TOBAKOS VAGY TOBAK
TOBAKOS VAGY TOBAK
Az oszmán-török hódoltság korában a tobakosnak nevezett, és ugyancsak alutariusszal fordított oszmán-török, majd török módra dolgozó magyar mesteremberhez került az irha, a kordován, valamint az akkor újdonságnak számító szattyán (ugyancsak timsós bőr). A tobakok azonban már csak a bőrök kidolgozásával foglalkoztak, lábbeliket nem készítettek. Feltűnésüktől kezdve a két timsós mesterség: a bőrkikészítő tímár és tobakos gyakran átfedik egymást. Verancsicsnál (1595) a tímár „coriarius” – sőt „dalmatice … tabak”.
A tobak szó oszmán-török eredetű, és először 1544-ben tudunk róla, személynévként: „Melchior Thobak”. Az oszmán-törökben viszont arab eredetű a tabak szó, szintén ’bőrkikészítő’ jelentéssel. A magyar szó közvetítője leginkább a szerbhorvát lehetett, de jöhetett közvetlenül az oszmán-törökből is (TESz III. 817). Czuczor–Fogarasi (1862–1874: VI. 298) szerint „az úgy nevezett tobakok, kik juh és kecskebőrből 289fehér kutyaganajjal és szömörcével kordoványt, szattyánt és irhabőrt gyártanak”. Ugyanígy vélekedik a Magyar oklevélszótár is (OklSz 949).
A középkori irháról és kordovánról mint tímárkészítményekről már volt szó a tímároknál. A szattyán szó – a tobak szóhoz hasonlóan – szintén oszmán-török eredetű, ahol ’kecskebőr’ volt a jelentése (TESz III. 688).
Fentebb szó volt a kassai tímárokról, akik 1744-ben bárány-, borjú- és juhbőrökből kordovánt és szattyánt készítettek, és timsós bőr volt az irha is. Frecskay századunk elején már azt írja, hogy az „irhász … lágyvarga, irhagyártó (Fettgerber, Sämischgerber), ki zsiradékkal (Fett) dolgozik” (Frecskay 1912: 484). Hasonló adatot közöl Domonkos Ottó Sopronból, 1812-ből, ahol „Az Irha jártókra nézve l. Egy legnagyobb Szarvas bőrnek hal zsírral sárgára való kikészítéséért”, majd pedig az őz-, ürü-, kos-, kecske-, bárány- vagy gidabőrnek „hasonló módra való kikészítésiért…” kérhető összegről van szó (Domonkos O. 1980a: 87).
Erdélyben sokféle bőrt készítettek, nehezet és könnyűt, talpbőrnek, bocskornak, felső- és bélésbőrnek egyaránt. Készítőik tímároknak (amin inkább a nehezebb és vastagabb bőrök készítőjét, mint általában bőrkészítőt értettek) mondták magukat akkor is, ha kordovánt és szattyánt készítettek (Nagy L. 1971: 191–192). Ez az adat az alutarii-tímárokat ismét kordovánt és szattyánt készítőknek mutatja. De e két bőrfajta készítését egyre inkább az alutarii-tobakosok követelték maguknak. A tobakosok főként a kecske, a birka, a juh és a bárány nyers bőreit készítették ki, a kecskebőrt viszonylag vastag és nehezebb kordovánbőrré, a birka-, a juh- meg a báránybőröket a vékonyabb és könnyebb szattyánná, esetleg irhává.
A kordovánnál vékonyabb és puhább szattyánnak valójuh-, birka- és báránybőrök közül a rackajuhét értékesebbnek tartották a merinóinál. Tapasztalatból tudhatták, hogy a durvább szőrű racka bőre viszonylag erősebb és szívósabb, mint a finom selymes gyapjat viselő merinóé. Ebből készülhettek főként az erősebb férfilábbelikhez való felsőbőrök, míg a gyengébb és fiatalabb juh, különösen a merinó bőréből inkább az asszonyi csizmákhoz és papucsokhoz való szattyán, – a bárányéból és bizonyára a kecskegidáéból is a bélés meg az irha. Ezért inkább a nyírott juhok és birkák bőreit vásárolták, ismerve azok előnyeit. Nyírás után ugyanis az állat bőre átveszi a szőr, illetve a gyapjú szervezetvédő szerepét, és megerősödik (Nagy L. 1971: 192).
A 18. század végi tobakosok magukat „artis alutariae confectores”-nek nevezték, és az egykori timsós készítésre utal Nagy Lászlónak az a megjegyzése, hogy a 18. század előtt a tobakosok timsóval készítették ki a kis állatok könnyű bőreit (Nagy L. 1971: 206).
A 18. századtól már biztosan szömörcével dolgozták ki a bőröket, és meszezéssel szőrtelenítették őket. A szömörce meszes földeket kedvelő növény, amely Veszprém környékén dúsan termett. Leveleit learatták, megszárították, majd nyomtatták. A szömörceport gyapjúzsákokba tömködték, s egy részét el is adták.
A bőröket először szőrteleníteni kellett. Ezt – mint arra fentebb már történt utalás – a 18-19. században már biztosan meszezéssel művelték. De bármilyen gondosan végezték is el ezután a tímárok-tobakok a meszezéstől felduzzadt bőrbe került mész szíttatását, azt tökéletesen csak pácolással távolíthatták el. A pác általában madár- és kutyaürülékből készült. A nagyobb és viszonylag keményebb tehén-, borjú-, lóbőrökhöz többnyire tyúk- és galambürülékpácot, a kisebb és puhább kordovánnak meg szattyánnak való kecske-, birka-, juh- és báránybőrökhöz kutyaürülékpácot használtak. „Főként a csonttal táplálkozó kutyák fehér ürülékét részesítették előnyben, mert tapasztalataik szerint az ebből készített pác mésztelepített és puhított legjobban” – írta Nagy László (1971: 202).
290Az egykori tobakosok emlékét őrzik Budapesten és más városokban is a tabán nevű városrészek (N. Kakuk 1955b).
Török tobakosoktól is vásároltak a magyarok bőröket, főleg fekete, piros és sárga kordovánt. Különösen a pirosat szerették, ezért ezt török bőrnek is hívták. A magyar – különösen veszprémi – tobakok készítette bőrök feltehetően kevésbé szép színűek lehettek. Például a veszprémi tobakok főként a legegyszerűbb és a legkönnyebben hozzáférhető anyagokat használták festékeik készítéséhez. „Feketéhez bizonyára rozsdásvasat kenyérhéjfőzettel, szömörce- vagy gubacslével, piroshoz különösen a vadalma és az üröm főzetét, sárgához a festőkökényét, a varjútövisét és a festőkamilláét” (Nagy L. 1971: 217).
A juhok meszezéssel eltávolított gyapját Veszprémben a helybeli csapók (szűrposztó szövők) vették meg, a kecskék gyapját a kapcások (Vajkai A. 1961a: 62). Mivel Veszprém környékén a kecskék a 19. század folyamán erősen megfogyatkoztak, kecskebőröket a Bánátból, Szlavóniából – Eszékről – és Pestről kellett hozatni. 18. századi adatok szerint a tobakok a bőröket Veszprémben meleg szömörcelében „gázolták” vályúban.
Erdélyben a kecskét, juhot és a birkát tömlőre nyúzták, mivel a tobakosoknál a zsákcserzés is szokásban volt. A tömlőre összevarrott bőrbe szömörcelevet öntöttek, majd a tömlőket ugyancsak szömörcével telt vályúba helyezték. Ezekre még léceket, deszkákat és köveket tettek, hogy a szömőrcelé a bőrökön jól átpréselődjön (Nagy L. 1971: 212–213).
A veszprémi, timsóval dolgozó tobakosok – „Artis Alutariae vulgo tobak dicti Magistri” – 1680–1690 körül folyamodtak céhprivilégiumért és artikulusokért, melyeket I. Lipót 1692. március 1-jén írt alá Bécsben. Ugyanebben az évben készült el a tobakcéh legényeinek, „Kis Társaságának” rendtartása is. Az 1693-as veszprémi artikulusok szolgáltak példaként a székesfehérvári (1694) és a szentendrei rác tobakosok 1698-as céhleveléhez (Nagy L. 1984: 502).
Sokat harcoltak a tobakosok a kontárok ellen, de a vargák, sőt tímárok ellen is. Szentendrén – I. Lipót Bécsben, 1698-ban aláírt céhlevelének IV. artikulusa szerint – „Vargáknak, Tímároknak ne legjen semmi kőző [sic] ehet Tabák böcsületes Czehez és abban belé kevernj ne merészellyenek magokat…” (Priv. et art. Ceh. II. 1).
Bár hivatalosan harcoltak a kontárok ellen, mégis előfordult, hogy tobakmesterek céhenkívülieknek is dolgoztak. Így Veszprémben tobakmestereket büntettek „a céhen kívül dolgozó bőrkereskedőknek és himpelléreknek végzett munkáért” (Nagy L. 1984: 503). Sőt még a 19. század elején is büntetődtek veszprémi tobakok „céhen kívülieknek való dolgozásért” (Nagy L. 1984: 509).
A veszprémi tobakosok 1799-ben a kecskebőrök, a szömörce, mész, olaj, festékek drágulása miatt kénytelenek voltak áraikat emelni (Nagy L. 1984: 507).
Bár a tímárok is, a tobakosok is alutariusnak hívták magukat, a tímárok egyre inkább ökör-, tehén- vagy bivalybőrből halzsírral készítettek talpnak valót, sőt a lóbőrt is feldolgozták, ugyanakkor az oszmán-török hatásra kialakult tobakosok válogatott ürübőrből és közönséges birkabőrből inkább szattyánt és kordovánt készítettek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
