TIZENKETTEDIK FEJEZET A RÖSZKEI DRÁMA
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A RÖSZKEI DRÁMA
A RÖSZKEI DRÁMA
– Hallgatom, kedves bátyámuram.
– Jó, de még nem ég a pipád. Ne, itt van, gyújts egy másikra, ha az nem szelel. Igazi Nagy-féle pipa, harminc arany most már testvérek közt is. De nézd ennek a nyaka hajlását, a fölséges idomait, hát még a fúrása! Milyen kár, hogy olyan ember is meghal, mint az a Nagy. * Így ni, most már ég. Hát, fiam, mit is akartam kérdezni? Mit tartasz te például énfelőlem, de egyenesen beszélj, mert ez való a magyar emberhez.
Nagy híres pipafaragó volt Pesten 1790 körül, pipáit negyven-ötven aranyával vették, ami akkor nagy pénz volt. M. K.
Buttler gróf egy kicsit furcsának találta a kérdést, de megfelelt:
– Én igen derék embernek tartom.
– Az is vagyok, úgy is van – szólt az öregúr fejét ingatva –, de most már mit tartasz a leányomról?
Ezt a kérdést még különösebbnek ítélte Buttler az elsőnél.
– A kisasszonyról? Igen tisztelem és igen becsülöm a baroneszt.
– Tudom, fiam, de hogy csinos-e?
– Amilyen csinos csak lehet egy fiatal leány.
– És hát tetszik-e neked? Ne ütközz meg ez egyenes kérdésekben, hiszen katona vagyok.
– Persze – felelte János –, miért ne tetszenék?
– No jól van. Eddig már volnánk. Kevés szóbul ért a magyar ember, de sok szóbul jobban ért. Lássuk csak, mit felelnél te nekem arra, ha én azt mondanám: irgum-burgum lópatkó, ezek a diákok nagyon megvették a szívemet, aminthogy ritkán szerettem meg úgy valakit, mint benneteket, kivévén egyszer egy diákot Prágában, főhadnagy koromban, de erről utóbb kisült, hogy studentruhába öltözött hercegkisasszony volt – reménylem, rólatok nem fog ilyesmi kisülni.
– Nem gondolnám – mosolygott János gróf.
– Most azonban maradjunk a dolognál, ezt majd estére mesélem el. Nos, igen, ha azt mondanám: ebből a két diákból itt fogok egyet, nekiadom a leányomat, s csapunk olyan lakodalmat, hogy a holt ember is megelevenedik, mit mondanál?
Buttler nyugtalan szemeket meresztett a báróra, hogy mint afféle figurás ember valami selymaságon töri-e a fejét, vagy komolyan beszél; de biz annak az arca szokása ellenére megdöbbentően komoly volt, s látható feszültséggel várta a választ. »De nem, mégsem lehet, gondolta János, egy báróleányt mégse szokás így odakínálni.«
– Nos? – sürgeté amaz türelmetlenül.
– Azt mondanám, édes bátyámuram, hogy én a magam részéről igen köszönöm a hozzám való bizodalmas jóakaratot, de nem vehetem hasznát, mert már engem ez a karikagyűrű leköt örökre.
– Kutykuruty! – szisszent föl a báró, mintha mérges kígyó csípte volna meg. – Micsoda karikagyűrű az?
– Egy Horváth-kisasszonyt jegyeztem el a napokban – felelte Buttler boldog arccal, gépiesen előrenyújtva kezét, mert érezte, hogy most egy horribilis gratuláció következik. De nem az következett, hanem a báró vidám nevetése.
– Eljegyezted? Csak? Már megijedtem, hogy egybekeltél valakivel. És szinte haragudni kezdtem rád, mert összes plánumaimat tönkreteszed egy ilyen könnyelmű lépéssel – folytatta végtelen nyájassággal –, de ha csak eljegyzés volt, az semmi. Az eljegyzés csak egy kis előjáték. Bliktri. Az ember meglát egy szép almát, és azt mondja: ezt én leszakítom, meghámozom, fölvágom és megeszem, de még egyelőre otthagyja a fán. Nem látom be, miért ne jöhessen közbe egy incidens, hogy egy másik fán is meglát egy almát, s minthogy ez közelebb van, ezzel oltja el az éhségét. Intelligis-ne amice?
A Buttler feje zúgott, mintha két harangot vernének félre benne, és forgott vele a szoba összes bútoraival, mint egy motolla.
– Nos, nem felelsz? Mit szólsz hozzá?
– Semmit.
– Mit értesz ezalatt?
– Azt, amit mondtam, hogy el vagyok jegyezve, és hogy jobban szeretem a menyasszonyomat életemnél – majd emeltebb hangon hozzátette: – és hogy egyáltalában nem értem önt, az ön tréfáját.
– Hogy eszerint nem veszed el a saját jóakaratodból Mariskát?
– Soha!
És fölkelt, kifelé indult.
A főbíró fölugrott erre, mint egy hörcsög, útját állta.
– Ohó, hó! Lassan a testtel, fiacskám! Maradj csak veszteg a helyeden. Mert ami kakast egyszer a róka a szájába vett, azt el nem ereszti. Tudd meg tehát – és fenyegető lett a hangja –, hogy ha el nem veszed Mariskát a saját akaratodból, akkor a tied lesz akaratod ellen. Ne is ellenkezz hát, édes fiacskám! (Megfogta a kabátja gombját, és már megint szelíd lett, megolvadt hangon kapacitálta): Látod, ennek meg kell történnie. Ne okozz keserűséget szegény bátyádnak, ki egypár óra múlva szerető apósod lesz.
Buttler kitépte magát a kezéből.
– Ejh, uram, ami sok, az sok! – mondta hevesen. – Nem gondoltam, hogy ilyen ízetlenségekkel párosítja a vendégszeretetet, melyet egy percig se kívánok többé igénybe venni. Isten önnel!
S fölszakította a kancellária ajtaját, hogy otthagyja a házigazdát.
De a sötét folyosó torkából két durva hang kiáltá:
– Vissza!
A két pandúr, Jeszenka és Kázsmári, állot az ajtóban fegyveresen, puskáik csörömpölve koppantak meg a kövezeten, aztán hirtelen fölkapták.
Buttler a felindulástól holt-halványan tántorgott vissza a szobába.
– Hát mi ez, uram? – kérdé méltóságteljesen, villámokkal a szemében.
– Iszem mondtam, szívecském, hogy ne okoskodj – csitította a báró kedveskedő, bátorító melegséggel, ahogy a gyereket szokás –, de látod, mikor nem hiszel a bátyádnak.
– Tudja-e ön, hogy ez erőszak?
– Persze, hogy tudom, édes fiam.
– Hát azt tudja-e ön, hogy én már nagykorú vagyok, és a magyar törvényhozásnak tagja mint mágnás?
– Ezt még nem tudtam, de csak örülök rajta, hogy már nagykorúsítva vagy.
– Hogy mer ön engem letartóztatni? Ön ezért keservesen lakol meg.
Dőryt még ez sem vette ki a flegmájából.
– No, az meglehet, de tudod, a palatinus messze lakik, és igen lassú keze van. A császár még messzebb lakik, és annak meg a feje lassú, azonfelül a végzet nagyobb úr akár a császárnál, akár a palatinusnál, pedig mindezeket a végzet rendezi így. Azért hát csillapodj le inkább, öregecském, és borulj a nyakamba szeretettel – mivelhogy előbb-utóbb úgyis kénytelen leszesz vele.
Buttler pedig a fogával szerette volna szétmarcangolni ezt az embert, nemhogy a nyakába boruljon. Melle zihált, halántékai lüktettek, és egy vadállat ellenállhatatlan ösztönével vetette magát Dőryre.
– Megfojtalak, meghalsz a kezem alatt! – hörögte vérbe borult szemekkel.
– Nono, ne izélj, ne tüzeskedj! Ejnye, ejnye, kis fiacskám! Micsoda dühös vadmacska vagy! Sohase hittem volna, hogy ilyen emberhez adom a leányomat.
S a kis köpcös ember úgy megfogta Buttler két karját, hogy meg se moccant, mintha két vaspánt szorítaná össze. Aztán gyöngéden beerőszakolta egy karosszékbe.
– Látod, látod. Mire való ez? Mit érsz el ezzel? Legokosabb, ha megadod magad, és jó képet vágsz az elkerülhetetlenhez. Ni, milyen véres a szemed. Szinte csúnya vagy. Ha így meglát Mariska, bizisten, még ővele is meggyűlik a bajom. A nyakkendőd is kioldódott. Hozd egy kissé rendbe az ünnepélyhez.
Buttler tehetetlenségében a fogait csikorgatta. De az »ünnepély« szó mégis megreszkettette egész valóját.
– Miféle ünnepélyhez? – kérdé rekedten, kimeredt szemekkel nézve a főbírót, aki a földre lekuporodva, a »corpus delicti« szerszámokat, vasakat, szúró eszközöket kezdte eltakarítani egy nagy szekrénybe, amelyre aztán rácsukta a lakatot.
– Ej, furcsa, még mindig nem érted? Hát az esküvőhöz, gyermekem. Hiszen láttad a papot, már itt van.
De ahelyett, hogy Buttler elrémült volna – éppen e hihetetlen vakmerőség költött föl benne egy szabadító gondolatot, egy reménysugárt. (Hja, az emberi ész furcsa szerkezet!) Bolondság – tűnődék magában. – Hisz ilyet gondolni sem lehet komolynak. Hiszen Magyarország végre is Európában van. És most már kezdte sejteni, honnan fúj a szél. Az öreg Horváth Miklós mesterkedése ez, aki még egy utolsó próbára teszi Piroska iránti szerelmét. Bizonyosan barátságban vannak Dőryvel, s tudva, hogy itt tölt egy napot, megírta barátjának az eljegyzést, megkérve, vegyen ki még ő is egy próbát. Ez annyira plauzibilisnek látszott előtte, hogy szinte megrestellte előbbeni viselkedését.
– No hát abból nem lesz semmi – felelte majdnem nyugodt hangon.
– Hogyhogy?
– Mert mikor a pap azt kérdezi, hogy szereted-e ezt a hajadont, azt felelem neki, hogy »nem szeretem«, hogy egy másik leányzót szeretek.
– A pap fülében vatta lesz, gyerekecském, hidd meg, hogy vatta lesz.
– Ugyan ne komédiázzék, bátya, tudom már, hogy maga csak tréfál velem, hogy meg akarja tudni, szeretem-e valóban a menyasszonyomat vagy nem? No hát megírhatja a leendő apósomnak, hogy a pokol minden ördöge és a világ minden hatalma sem képes tőle eltántorítani.
A ravasz róka egyszerre felfogta a szituációt, elértette, hogy mire gondol Buttler. Látván, hogy szépszerével már úgyse boldogul, legalább a simább lefolyást biztosítja, minélfogva igyekezett hasznára fordítani a tévelygését.
Tette magát, mintha kellemetlenül lepődnék meg, mint olyan ember, akinek a kártyájába látnak, s hirtelen igyekszik eltakarni a nyitott rést az eszkamotőrök kiszámított ügyetlenségével.
– Ugyan, ugyan! Hogy gondolhatsz olyat? Hogy bugafővel apósodnak kaparjam ki a nábob vőt. Aztán nem is beszéltem vele mostanában, becsületemre mondom.
A mohó igyekezet, elhárítani a gyanút, még csak jobban megerősítette hitében Buttlert. »Persze, hogy nem beszélt vele, mert levelet váltottak.«
Most már Buttlernek állott fölleb.
– No hát csak próbálja meg. Ám lássuk! De előre is figyelmeztetem, bátyámuram, hogy nagy botrány lesz belőle, mert én rúgok, kapálok, ellenállok és nem engedem magam holmi komédiákkal nevetségessé tenni.
Dőry István vállat vont.
– Okossá nem tudtalak tenni, azért kell nevetségessé lenned.
Egy kis ezüstcsengettyűt vett fel az íróasztalról, és meglóbázta. A kis bolondság éles, vékony hangon csilingelt, s mégis mélán, mint valami lélekharang.
Elhalt a csengettyűszó, mire a kétfelől nyíló két oldalajtóban egyszerre csikordult meg egy-egy kulcs, s aztán megnyíltak az ajtók kétfelől. Buttler a fejéhez kapott, mintha egy rémes álmot látna. Mariska baronesz lépett be az egyik ajtón, síri halványan, mintha a kriptából jönne, fehér selyem menyasszonyi ruhában, földig leeresztett fátyollal, fehér gyöngyvirággal a hajában… Roskadozott, azt lehetett hinni, hogy mindjárt összeomlik. Egy ráncos képű, fecsegő paraszt anyóka sompolygott nyomában, és halkan biztatta: »Ej, no, ne féljen, lelkem, baroneszka, mind átestünk ezeken mi is, én is, a mamája is, és csak az eleje ilyen kellemetlen ennek meg a vége: az, ami közbül van, az már nem rossz.«
A szemközti ajtón pedig ugyanakkor a pap lépett be, teljes egyházi ornátusban, szinte én sápadtan, mint egy bűnös, aki vesztőhelyre megy, s mögötte megjelent a hajdú utálatos alakja.
A pap egyházi ornátusban! Minden csöpp vér megfagyott ereiben.
Most már világosan látott Buttler. Ez már nem tréfa többé. A pap nem veszi fel az egyházi ruhát olcsó tréfáért. Itt bűn készül, borzasztó bűn.
A folyosóra nyíló ajtóhoz rohant, és újra fölszakította a kétségbeesés erejével.
A két fegyveres pandúr most is ott állt, megint hangzott a »vissza«, s keresztbe vágódott előtte a két puska.
– Tudjátok-e, ki vagyok? – kiáltá az egyik őrre, és hátrataszította.
– Igen, tudjuk, gróf Buttler János őméltósága.
– Eresszetek, vagy különben tömlöcben fogtok megrothadni, gazemberek!
– Nem lehet, uram. Csak vissza, vissza!
– Hét uradalmam van, nagy úr vagyok. Egy falut kap mindegyiktek, eresszetek el!
A fickók összenéztek, egy falu szép dolog, hm, de a Dőry derese nem szép dolog: azonfelül a két falu messze jövő, a deres ellenben ott áll az udvaron vagy a színben, az a közel jövő.
Hát bizony csak megfogták a szegény János grófot, fölemelték, mint a pelyhet, s vitték vissza a szobába, az harapott, rúgott, de mikor az ajtón vitték, elöl lábas részét eresztve, a fejjel bíró testrészét, amelyik künn volt, még egy tele tüdőből fakadt hívó kiáltásra használta föl:
– Zsiga, Zsiga! Bernáth Zsiga, jöjj elő!
A nyirkos folyosó boltívei megnövesztve vitték a kétségbeesett kiáltás hangját szerteszéjjel a kihaltnak látszó épületben. Az emberek szíve kemény volt szegényhez, de a kövek szolgálatába álltak.
A pandúrok letették a szoba közepére, s eltávoztak. Mariska baronesz elfordította arcát a fal felé. Nem tudta nézni ezt a jelenetet. Zokogott. Volt még benne szemérem.
Az ifjú reszketett az indulattól, lázban volt, homlokáról halálos verejték csurgott, fölemelte öklét, és megfenyegette a papot és a főbírót:
– Isten szolgája és király szolgája, amit ti most cselekedtek énvelem, az gyalázat, égre kiáltó bűn, én az ellen az Isten és a király nevében mint magyar nemes tiltakozom.
A báró hidegen mosolygott, leült az íróasztalhoz, kihúzta annak fiókját, kivett egy megtöltött karabély pisztolyt, s fölemelte a levegőbe, aztán azzal az enyelgő játszi modorral, mellyel adomázni szokott, jegyzé meg:
– Most pedig lássunk a dologhoz, és semmi gyengeség; aki gyenge lesz, azt én ezzel a bolondsággal még gyengébbé teszem.
– Itt vagyok, engem lőjön meg vele – rimánkodott János gróf megtörten, oly szívet megrendítő hangon, hogy a vén katona is megborzongott. – Legyen kegyelmes irántam, hiszen én sohasem vétettem önnek semmit.
A báró kezében remegni kezdett a karabély. Legalább Gergely hajdú, aki mindenre figyelt, azt állította másnap a cselédek előtt. De aztán csak a fejét csóválta meg a vén farizeus.
– No, majd bolond vagyok, hogy éppen a vőmet lőjem meg. Csak az kellene. Ej, ej, ne tarts hát olyan rossz embernek, édes fiam.
S ezzel a szemöldjeivel intett a papnak.
Az egypár lépést tett előre, Buttler rekedt, lázas, ünnepélyes hangon rivallt rá:
– Távozzék, ha ön az Isten szolgája, és nem az ördögé! Mindent semmisnek nyilvánítok, ami itt történik. Én e hajadont nem szeretem, nem kell se testemnek, se lelkemnek. Isten engem úgy segéljen!
Dőry egy fitymáló kézmozdulatot tett.
– Lárifári! Tisztelendő úr, tessék a szertartást megkezdeni.
Akkoriban a Pázmány-féle ritus szerint jutottak főkötőhöz a leányok és törvényes asszonyhoz a legények. A »Ritus celebrandi matrimonii sacramentum« írta elő a kérdéseket és az eljárást, jó ódon magyar nyelven. Ebben volt megállapítva az eljárás sorrendje és mikéntje, hanem hát »nulla regula sine exceptione«, a papok hol megtartották, hol meg nem tartották.
– Ki neved? – kérdé tisztelendő Szucsinka plébános úr, tompa fojtott hangon egymás után fordulva félkörben Buttler és a baronesz felé.
Buttler nem felelt, elfordult megvetőleg. A baronesz szava halkan röppent el, mint a méhdöngés:
– Halápi Dőry Mária. *
A halápi Dőry-család, mely ezen Istvánnal kihalt, nem azonos a most élő, még sokkal régibb főúri családdal, a jobaházi Dőryekkel
A pap éppenséggel nem törődött azzal, hogy Buttler nem nevezte meg magát, még kevésbé csodálkoztak a tanúk, mert azok semmit se hallottak, mind a kettőnek mind a két füle be volt tömve gyapottal.
Mintha minden rendben volna, a pap folytatta tovább, a vőlegény irányába fordulva:
– Kérdlek tégedet a te keresztény hitedre, mondd meg igazán, nem kötelezted-e magadat valakinek másnak házasságra, e tisztességes személynek kívüle, avagy nem tettél-e egyébnek fogadást, hogy őtet házastársul el akarnád venni?
– Igenis, tettem! – kiáltá Buttler stentori hangon, hogy az még tán a vattán keresztül is áthallatszott. – Csak e nőszemélynek nem tettem, aki itt áll. Tettem, igenis, fogadást szilvási Horváth Piroskának, hogy őt feleségül veszem és hozzá hű maradok. Esküszöm az élő Istenre és a Boldogasszonyra, hogy ezt a hűségemet hozzá meg is tartom.
A tisztelendő úr ezt se látszott hallani, és most már Mariskához intézte ugyanezt a kérdést. Csak a »tisztességes személy« helyett tett az előírás szerint »jámbor személyt«. A jámbor személy alatt a férfi értetődött.
Mariska egy leheletszerű nemet rebegett.
– Szereted-e ezt a tisztességes személyt? – fordult ismét Buttlerhez.
– Utálom! – felelte Buttler erős, érces hangon.
A leány vonaglott a kíntól; az öreg érezte, odafutott hozzá. – »Jaj, apám, meghalok, jaj, apám, mit tettél?« – lihegte, és karjaiba esett.
– Csak még egy percig ne hagyd el magadat, és minden jó lesz. Felelj igent. Végy erőt magadon, édes morzsácskám. No, szólj, szólj. (Most ugyanis hozzá intézte a pap a kérdést.)
– Igen.
– Akarod-e házastársul hozzád venni?
– Soha! – felelte Buttler.
– Akarsz-e házastársul hozzá menni?
– Akarok – visszhangozta elhalóan, szomorúan.
A pap megint Buttlerhez fordul:
– Mégis hitedre kérdlek, nincs-e tiközöttetek valami atyafiság, sógorság vagy egyéb oly dolog, mely miatt házasságra egybe nem adhatnátok?
– Te tudod, pap, legjobban, hogy mi van köztünk, hogy a bűn van köztünk – kelt ki vadul Buttler –, ha nem nézném rajtad a szent ruhát, minden szavadat a torkodba fojtanám, de így csak csináld a komédiát, úgyse lesz abból semmi. Vannak még törvények Magyarországon.
S ezzel leült az asztalhoz, magára akarván erőszakolni az egykedvűséget, elkezdett pipát tömni.
A pap csak az ajkait rágta, de nem felelt.
– Kurtítsa, kurtítsa a ceremóniát – sürgeté Dőry.
De még hátra volt a benedictio annulorum. Dőry kihúzott a zsebéből két kicsike karikagyűrűt, és átadta a papnak, a pap megáldotta a gyűrűket, és átnyújtotta a feleknek, hogy az ujjaikra húzzák.
Buttler megfogta s olyan ügyetlenül vagy ügyesen vágta a falhoz, hogy a tanúnak odahítt szakácsné, Szimáncsiné asszonyom bal vakszeméhez ütődék, s akkora kék daganat támadt rajta legott, mint egy Mária terézia-tallér. Szimáncsiné fölordított s kezdte kezeit csípőjére fölszedni, amitől megijedvén Dőry, a saját kezével húzta ki füléből a gyapotot, hogy megerősítse e szavakkal: »Ne okoskodjék kend, majd begyógyítjuk. Úgyse volt még kend olyan mennyegzőn, ahol arannyal hajigálták meg.«
Bizony ezekkel a gyűrűkkel már megint hiba történt. De egy kis formalitás ide-oda. Hiszen se a tanúk, se a pap nem voltak pedánsak. Maga Buttler is elégnek tartotta már a »protestatiót«, hogy ezt a bohókás csínyt senki se vehesse komoly dolognak. Kezdte lassankint a humor magaslatáról tekinteni. Az ördögbe, hisz ez egy nevezetes kaland. Hogy fog ezen a kis Piroska álmélkodni és szörnyűlködni! Híre megy ennek az egész világon s úgy fognak róla beszélni, mint ahogy beszéltek a rejtélyes Hauser Gáspárról, vagy a híres Buckingham hercegről, akit egy Dudley kisasszony elraboltatott, de miután a bérenc rablók éjjel mezítláb hozták el felsőruha nélkül az ágyából, úgy ahogy volt, a finnyás lady diszgusztálódott és rájuk rivallt: »Hát ilyen ő – ugyan vigyétek, kérlek, vissza.«
Most következett a benedictio nubentium, de már sötétedni kezdett a szobában, a tárgyak és a fejek pépszerű szürkeségbe vesztek – s az ablakokba hajló hársfa leveleinek, melyeket az esti szél mozgatott, a falon szaladgáló árnyékai úgy tűntek föl, mintha varangyos békák kergetőznének.
Gergely inas bement a szomszéd benyílóba és két gyertyát hozott az íróasztalra meggyújtva. Aztán még egyszer kiment és behozott egy nagy könyvet, az ajtót kulccsal zárta be maga után. Ott künn a folyosó-ajtónál is zsivaj támadt, feleselés, lárma, topogás, tülekedés. Ki lehetett találni a szaggatott szavakból, a hangokból, hogy Bernáth Zsiga marakodik künn a pandúrokkal, nem akarják beereszteni.
A pap a szemeivel intett Dőrynek, hogy most meg már a kopuláció következik. (Hja, a paradicsomnak még az előkertje is sok stációból áll.) Dőry elértette s odasomfordált Buttler mellé, újra kérlelni kezdvén mézes-mázos szavakkal, hogy adja meg már magát, amire az nem is felelt, csak szítta a pipáját tele tüdővel, egykedvűen, mint egy török, nagy füstmacskákat eregetve, ezzel is jelezni kívánván a jelenet pongyolaságát. De Dőrynek nem is kellett az ő lelki leszerelése. Abban már nem hitt, pusztán csak azon mesterkedett, hogy a kezeit megfogja és tehetetlenekké tegye, mert az egyik kezére szükség volt, amelyet a pap a stólával kötött össze a Mariskáéval együtt.
Buttler rángatta magát, de hasztalan. Dőry a csuklónál tartotta rettenetes markával és még csak mozdulni sem tudott.
– No no, fiam, fiam, ne sziszegj, ne fújj úgy, hiszen már úgyis mindegy.
Buttler dühbe jött erre, s mikor a kezét eleresztette Dőry, mellbe ütötte az öklével úgy, hogy az öreg katona hátratántorodott. Aztán megcsikorgatta fogait, és a papra akart rohanni, aki szepegve, kidülledt szemekkel dúlt arccal morogta az eskü-formáit. Jószerencse, Dőry összeszedte magát és hirtelen átnyalábolta a »vőlegényt«, mire dulakodás támadt köztük, egy széket fel is fordítottak, végre kimerült az úgyis gyönge, ideges gróf és valóságosan összeesett a bőrszékbe.
Az utálatos Gergely inas átcsoszogott eközben Szimáncsinéhoz és kivévén a gyapotot a füléből, vigyorogva súgta neki:
– Úgy látszik, szüle, hogy a szemünkre is tapasztani kellett volna valamit az uraságnak.
– Meglesz az – vigyorgott vissza a szüle –, de előre is megmondom, hogy nagy bankó legyék. Aranyat, ezüstöt ér, fiacskám, amit mi láttunk.
Dőry most már maga is elvesztette a türelmét, a hóhérmunka, meg a dulakodás kimerítette, rekedten súgta a papnak:
– Gyorsan, gyorsan, mert mindjárt elájul a szegény leány.
Pedig most már túl volt az elájuláson; megeredtek a könnyei: megkönnyebbült. Odaborult a dívány karfájára és sírt, sírt, hangosan, szívettépőn.
– Hol a könyv? – kérdé a pap.
– Gergely a könyvet!
Tollért, tintáért maga futott s ott állott fedezetül, míg a pap bevezette a megtörtént házasságot az aranykönyvbe.
– No, most már ezt a macska se kaparja ki innen többé – mondá némi megelégedéssel, félszemmel odasandítva Buttlerre, ha nem ugrik-e fel, hogy végső erejével összetépje a hamis okmányt.
De az össze volt törve, megsemmisült idegei fölmondták a szolgálatot, lelke megroppant, izzó agyában rendetlenül nyargaltak a gondolatok s merev, megüvegesedett szemekkel immár teljes apátiával nézte, amint kinyílnak az ajtók és egyenkint távoznak, ki erre, ki arra, az örökké emlékezetes jelenet személyei.
– Rosszul csináltuk – mondá a pap Dőrynek, midőn a sötét folyosóra értek –, le kellett volna itatni, így sehogy se ment, de én megtettem a magamét, nem panaszkodhatik méltóságod, meglehet, hogy a papi állásomba kerül, meglehet, hogy börtönbe juttat – de legalább jól csináltuk volna.
Dőry az ujjait petyegette.
– Csak hagyja azt rám, domine reverende, a többi már az én dolgom. Olyan egy pár lesz abból, majd meglássa, mint a patyolat.
– Megbízhatók a tanúk?
– Hogyne? Két szemenszedett gonosztevő, akiket akkor juttathatok hóhér kezébe, mikor akarom.
Percek, hosszú percek múltak el, míg Buttler fölocsudott letargiájából és ki akart menni. Csodálkozott, mikor az ajtókat zárva találta, még a folyosóra nyíló ajtót is. Dörömbölni kezdett valamennyin, senki sem jött, senki sem felelt, kinyitotta az ablakot, de azt hatalmas vasak keresztezték. Tehát nincs menekülés semerre. És ezek után már igazán megfoghatatlan, hogy mit akarnak még vele! Még bizonyosan készülnek valamire. Ez a bizonytalan valami úgyszólván nagyobb szorongatást okozott neki, mint a lefolyt komikus esketés, amit úgyis megsemmisít az egyházi bíróság. Azaz, hogy az egy percig se érvényes. Hanem hogy mi készül, ez gondolkozóba ejté s fölkavarta szívében újra azt a sok keserűséget, ami ott meggyűlt. De hiszen megvan arra az orvosság: letérdelt, imádkozott, nem szelíden, nem áhítattal, mint egyébkor, hanem panaszkodó nyöszörgéssel. »Istenem, istenem, mit vétettem én neked, hogy ilyen szigorú vagy hozzám, Uram? Hiszen szeretlek, tied vagyok, utadat járom és mégis kegyetlenül sújtasz.« Majd egyszerre szívébe nyilallott a rettenetes fenyegetés: »Megbüntetem az apák bűneit hetedíziglen« és fölsóhajtott: »Hej Buttler, Buttler, öregapám öregapja, de kár volt neked akkor azt a tőrt beleverni abba a becsületes Wallensteinba... Kiért? A császár kedvéért. Nézz most ide, az unokádra... Nézz most ide!«
És ebben a percben csakugyan benézett valaki az ablakon, nem a Buttler őse, de a Gergely kopogott be és kérte, hogy tessék kinyitni.
– A méltóságos báró úr üzenteti a méltóságos gróf úrnak, hogy tessék ez éjjelre ebben a szobában maradni, a vacsorát itt szolgálják föl és az ágyat is ide vetik meg. Reggel aztán mindnyájan parancsára állunk, de azt mondja, még az éjjel így kell lenni.
Buttler gúnyos tagmozdulatokkal bólingatott.
– Mondja meg a méltóságos báró úrnak, hogy tiszteltetem és hogy itt fogok maradni, annyival is inkább, mert kénytelen vagyok vele. És mondja meg, hogy nyugodalmas jóéjszakát kívánok a méltóságos báró úrnak.
Ezzel aztán leült az íróasztalhoz és egy hosszú, igen hosszú levelet írt a Piroskának, amely így kezdődött:
»Képzeld csak, édes boldogságom, milyen különös esemény ért ma, de ne ijedj meg, nincs hála istennek semmi bajom, leírom neked sorjában, ahogy történt...«
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
