A szőlőhegyek igazgatása és őrzése
544A szőlőhegyek igazgatása és őrzése
A szőlőhegyek, szőlőskertek különállása nem merült ki a többi művelési ágtól való fizikai elkülönüléssel (kerítettség), jogi-igazgatási kérdésekben is messzemenő önállóságot élveztek. A feudalizmus utolsó százötven esztendejét tekintve a szőlőhegyek igazgatásának három jellegzetes formáját állapította meg a néprajzi kutatás (Vincze I. 1961):
1. A Dunántúlon, ahol a kisparcellás paraszti birtoklás volt jellemző hosszú évszázadok óta, a szőlőhegyek a szőlősgazdák közösségének irányítása alatt álltak. A szőlőbirtokosok vagyon- és jogvédelmére, a szőlők művelésére, sőt a szőlőhegyen való viselkedés normáira nézve is írásos formában rögzített rendszabályaik voltak. Ezek az autonóm közösségek a hegybéli helységek, vagyis hegyközségek, írott szabályzataik pedig a hegytörvények vagy artikulusok. Az egyazon szőlőhegyen birtokos gazdákat (parasztokat, polgárokat és nemeseket) lakóhelyükre való tekintet nélkül a hegység vagy helység mint területi szervezet egyetlen közösségbe foglalta. A helység élén a hegybíró vagy hegymester állt, mellette a 4–12 esküdtből vagy esküdtbírából álló tanács. Ezt a vezető testületet a közösség minden évben újraválasztotta. Az elöljáróság évente két-három alkalommal törvénynapot tartott, melyet hegy népe gyűlésének is neveztek. Itt tárgyalták meg a szőlőhegyet érintő közös ügyeket és döntöttek mindennemű vitás kérdésben. Az intézmény működésének mintegy alapszabályzatát képezték a hegytörvények, melyeket a 18. század elejétől írásban is rögzítettek. E törvények egyes pontjai rendelkeztek a szőlőkkel kapcsolatosan előforduló mindenféle peres ügy (mint például öröklés, adásvétel, zálogosítás stb.) lebonyolításának módjáról. Előírásokat tartalmaztak az egyéni és közösségi vagyonvédelemre és bizonyos kötelező magatartásformák betartására is. A hegyközségi artikulusokat – melyeket a szakirodalomban elterjedt álláspont szerint maguk a szőlősgazdák hoztak (Belényesy M. 1958b; Vincze I. 1961; Wellmann I. 1980) – földesúri jóváhagyás szentesítette. Ezzel együtt azonban az e szabályzatok alapján működő intézményeknek autonóm közösség jellege volt (Égető M. 1985).
2. Észak-Magyarországon, ahol a földesúri birtoklás túlsúlyban volt a paraszti birtoklással szemben, általában hiányzott az önkormányzati szervezet. A szőlőhegyek életét földesúri rendtartások szabályozták, többnyire a földesúri érdekeknek megfelelően. A hegybíró, hegymester vagy a földesúr fizetett alkalmazottja volt, vagy pedig a földesúr hatósága alá tartozó falu vagy város bírájának felügyelete alatt álló tisztségviselő.
3. Az önkormányzattal bíró mezővárosokban és a szabad királyi városokban a szőlőhegyek irányítása a tanács hatáskörébe tartozott. A magisztrátus maga alkotta meg az irányítása alatt álló szőlőhegyek életét szabályozó statútumokat. Az eddig ismert legkorábbi ilyen statútumok Pozsony városéi, melyek a 15. századból maradtak fenn (Corp. Stat. IV. 2: 24–25). A hegybírák vagy hegymesterek a tanács által kijelölt tisztségviselők voltak, rájuk azonban csak kisebb jelentőségű ügyek tartoztak, valamennyi fontosabb kérdésben a város bírája, illetőleg tanácsa döntött. Ez az irányítási mód nemcsak az észak- és nyugat-magyarországi városokban érvényesült, hanem így igazgatták a szőlők dolgát azoknak az alföldi mezővárosoknak az elöljáróságai is, amelyek a török hódoltság alatt lakottak maradtak, például Cegléd, Kecskemét, 545Nagykőrös, Solt, Kiskunhalas, Szeged, Hódmezővásárhely, Debrecen stb. (Égető M. 1993a: 126–134).
A dunántúli hegytörvényekhez igen hasonló kertségi szabályzatok maradtak fenn egyes tiszántúli helységekből is (például Debrecen, Berettyóújfalu, a hajdúvárosok). Ez utóbbiak azonban más történeti előzmények talaján jöttek létre a 18–19. században (Bencsik J. 1975; Dankó I. 1975; Zilahy L. 1975; Sándor M.-né 1982), vagy más vidékről származó földesurak szokatlan törekvéseit tükrözték (Zilahy L. 1975; Botka J. 1976: 86–89).
A korábbi évszázadokban a szőlőkre vonatkozó városi statútumokat nem foglalták önálló szabályzatba, hanem szerves részét képezték az illető közösség életét szabályozó statútumok összességének. Egyelőre egyedülállónak látszik a hegyaljai mezővárosok 1641-ben készült sokpontos, önálló szőlőhegyi szabályzata, mely eddigi ismereteink szerint a legkorábbi ebben a műfajban. A 18–19. század folyamán több mezőváros alkotott effajta szabályrendeleteket mind az Alföldön, mind a hegyvidéki területeken.
Bármilyen irányítás alatt is álltak a szőlőhegyek vagy szőlőskertek, mindenképpen szükség volt olyan fizetett alkalmazottakra, akik egész éven át őrizték a szőlőket s a szőlőhegyen található objektumokat. Az éves szolgálatra felfogadott, fizetett alkalmazottakat szőlőpásztoroknak, egyes dunántúli helységekben hegymestereknek, az ország északkeleti borvidékein pedig kerülőknek nevezték. Újabb, általánosan elterjedt nevük: csősz. Számuk a szőlőhegy kiterjedésétől függően változó volt. Ők ellenőrizték a gyepűk, árkok, kapuk, utak épségét és azt, hogy nem hatolt-e be kóborló állat vagy tolvaj a szőlőhegy területére. Jellemző az egykorú közbiztonságra, hogy a 18. század elején Kecskeméten a szőlőpásztorok lándzsával és baltával felfegyverkezve jártak (Szabó K. 1934: 30). Ezeket hamarosan felváltotta a puska, mellyel joguk volt a kóbor állatokat vagy akár a nyíltan rossz szándékkal járó csavargókat is megsebesíteni. Akit a szőlőpásztor, hegymester valamilyen tolvajláson kapott, attól zálogot vett és jelentette a hegybírónak. A kiszabott büntetéspénz egy része is őt illette. Ha valaki nem végezte el idejében az éppen esedékes szőlőmunkát, a csősz figyelmeztette mulasztására. Ugyancsak ő ügyelt fel arra is, hogy senki se kezdje hamarabb a szüretet a földesúr, a tanács vagy a hegyközség által megszabott időpontnál. A gazdák szőlőterületük arányában fizették a pásztorbért vagy csőszbért. Ez általában pénzből és gabonából állott, amit a csősz szüret után házról házra járva szedett össze. Őt illette a dűlőutak füvének kaszálása és a közterület alkalmatlan helyein nőtt fák, bokrok kivágása is. Szüretkor ebéddel és musttal kínálták, sőt gyakran egy-egy kosár szőlővel vagy egyéb gyümölccsel is megajándékozták.
Ahogy zsendülni kezdtek a szőlőfürtök, egyre több kártevő fenyegette a termést. Védelmezni kellett a tolvajoktól, kóbor kutyáktól, legfőképpen pedig a madaraktól. Az édes szőlőszemeket szívesen lecsipegették a verebek, varjak, feketerigók, de mindezek együttvéve sem tudtak annyi kárt okozni, mint a seregélyek, melyek sűrű felhőt alkotva szálltak, egy-egy csapatban 100–150 madár is. Ahova lecsaptak, ott másodpercek alatt letarolták a félérett szőlőt. Nemritkán egész pászták termését tették semmivé néhány perc alatt. Egy-két hegymester nem tudott egymaga vigyázni egy egész szőlőhegyre, ezért azután a gazdák Lőrinc-naptól (augusztus 10.) érési pásztorokat, madárpásztorokat, vagyis budárokat fogadtak, akiknek legfőbb feladatuk 546a termést dézsmáló madarak elűzése volt. Nevezték még kerepűs pásztoroknak is őket, mert legtöbbször kereplővel a kezükben jártak. Ha nem volt kereplő, karikás ostorral durrogtattak, s kiabáltak hozzá. Ha seregélyraj közelített a szőlők felé, a csősz közéjük lőtt a puskájával, így legtöbbször sikerült rövid időre elriasztania a kártékony madarakat. Több borvidéken szokás volt az is, hogy magas póznára szél-hajtotta, nagy, vitorlás kereplőt erősítettek. Lármája másfél-két kilométerre is elhallatszott. Ezt a szerkezetet a múlt század derekán Kecskemét környékén betyárszomorítónak nevezték, mivel egyúttal az ősz kezdetét is jelentette (Vahot I. 1854).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
