I. Őszinte vallomások és önkritika
I. Őszinte vallomások és önkritika
Könnyű a nagy szónokoknak beseperni másnap a koszorúkat. Illatos virágok között ébrednek, a lapok vezércikkei, rezüméi tömjént lehelnek; a fekete betűerdőben derült napsugarak táncolnak.
De nehéz a magamforma szegény embernek, aki összecsipkedve a lapbeli szúnyogoktól, megdagadt lelki hangulattal indul másnap a Házba. Az ismerőseim már mindnyájan olvasták azóta a lapvéleményeket, és tudom egy se sajnált, vállat vontak egykedvűen:
Hja… a hóhért akasztják!
Az ember érzi bűnös voltát. A múzeumi fák az úton fázékonyan zörrentik össze száraz, ezüstös gallyaikat, mintha mondanák: »Egy rossz szónok jön erre.«
A Múzeum falához meglapulva érsz el a Sándor utcáig, s félig lopva osonsz be a Házba. A kapus észre sem vesz. Magad akarod, hogy észre ne vegyen. S mikor már észre nem vett az a bántó gondolat támad benned, hogy a kapus voltaképpen maga se akart észrevenni. Egy rossz szónokot nem lát meg senki.
De mindegy. Mindent ki kell állni. Mégis beérsz ólom lábakkal a folyosóra, s ott megindulnak a vélemények.
Ugronnal találkozol, azt mondja:
Hogy jutott eszedbe a törvényesség ellen beszélni? Borzasztó!
Jön Andreánszky:
Bizony elvétetted egy kicsit a sulykot!
Egy-egy képviselőtársam így szólt:
Ejh, végre is igazad volt! (No, ez bizonyosan ravasz ember.)
Egy másik azzal fogad:
Rossz volt a téma. (Ez a Darányi-iskolából való.)
Jön egy harmadik:
Nem tudtál tegnap inkább otthon maradni? (Ez a Tibád-iskola növendéke.)
Csak Pulszky Ágoston siet felém vidáman, nyájasan:
Ne búsulj, hiszen engem sem szeret az ellenzék. (S ragyogó arccal dörzsöli a kezeit, mintha mondaná: »teringette, vagyunk már ketten«).
S még a dicséretben is elrejtett tőrszúrások vannak ilyenkor. Rónay János megveregeti az ember vállát:
Ami azt illeti, kezdetnek elég jó az.
Még Tisza Kálmán is így szól:
Ha én úgy tudnék írni mint te, sohasem beszélnék.
S ekkor bukkan oda valahonnan Beksics Gusztáv nagy lelkesedéssel:
Bravo, bravissimo! No, én nem vártam tőled ennyit!
Ellankasztva menekülök be a tanácsterembe, de ott is kietlen, kellemetlen. Az elnök gyanakodva néz reám a tribünről legalább azt képzelem, gyanakszik, hogy ma is van valami mondanivalóm. Az egyik miniszter átható, fagyos pillantása szinte átöklel. »Ember mondja őexcellenciája fenyegetőn , miért van ma rajtad fekete kabát?«
Csak Dániel Gábor (aki pedig elég nagy humorista), ölti magára a csodálkozás naiv zekéjét s kérdezgeti mint a messzi világrészeket bejárt utazótól.
Hát aztán, hogy megy az efféle beszéd?
(Végigborzongott a hátam. Huh, éppen ezért az »efféle beszédért« jött rám méregbe az ellenzék!)
Hát egyszerű az egész. Az ember csak arra vigyázzon, ha feláll, hogy örökké nyugatnak nézzen, ahol Horváth Gyula ül, aki, ha nem tetszik is neki a beszéd, váltig bólingat a fejével, mintha mindent helyeselne és minél jobban haragszik, annál jobban, hevesebben ingatja; ami igen jól esik abban a percben az embernek, mikor idege él, és a messze ülő Beöthy Ákos zsebében hallja az óra ketyegését. És különösen arra vigyázzon, nehogy északra nézzen valahogy. Mert északon ül az öreg Ucsu, aki, ha valamit helyesel, borzasztóan rázza a fejét, s minél jobban tetszik neki a beszéd, annál vadabbul rázza, lóbázza tagadólag, ami igen rosszul esik az embernek abban a percben, mikor a Bánffy Dezső magas katedrája egyszerre őrült kalamajkát kezd táncolni…
Még tovább is folytattam volna a tapasztalataimat, ha meg nem szólít Károlyi Gábor gróf, ki fájós lábával sántikálva megy végig a termen:
Jó, hogy nem beszélhetsz a tolladdal: az volna nekünk rossz.
Nagy kár mondom , hogy te meg nem a lábaddal szoktál közbeszólni; az volna nekünk jó.
Neuszidler elfog a padoknál fennhéjázón.
Hja, pajtás, pajtás, hang kell a szónoklathoz, pajtás.
Nem bírom tovább állni, átmenekülök az ellenzéki gránicra: ott jó csendes öregurak ülnek: azok engem békén hagynak.
De ott sem volt nyugtom, nyomban nekem estek:
Miféle igazságtalanság az tőled, hogy mikor mi beszélünk, akkor te vagy a varga, aki a mi bőrünket kicserzed most pedig mikor te beszélsz gyönyörűen agyonhallgatod magadat.
És minthogy ebben van valami osztó igazság, hogy én is tegyek valamit a parlamenti béke kedvéért, megígérem nekik, hogy nem kímélem hát magamat sem, és a holnapi számban ott lesz az én felszólalásom kritikája is a T. Házból rovatban, úgy, ahogy azt a Ház tagjai, kik tőlem már eleget szenvedtek, szemtől szembe, fülem hallatára megcsináltak.
…Hát bizony furcsa ez! Az ember szónok akar lenni és lesz mártír.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
