TIZENEGYEDIK FEJEZET KÜLÖNÖS ELŐJELEK
TIZENEGYEDIK FEJEZET
KÜLÖNÖS ELŐJELEK
KÜLÖNÖS ELŐJELEK
Ritka szívességgel fogadta őket, mint epedve várt régi barátokat (szinte nem természetes már ez a nagy szeretet), atyafiságosan megölelgette, hogy beleropogott a derekuk, elvezette a szobáikba, »verjétek le magatokról a port, ámbár senki sincs idegen nálunk: mindössze ketten vagyunk a leányommal.« Különösnek látszott, hogy Zsigát az épület másik szárnyába vezette, holott erről is vannak vendégszobák, vendégek ellenben nincsenek. Az is feltűnt Zsigának, hogy a háznál alig van cselédség, üresnek, pusztának, szomorúnak tűnt föl, mint az elátkozott kastély a mesékben.
Árnyak látszottak végigsuhanni az ámbituson, melynek egyik oszlopánál egy fekete macska nyújtózkodott, mereven szegezve sárga szemeit a diákokra. A konyha tájékáról kibukkant egy-egy alak, egy szolgáló valami tállal jött ki, s kiöntötte a benne levő folyadékot, azután egy kukta fehér sipkás feje is kibújt, de hamar visszahúzta. Mind ismeretlen arcok voltak.
Dőry figyelmeztette vendégeit.
– Ne sokat kefélkedjetek, mert mindjárt ebédelünk.
János gróf engedelmet kért, hogy néhány sort írhasson haza ebéd előtt, amit a kocsis elvisz, ha megetet.
– Talán valami bajotok történt útközben?
– Nem, csak úgy eszembe jutott valami.
– No jó, majd késleltetem egy kicsit a levest, és küldök be írószereket.
Új hajdú hozott be ezüsttálcán papirost, tintatartót és lúdtollakat eredeti állapotban, mert szokás volt, hogy a kalamust maga faragja az ember a penecilusával.
Az új hajdú esetlen fickó volt, ellenszenves, nyomott képű, apró szemeiben alattomosság rejtőzködött, de rosszul, az egyik szemére kancsalított, a homlokot kifelejtette nála a szórakozott természet, mindjárt a szeménél kezdődött a vöröses haja. Ab invisis föl lehetett volna akasztani.
– A Gyuri hajdú már nincs itt? – kérdé Buttler.
– Én vagyok helyette – felelte tompa, síri hangon, mintha a föld alól jönne.
Gyorsan vetett papírra néhány sort kedves Piroskájának, érzelmeiről, gondolatairól, hogy zörögte minden kerék az úton idáig: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Most itt vagyunk, de sokat nem írhatok, szívem szép szerelme, mert már az ebédhez sürgetnek, pedig még sok mondanivalóm lenne, de majd este lefekvés előtt egy hosszú levelet írok.
Elolvasta, nem tetszett neki a levél, a szerelmes embert mindig arról lehet fölismerni, hogy rossz stilisztának tartja magát, amely tulajdonság nem fordul elő más halandónál. Zsebre gyűrte tehát a levelet, másikat írt, s vitte ki sietve a kocsisnak.
Útközben egy kis sikátorban szembetalálta Mariska baroneszt.
Köszönt, kezet nyújtott neki, a baronesz halvány volt, szemeit lesütötte, és a keze hideg volt, mint a halotté. Buttler érezte, hogy reszket a keze.
– Hát mégis eljöttek – sóhajtott, és elfordította a fejét.
Általában igen különös volt. Mintha fájna neki, hogy eljöttek.
– Hiszen megígértük, és a magyar ember a szavát tartja.
– Sokszor meg is keserüli, hogy tartja.
Buttler ránézett, feltűnt neki ez a fagyos hang, melyben volt valami baljóslatú és valami szívből erőszakosan kitörő igazság.
Magas, egészen nyakig érő ruhát viselt; egyazon apró virágos kelméből ruha és derék, melyet Pompadour-szövetnek neveztek, a fodrok nem a szoknyán voltak alkalmazva, hanem a derékon végig húzódtak függőlegesen lefelé, völgyön, dombon keresztül.
A baronesz maga is észrevette, hogy szinte az udvariatlanság mesgyéjére jutott, sietett magát kiigazítani.
– Pedig lássa, örülök, hogy eljöttek. Hiszen olyan szomorú életem van.
– Hogyan, szomorú élete ebben a víg faluban?
– Majd megtudja. Hiszen majd megtudja. – S ezzel az ebédlő felé indult.
Kisvártatva mindnyájan együtt ültek az ismerős asztalnál, ti. mind a négyen, mert a csimpánz még betegeskedett. Jó étel, jó bor sok volt, Dőry báró is mind próbálta csapra ütni az anekdotás hordóját, de ma nem tudta olyan jóízű bonhomiával előadni kalandjait, s egyszer se mondta Mariskának, hogy menjen ki. Látszott rajta, hogy a háta mögött valami sötét gond ólálkodik. Mariska tekintete feltűnően kerülte Buttlert, Bernáthtal beszélgetett elfogultan, szaggatottan. Virágmagokról, palántákról, fák és növények szaporításáról tárgyaltak. Bernáth gúnyolódott, hogy a kisleányok ehhez se értenek, semmihez se értenek. Az ő falujokban például van egy szép kisleány (azaz most már nagy kisasszony, sőt már nemsokára asszony lesz), akinek ők ketten Buttlerrel egy madártojást ajándékoztak, és mit csinált vele a kis bohó? Beültette a földbe, és várta, míg kikelnek onnan a kis madárkák.
Buttler lángba borult, égett, mint a fáklya. Mariska baronesz rászegezte a szemét, és még fehérebb lett az arca, mint azelőtt.
– Igyatok, diákok, igyatok! – sürgeté őket Dőry. – Csak az a mienk, amit megiszunk. Rövid az élet, hosszú a sír. Igyál te is, Mariska! Azt akarom, hogy jókedvünk legyen. Koccints Buttlerrel! No, hadd lássam, tudtok-e koccintani, hogy a pohár fölül-alul összeérve csengjen.
Ittak, Mariska is koccintott Buttlerrel. A bor kiütötte magát rögtön a hártyafinom arcbőre alatt. Fehér rózsából lett piros rózsa.
– Mindent mondhatnak az ellenségeim, de hogy jó boraim ne volnának, azt még az ellenség se foghatná rám. Kóstoljátok meg ezt a gránátpirosat!
Bizony, a diákok ezt is megkóstolták.
– Most pedig add ki, Gergely, az aranybillikomokat, töltsd meg őket tokaji eszenciával. Most sül ki majd, ki a legény közöttünk.
Előkerültek a színaranyból vert drágaságok az almáriumból, Vitéz Dőry Pálnak adta ezt a rubintosat Nagy Lajos, mikor Nápolyban dulakodtak. Ott szerezték. Hej, szép rubintos ajkú asszony ivott ebből valamikor gyerekek! Megölte az urát. Elvették a poharát. A híres Johannáé volt ez. Igyál belőle, János gróf!
A másik két aranykehelynek is volt története. »Balassa Menyhárté volt az egyik (gyanús arany, az ebugatta – mert őkelme rézharangokból szokta veretni az aranypénzt), a harmadikat apám kapta, mikor keresztelték, a keresztapjától, gróf Waldsteintől. Általában a Dőryek most már csak akkor szereznek, mikor keresztelik őket.«
Buttler gróf megborzongott, hogy egy Waldstein-pohár van az asztalán. *
A Waldsteinok őse ama Waldstein, vagy mint Schiller elnevezte: Wallenstein, akit a Buttlerok őse leszúrt Égerben. M. K.
Rossz ómen, és nem tudott többé inni.
Pedig ugyancsak arra ment ki a Dőry igyekezete, hogy leitassa a diákokat. De hasztalan volt minden kínálgatás, minden animo, hiába hozogatta elő a sarkantyúzó bordalokat, hogy ősapánk is azt mondta, mikor a szőlőt alkotta, igyál, igyál, ebadta fattya! Buttler gróf nem törődött most a Noé szabályrendeleteivel, makacsul eltolta a serleget. A Waldstein-pohár úgy hatott rá, mintha egy koponya vigyorogna az abroszon.
Nem maradt hát más hátra, mint föloszlatni az asztalt, s kimenni egy kis friss levegőre az ámbitusra.
Dőry elöl ereszté a diákokat, s azt súgta útközben Mariskának:
– Légy erős, leányom, mert a döntő percek közelednek.
– Nem fogja akarni – rebegte a leány fojtott hangon.
– Éppen ezért kell erősnek lenned. Minden kockán van. Vagy mindent nyerni, vagy meghalni.
– Jaj apám, nagyon szégyenlem.
Az öregnek minden vére a fejébe ment.
– Hallgass, hallgass. Először szégyenelted volna magadat, akkor ez a második szégyen nem érne. Először megcsináltad a szégyent, másodszorra ne ösmerd. Eredj szobádba, és öltözz fel!
Mariska engedelmesen hajtotta meg a fejét. Olyan volt, mint a gally, melyet a saját gyümölcse húz most le.
Dőry utánament vagy négy lépést, és még azt mondta ama kis sikátorban, ahol ebéd előtt találkozott Buttlerrel:
– Bátorságodat el ne veszítsd, a dolognak mindenképpen sikerülni kell. Egy nábob ez… nagy falat. Hogy miképpen jutsz hozzá, az másodrendű dolog. Beszélnek majd róla az emberek, azután elfelejtik.
– Ah istenem, ha már ott tartanánk.
– Hol?
– Ott, mikor már elfelejtették.
– Ne félj! Ehhez is van egy biztos cinkostárs. Az idő. Hát ugye nem félsz?
– Nem félek – nyöszörögte, és reszketett, mint a nyárfa.
Az öregúr kiment a diákokhoz. Éppen akkor jött oda búcsúzni az Istók kocsis is, aki már megebédelt, megitatta a lovakat, és hazaindult.
– El ne felejtse kend, Istók bácsi, a levelet!
– Dehogy felejtem, lelkem, grófocskám!
A Bernáthék kocsija kigurult a kapun, mire hirtelen behúzták a cselédek nagy dübörgéssel mind a két szárnyát, és a vasrudat is keresztbe tették.
Csodálatos. Máskor ez a kapu tárva-nyitva áll a vendégeknek.
Kisvártatva kalapácskopogás hallatszott a kapuajtón. Tehát az ajtó is be van csukva.
Bernáth Zsiga jelentőségteljesen tekintett Buttlerre, mintha azt mondaná: »Itt most történik valami.«
– Gergely, Gergely, nézd meg, ki kopog odakünn.
Az egész udvar puszta volt, egyetlen cseléd se mutatkozott az udvaron. Se azok, akik tálaltak, se azok, akik az edényeket elmosogatták, kocsisokból, béresekből, akik keresztül-kasul jártak, sürögtek-forogtak itt a múltkor, egy lélek se mutatkozott. Egy-egy hideg széláram fut át a park fái közt, s az is oly különösen sipít, és egyszerre elvész, mint mikor a lúdnak a gégéjét hirtelen elmetszik, s a hatalmas gágogás vékony, nyaffadt sápogásban hal el.
Gergely is csak nagy nehezen cammogott ki az ebédlőből, ahol a maradék borok tisztességes eltakarításáról gondoskodék. Ez az eltakarítás pedig kétféle, de az ördög vigye most a bort!
– Eredj, fiam, nézd meg, ki kopog a kapun, de senki sincs itthon, érted-e? Ma egyedül akarok lenni a kedves vendégeimmel.
Feszülten figyelt Bernáth Zsiga, s hallotta, hogy az ajtó mégis nyílik, vajon ki jöhet a parancs ellenére?
Léptek zaja hangzott nemsokára a lépcsőkon. Kip-kop, kip-kop. Zsiga a Dőry vonásait fürkészte, indulatba jön-e vagy meg van-e lepetve, amiért a hajdú valakit beeresztett, de egykedvűséget olvasott ki a kemény, katonás arcon, amiből nyilvánvalónak látszott, hogy tudomása van az illető jöveteléről.
Egyszerre csak kibukkant egy fényes nemezkalap, majd egy ismerős fej, aztán egy reverenda, végre pedig egész mivoltában tisztelendő Szucsinka plébános úr.
Nem az a régi mosolygós abbé volt, aki itt otthonosan mozgott azelőtt, mint a pille a virág szárán, bizonytalan léptekkel, lesütött szemmel közelgett, mint istenek szelíd szolgája, a hangja is alázatos, megtört volt, minden földi hivalkodástól ment.
Mély meghajlással köszönt a hatalmas földesúrnak, és azután a nemes úrfiaknak. Dőry kezet se fogott vele, csak széket tolt neki maga mellé.
Zsiga pedig újra fölkereste titkos pillantásával és csodálkozó gesztusaival Buttlert, hogy ez mégis furcsa, hiszen a vendéglős azt mondta, hogy a papot kitiltotta Dőry a házból, de Buttler vak volt, egész Zemplén megyéből nem látott egyebet ezen az úton, mint a saját karikagyűrűjét. Most is azt nézegette, és éppenséggel nem törődött a Zsiga gesztusaival.
– Jó, hogy jött atyus – mondta a báró, de másfelé nézett, mikor hozzá beszélt –, maga majd itt elmulattatja Bernáth öcsémet, míg én János öcsémmel ott bent a szobában megbeszélgetek valamit. Gyere csak, Janikám!
Zsiga nyugtalanul mozdult meg a székén.
A báró átkarolta a Buttler hátát, s úgy vitte be magával egy meglehetősen homályos és nyirkos folyosón át a kancelláriába. Huh, egy bolond denevér fölreppent az ódon boltozatról, és belevágódott a Buttler arcába.
– Ejnye, hogy megijesztett az utálatos!
(No, hát majd megijedsz te jobban is – gondolta magában Dőry.)
Elöl ereszté az ajtón, s ott volt a főbírói irodában, melynek bútorzatát barnás szattyánbőr székek és dívány képezte. Az egyik falat egy fiókokra osztott állvány foglalta el, mindenféle aktákkal telerakva, egész a boltozatig. Az ablaknál állt a főbíró úr asztala, két gyertyával, egy feszület is volt ott, erre szokta megeskettetni a feleket, egy kalendárium és egy biblia. A lutheránusok erre az utóbbira tették a kezüket eskü közben, s ha elhányódott, akkor szorultságból a »Sibillát, vagyis az álmokat magyarázó könyvecskét«, mely hasonlóan volt kompingálva, s most a díványon hevert kinyitva – használta erre a célra.
Az egyik szögletben balták, pisztolyok, borotvák, kaszapengék, fustélyok hevertek szanaszét, mint bűnjelek, a falhoz támasztva, egy kötegben ellenben mogyorófapálcák, mint hathatós orvosszerek a földi gonoszság ellen.
– No hát, ez az iroda. Foglalj helyet, édes öcsécském. Ide, ide, a kanapéra. Csúnya, barátságtalan, füstös hely, mi? De látod, én jól érzem itt magamat. Az igaz, hogy vannak, akik itt rosszul érzik magukat. Mert az emberek különfélék. Hanem, nini, itt van a szita a dohánnyal, gyújts rá, öcskös, pipafüst mellett könnyebben megbeszélhetjük azt a szép plánumot, amit én azóta, hogy nem láttalak, kigondoltam, összegyúrtam, mint ahogy a kis méhecske csinálja a sejtet – amibe aztán belejön a méz. Hehehe, a méz.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
