Kárpáti Aurél: Falu
Kárpáti Aurél: Falu
Gárdonyi úgy mutatta nekünk, déli verőn, záporozó sugarak aranyos tündöklésében, derűsen és mosolyogva. A bogárhátú csuptetőn békés moha zöldell, a meszelt falak fehéren izzanak a napfényben, a kis vaksi ablakban muskátli virít s a szívekben láztalan nyugalom. Ezüstfelhők úsznak az égen a torony ezüstös sudara fölött, ezüstlevelű nyárfa bókol, a szélnek, amely nem is szél, csak szellő, alkonyattájt békák kuruttyolnak a csöndben s mélázó idillek aranyporát szórja a búcsúzó nap. Éjjel nem titokzatos, inkább megnyugtatóan barátságos a holdfényes falu. Messze a réten tücsök szól, a garádok alján kutyák ugatnak, egy tehén mordul álmosan a fekete istállóban, megnyikordul az elkésett kútostor, a nagyutcát járó bakter tizenegyet kiált s csíkos-dunyhás ágyán a gazda sóhajtva fordul be a falnak, adj uram esőt, de mindjárt. Talán túlzok, ám a túlzás itt sem karikatúra, sem lebecsülés nem akar lenni, csupán annak aláhúzása, hogy Gárdonyi, minden realizmusa mellett is, elsősorban a költő szemével látta a falut. A szépet kereső költő szemével. A nyers föld és a nyers ember konfliktusát, marakodását és egymásra támadó dühét nem akarta, vagy nem tudta észrevenni. Az ő falujában egy méla humorú, bölcsen mosolygó paraszti aforizmával oldódik meg minden félve bujkáló probléma.
A Tömörkény faluja, tanyája, kétkezi munkása és célszerű szögén emböre már valamivel hétköznapibb, földszagúbb, de egyben anekdotaszerűbb is. A paraszt nála még inkább egyréteg, mint Gárdonyinál. Differenciálatlan, homogén egység, ravaszkás mosolyú típus, amely csak az úrhoz, a nadrágos emberhez való viszonylatát tárja fel, tréfásan tüskés mordságával, szinte ázsiai flegmájával. Probléma, konfliktus, mélyről robbanó drámaiság, – ilyesmiről szó se esik nála. Mondhatnám, csak az egzotikum érdekli, a jellemző, az a más, amiben a homoki ember különbözik a kövek közt lakótól.
S ez megint csak nem torzítás vagy értékleszállítás. Még kevésbé vád, hogy a falu nem ilyen. Ilyen. A valóságban ilyen és nem a népszínművekben. Ám úgy érzem, a kurta megállapítás mellől hiányzik egy is. Ilyen is. De másmilyen is. S az, amit a falunak ez a sokfélesége zár magába, együtt, egyszerre adja a teljes igazságot. Azt az igazságot, amelyet Móricz Zsigmond nemcsak keresett, hanem meg is talált. Mert ő összeadta Gárdonyi és Tömörkény igazságát s kibővítette és feloldotta a maga igazságának szintézisében.
Az hiszem ezért egész és főképp igazi falu a Móricz faluja. Házai fölött nemcsak süt a nap, hanem mennydörögve be is borul az ég, gerendás szobáinak fülledtségében nemcsak a rozmaring illata érzik, hanem a szegénység savanyú dohszaga is. Kiskapuban ácsorgó parasztjai nem csak ízes népiességeket mondanak, hegyeseket pökve a garasos pipaszár mellől csizmájuk orra elé, hanem olyan lázadó káromlásokat is, amelyeknek alján ökölbe szorított indulat, a megkötött föld béklyókat roppantó indulata háborog. Az ő falujában a paraszt izzadva, fogát csikorítva, dühödten dolgozik is, a földért, amellyel minden idegszálával egybenőtt és rögrebukó vagy felhorgadó gondolata, érzése, vágya, akarata, mind a termő humuszban lakó problémával birkózik. Móricz parasztja nem típus, különösen nem egyetlen réteg, vagy osztály típusa. Csizmája szabásától, feje tartásától, egész lelki berendezettségéig, esetről-esetre változó, szinte – holdak szerint. Más a tízholdas, más a háromholdas és más a nincstelen cseléd. S ez a sokfajta mind a valóság kemény szögletességét, kitapintható, darabos plasztikáját mutatja, minden szépkeresés nélkül. Az író legfőbb törekvése elsősorban, a hű, tehát teljes ábrázolás. Móricz parasztja átmeneti falusi embere azért néha mosolyog, néha kitörő zengéssel kacag, máskor komor redőkbe vonja szemöldökét, szeme villámlik, hangja elreked az indulattól s csontos ökle rettentő ütésre emelkedik. Gárdonyi és Tömörkény az individuális vonásokra vetette a hangsúlyt, Móricz erősen kiemeli a szociális vonatkozásokat.
Valamit, ami talán a legjellemzőbb Móricz parasztjaira, készakarva hagytam utoljára. Az erotikumot. Ő az első magyar író, aki ezt először láttatta meg velünk. Természetes, hogy ő, aki a teljes igazságra törekedett, nem hunyhatott szemet ezen a ponton sem. Ám itt, – néha úgy érzem, – mégis vitába tudnék szállni vele. Nem magáért az erotikumért, hanem az erotikum felfokozásáért. Túlságos jelentőséget tulajdonít a paraszt életében olyasminek, aminek fontossága alig több – az emésztésnél. A parasztnak a szerelemben nincs igazi problémája. Boldog vagy boldogtalan, de ezentúl érzései már nem differenciálódnak s különösen, nem válnak olyan mohó, vértemésztő szenvedélyekké, amilyenek Móricz parasztjait fűtik. Egyszerű fiziológiai oka van ennek, a nehéz munkát követő testi kifáradottság. Hogy az erotikum túlzott felfokozása éppen a hűségre törekvő Móricz parasztjainál található meg, annak oka, úgy vélem, a Gárdonyi és Tömörkény parasztjainak negatívumában rejlik. Gárdonyi és Tömörkény szinte szembetűnő szemérmetességgel kerüli el ezt a „kényes” pontot. Móricz velük szemben annál inkább érzi az újság ingerét, az először való kimondás izgalmas gyönyörűségét, ezért nem tompítja le soha, sőt inkább felfokozza a paraszti erotikum megnyilatkozásainak jelentőségét. Mindenesetre, a kérdés nem olyan egyszerű, hogy rövid kijelentésekkel eldönthető lenne. Nem is az ellentmondás ördöge okvetetlenkedik bennem, amikor Móricz emberszemléletének ezt a sajátosságát érintem. Csupán annak az ösztönös, homályosan érzett tiltakozásnak akartam hangot adni, amely olvasás közben mindig feltámad bennem és ellene szegül a „kényes” pont túlbecsülésének.
Az a három egyfelvonásos, amelyet Móricz Zsigmond Falu címmel foglalt össze ebben a könyvében, három különböző karakter-képét mutatja a falunak. Az elsőben, – Mint mezőnek virágai, – a mosolygó falu tükröződik, egy anekdotásan kerek, kedves és mulatságos történet keretében. Ragyogó májusi nap süt be itt a szívekbe s a „csak azért is megmutatom, hogy elválok” dohányos életét egy pillanatra beárnyékoló felhőből sem lesz vihar. Csupa üde, harmatos frissesség ez a játszi kis jelenet, amelyben Móricz kesernyésen komoly kezevonása talán csak egy helyt ismerszik meg erősebben. Akkor, amikor a paraszt és a dohányos között fennálló „társadalmi” különbségre ezzel az odavetett lenéző mondattal utal: „Duhányos, hát duhányos… Paraszt nem pusztítja el a házát…”
A könyv második darabja, – Magyarosan, – már fojtott, nehéz, komor színekben barnálló, vérgőzös dráma. Maga a külső történet egy mondatban összefoglalható: a falu kovácsa megöli lánya csábítóját, a fiatal tanítót. De ami mögötte rémlik föl és döbben az olvasóra, annál sokrétűbb, újszerűbb és nehezebben törhető szavakba. Ebben a nagy erejű, tragikus képben, mintegy aláfestett színekkel érezteti meg Móricz a falusi tanító elszigetelt, félszeg, erkölcsi és anyagi nyomorúságba menthetetlenül lecsúszó helyzetét, a paraszti potyaéhséget, ravaszságot, meghunyászkodást és mindig az erősebbhez álló elvtelenséget, az egész falusi élet sivár, állati létbe visszazüllesztő erejét s a jó embernek gyilkossá válását, a felidézett helyzet kényszerű súlya alatt. Ez már az igazi teljes Móricz, minden robosztusságával, kérlelhetetlenül hű, naturalisztikus ábrázoló módjával, indulatokat drámaian élő szavakba sűrítő dinamikájával.
A harmadik, – Kend, a pap? – vígjáték, abban a mélyebb értelemben, hogy a nevetés alatt mindig titkolt könnyek rejtőznek. Az elkopott, öregedő pap és papné házi zsörtölődésében megint csak a falu őrlő, morzsoló ereje nyilatkozik meg. Ám megbékítve a természet ránk diktált bölcsességével, az élet bármilyen sanyarú körülmények között is önmaga megismétlésére, folytatására törekszik – a fiatalokban. Néhány pompás epizód alak mókái alján még jobban kihangsúlyozva szólal meg ez a fanyar bölcsesség, az igazi férfi-líra, amelynek mosolya mindig a rezignáció határát súrolja.
Még csak egyet. A három darab dialógusairól. Móricz Zsigmondnak ez a legélőbb, legacélosabb ereje színpadon.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
