad, melyen ő az úr. Az öregebbek néha 10, a fiatalabbak 5–6 tojást tojnak, melyek sima, fénytelen héjúak és piszkos sárgafehér színűek.
Tojásmérték: H. 81–89; Sz. 57–59 mm.
Pelyhes fiókáikat kikelésök után nemsokára a vízre vezetik s igen nagy gonddal őrzik, féltik. Családjához annyira ragaszkodik a tojó, hogy eredeti óvatosságáról is megfelejtkezik. Majd csaknem reája lép az ember, míg a fészekről felszáll; fiókáit pedig óvatosan kalauzolja ugyan a sűrűségek felé, de azért mindig közelükben jár s le-leszáll úgy, hogy puskával könnyen árthatnánk neki. A gunár kevesebbet törődik családjával; ő csak szeret s miután szenvedélye lehült, szomszéd czimboráival kijár a mezőkre, gyepekre legelni s magára hagyja az asszonynépet, gondjaival együtt. Gond pedig elég van a nyakukon! Megvédelmezni, vezetni az ostoba libácskákat a veszedelmes nádságban, hol annyi ellenség leselkedik utánuk, nem könnyű dolog. S az anyalud magzatainál marad, míg csak repülősek lesznek. Egy ideig ugyan – mikor tokosodni kezdenek – a gunár is kisérgeti apróságát, de nem sokáig s nem is avval a hűséges odaadással, mint párja. Ekkor elhullajtja evedzőit s egyéb tollait, vedlik; ezt az időt, mondjuk a «lohosodásnak», mert a lud s a kacsa is «lohosodik». A gunárnál már előbb beköszönt ez időszak, a tojónál csak később. Előbbi már junius közepén nem tud repülni, csak úszkál, bujkál a csáték, csörmelékes csuhusok közt, utóbbit juliusban szokta elérni a szobafogság. De már augusztusban ismét érzik «szárnyuk szabadságát» s ekkor libáikkal együtt rándulgatnak ki a legelőkre, tarlókra, vetésekre, miközben a fészekaljak rendesen összetartanak s együtt maradnak. Szeptemberben s októberben – miután a nyárutóból bőven kivették részöket s megzsirosodtak – kezdenek délre huzódni. Ugyanekkor azonban a levegőég is napról-napra népesedik. Nagy, igen nagy, vékonyabban gágogó, nagyobb zajgással járó lúdcsapatok jönnek észak felől: a vetési ludak. Különös, de jól megfigyelhető dolog, hogy ez a két lúdfaj együtt nem igen fér meg. Mikor tavaszszal a mi nyári ludaink megjönnek, a vetési ludak java része már elvonult s fordítva őszszel, mikor az északi vetési ludak jönnek, a mi nyári ludjaink főtömege elbúcsuzott tőlünk.
A nyári lúd, ez a mi házi ludjaink s így a «Márton ludjának» is vérszerint való őse, szokásaiban sem tagadhatja meg ahhoz való közeli rokonságát. Szintúgy, mint a házi állattá fehérült s «libapecsenyét» szolgáltató szárnyasunk, ő is a «vad», vizen ritkábban úszkál, hanem legtöbbet a partokon, legelőkön járkálgat. Nem azért, mintha az úszkáláshoz nem értene, hanem mivel élelmét főleg a vizen kívül találja meg. Ha azonban vízre kerül, lassan bár, de jól elevezget,sőt bukni is tud. A fiókák, igaz, kezdetben kizárólag abból élnek, mit fészkök tája nyujt; t. i. gyenge növényhajtásokból, hinárlevelekből, békalencséből, füvekből. Később azonban kilátogatnak a legelőre, majd a tarlókra, vetésekre, legelgetik a friss füvet, a serdülő-kelő vetést, emellett a szemes életet sem vetik meg, közbe kukaczot, férget, bogarat is elkapkodnak s kavicskákat nyelnek. Szemes, ravasz állat a vadlúd, habár ez a faj még sem annyira, mint a vetési lud. Legelésközben egy-kettőnek mindig «fenn a feje» vagyis ezek őrködnek, vigyáznak, hogy a többiek gondtalanul lakmározhassanak. Ökrösszekeret, szűrös embert, juhászt, gulyást gyakorta puskalövésnyire bevárnak, de csak némi gyanusat vegyenek is észre emberen-állaton vagy szekéren: az őrködők azonnal nyugtalankodnak, mire a többi is mind egyenesen tartott nyakkal figyel s ha csakugyan kétes a helyzet, nagy gágogva azonnal odább száll. Repülésök kissé nehézkes, lassú csapású, de elég jó s kitartó. Kiválóan szeretik a repczét, őszivetést dézsmálni, úgyszintén a kukoriczát, fiatal lóherét, zabot, árpát, buzát, répát, borsót, húsos gyökereket stb., nemkülönben többféle gazt is. A kikelt gabnát nemcsak csipdesni, legelni szokták, de gyakran – kivált porhanyó talajon – ki is tépik. Ezért a hasznos madarak közé éppen nem tartozik s ha a gabna gyengén kelt, bizony tönkre teszik azt, a hol rendesen járják. Még a bokrosan kelt vetésben sem tisztán a ritkítás, legelés jótékonyságát gyakorolják, mert sokat letaposnak; ganéjuk pedig égető s nem mindig van javára a földnek. Legelőhelyeikről rendesen déltájban, majd meg este «behúznak» valami közel eső, nagyobb tóra, inni, fürödni. Az éjjelt is vizen töltik, csak holdvilágos éjjeleken maradoznak néha a vetésen, legelőn. Ködös időben napközben is ide-oda bolyganak még pedig alacsonyabban, mint rendesen. Repülés közben többnyire gágognak s magasan járnak, nagy suhogással szállnak a földre, csobogással a vízre. Vigyázékonyságuk folytán lesből vadászszuk őket, bár éppen ezt a fajt inkább «lohosodáskor» s a gunarakat a fészkelés előtt is, párosodás kezdetén lehet eredményesen puskázni.
Húsa nem sokat érő; főleg a vén rossz pecsenye, a fiatal még csak megjárja.
Gazdaságilag – mint említettük – inkább káros, mint hasznos madár. Halászatunkat azonban nem károsítja s hogy talán pár halacskát is elkap néha, tekintetbe nem jön, valamint másrészt az sem igen jöhet, hogy egyes káros rovart, férget, kukaczot elemészt, vagy hogy gazt is pusztít. Bátran lőhetnénk minden időben s csak vadászati szempontok szabtak nekik költésidejökre – s ez helyes is – bizonyos óvást.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
