A T. HÁZBÓL [márc. 11.]
A T. HÁZBÓL [márc. 11.]
Nagy nyüzsgés, zsibongás volt a folyosókon. Annyian jöttek, mintha szavazás lenne. S valamennyien fekete kabátokba öltözve, mintha valamennyi beszélni akarna.
Pedig dehogy… ma nem is lesz vita. (A halállal nem lehet polemizálni.)
A képviselők a hangulathoz mért komoly arcot vágnak, de legkiváltképp Bánffy Béla, akin rendesen a legjobban tükröződnek vissza az európai konstellációk. (Persze a legnagyobb bánat mégis a Haynald kardinálisé.)
Csak a napfény mosolyog be derülten (annyi hónap óta először), s csak Jókai zsörtöl vidáman a tegnapi darab, a »Constantin abbé« ellen:
– Némely darabot azért szidnak, hogy nem lehet belevinni a tizennyolc éven alóli nemzedéket. No, hát van most már olyan darab is, amelybe a tizennyolc éven felülieket nem lehet elvinni.
A folyosó népe egyre gyűlik, s amint a terembeli szárnyas ajtók meg-megnyílnak, látszik, hogy a karzat is tömve van. A főrendiek rekeszéből az Andrássy Gyula gróf feje barnállik mindjárt a gróf Szapáry Istvánné mellett. Közepütt előkelő asszonyok sötét színekbe öltözve, a diplomaták karzatán néhány idegen várja az ülés megnyitását.
Végre megérkezik ünnepélyes arccal Péchy Tamás. Nyomában, mint a raj, tódulnak be a képviselők.
– Helyre! Helyre! – zúg át a termen csendesen.
Péchy messze eltolja a csengettyűt magától, hogy valahogy szórakozottságból meg ne csilingeltesse.
Majd a jegyző kezd morogni halkan, siralmas hangon. Az ember azt hinné, hogy a meghalt császár lelki üdvéért imádkozik. Pedig csak a múlt jegyzőkönyvét olvassa.
Az elnök fölemelkedik.
Feje fölött az arany kopjára feltűzött barnazöld mennyezet most a »Pompes fun1bres« dekorációjának látszik.
– Tisztelt Ház! – kezdi reszketeg, méla hangon.
Szárnyrebbenéshez hasonlatos suhogás támad. Egy szempillanatban felállnak a miniszterek, felállnak a képviselők, s feláll a karzat. (A karzat elfelejtkezett róla, hogy neki itt nincs joga politikát csinálni.)
Péchy az alkalomnak megfelelő méltóságteljes szavakban adott kifejezést a Ház részvétének a nagy császár halála fölött.
Oly halotti csönd volt, hogy egy leejtett papírdarab is zörejt okozott volna.
Egész lehallatszott, amint valaki a karzaton a szomszédjának súgta:
– Ezt a mai ülést már láttam egyszer.
– Hogyhogy?
– Tegnap Bécsben.
– A mai ülésnek van ugyan tárgya – végzé az elnök –, de e nagy csapás folytán méltóztatik beleegyezni, hogy a Ház ma ne foglalkozzék más tárggyal.
– Helyes, helyes! – zúgott fel mindenfelől, mire az elnök leszállt emelvényéről, berekesztvén a mai ülést, amely voltaképpen nem nevezhető ülésnek, mert mindenki állva maradt, csak Madarász József ült és Károlyi Gábor.
A két csökönyös magyar csak annál szembeötlőbben terpeszkedett el a padban, a könyökét is szétterítve.
– Állj fel! – nógatták Károlyi Gábort.
– Nem örököltem utána semmit – ellenveté az egykedvűen.
– Hát maga, Józsi bácsi, mért maradt ülve? – interjúvolták az ülés után Madarászt.
– A mi királyunk eránti tekéntetből.
– Hogyan?
– Mert a magunk királyának sem állok én fel. 1848-ban is ülve maradtam, mikor István nádor a király nevében nyitotta meg az országgyűlést. Hát most nem sérthetem meg azzal őfelségét, hogy idegen királynak meg felálljak.
Ebben már teljesen igaza van Madarász apónak, akit különben szintén majdnem a könnyekig meghatott a Péchy szép parentációja, mely valószínűleg azért volt olyan nagyon elérzékenyítő, mert mindenki érezte, hogy talán nemsokára megint el lehet mondani.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
