Gyergyai Albert: ISTENEM, ÍGY ÉLÜNK • Babay József regénye – Singer és Wolfner kiadása
Gyergyai Albert: ISTENEM, ÍGY ÉLÜNK •
Babay József regénye – Singer és Wolfner kiadása
Babay József regénye – Singer és Wolfner kiadása
Ez a kedves, igénytelen és jóízű regényke – egy vidékiesen szeretetreméltó s vidékiesen eredeti író első műve – bizonnyal nem akar okozni s nem is okoz forradalmat az új magyar regényirodalomban. Viszont talán finnyásabb olvasó is találhat benne valamit, ami ennek az új írónak egyelőre legvonzóbb tulajdonsága: valami mámoros optimizmust, valami túláradó érzékenységet, ami hangulatot, sőt hangot, egységet és egyéniséget ád e különben oly egyszerű kis szerelmi históriának, – a bővízű talaj ízét, ahol minden lépésre forrás buggyan, a vidéki mesélőét, akivel a szó, az ének, a szónoklás, egyszóval a kifejezés minden mélyebb panaszát vagy baját, egész zárt létét feledteti. Ez az ellenállhatatlan hang az oka, hogy oly könnyen fogadjuk s oly szívesen kísérjük ennek a naiv mesének mindennél naivabb bonyodalmait, a Rinya kiáradását Atádon (bár kiáradt-e valaha is a kis Rinya?), az árvíz furcsa következményeit a lenyomorodott kisvárosban, az irnokoskodó úri-mérnök szerelmét az úrilány iránt, s még a nagylelkű asztalost, ezt a szinte szimbolikus óriást is, aki a hősnőt az árvíztől, háziasszonyát a szegénységtől, vetélytársát az italtól és a kétségbeeséstől menti meg, s miután mindenkit boldoggá tett, csak magát nem, mint egy hamsuni csavargó, énekelve megy tovább… Ugyanez az együgyün és önfeledten üde hang menti az alakok legtöbbjének, a csupaszív anyáknak, a jólelkű iparosoknak, az angyali Veronikának, az élelmes, de becsületes izraelitáknak nem egészen ösmeretlen szokványait, s egy kissé, ha nem is egészen, azt a rajongó jókodást, azt az izzó lojalitást, amely kormányt és adózót, parasztot és tisztviselőt, iparost és szolgabírónét egyforma szeretettel szorít magához, s árvizet, nyomort, üzleti pangást, állástalanságot s minden mai bajt egy kis biztató beszéddel, egy kis államsegéllyel, olcsó borral, muzsikával, tréfával és szépszóval remél elintézni. «Istenem, így élünk» – ez a sóhaj szinte minden fejezetben visszatér, de nem keserű panaszként vagy gúnyból, hanem mint egyszerű megállapítás: így élünk, nem tehetünk róla, nyugodjunk bele, mint az árvízbe, minden úgy van jól, ahogyan van, lám az árvíz is elmúlt egyszer, a város is helyrejött, a mérnök úr megél majd mint írnok és még a szép Veronika is az övé lesz, az asztalos meg, Istenem, oly szépen énekli a Toreádort, hogy biztosan operaénekes lesz majd Pesten; a világ szép, a bor olcsó, van gazda, aki hét fillérért méri, maradjunk nyugton, emberek, van, aki gondoskodik rólunk, nem a mi dolgunk az okoskodás… «Tükörkép»? mint a kiadó mondja? Talán, de, félek, nem a «máé», nem is «az egész magyarság életéé», inkább egy bizonyos lélekállapoté, amely akár mert a levegőben, akár mert benn a lelkekben van, életet és irodalmat egyre nagyobb hullámokban önt el. Ki írja meg minél előbb ennek a különös bajnak a diagnózisát, amely annál meghökkentőbb, mert normának s egészségnek tartja magát? s ki meri végigelemezni a belőle lecsapódó vegyületet? Színházban, regényben, sőt poézisben a népszerűségnek ma ez az ára s hovatovább végleg megszünteti a «magasabb» és a «népszerű» irodalom határait. Ez a kis regény, ezen a mesgyén, iskolapéldája a ma műfajának: frissen, spontánul kínálja magát a maga részéről épp nem nyájas, de nyájasságot követelő olvasónak, aki szivesen ismeri fel benne kedvencei a Jókaik, Mikszáthok és Gárdonyik úgylátszik elévülhetlen hagyományait, a langy mesét, az átlátszó figurákat, a változatlan magyar vidék változatlan kis problémáit, a mozi, a népszínmű, a fél-, vagy negyedhivatalos sajtó vidám és veszélytelen aktualitásait, a sorsjegyet, amely csak nyerhet, a szerelmest, aki csak cigánnyal mulathat, az elszegényedett urat, aki csak nemes és bús lehet, a könnyű somogyi regionalizmust, amely itt, hímzések és csuprok helyett, eredeti tájszavakkal, népdalokkal és helynevekkel s itt-ott valóban eleven és szívbeli földrajzzal szerepel. S tegyük még talán mindehhez – az új író érdeméül – a becsvágyóbb íróknál kötelező antológiáslapot, azt a bizonyos «legszebb részt», amely majd az iskola és az irodalomtörténet szemelvényei közt szerepelhet s amire itt nem is egy, hanem három példát is tudnék: a vén Zsuppné koporsórendelését, Náni, a sánta lúd gyászát s főképp az öreg útkaparó, Zsupp apó halálát a Drávában, amely majdnem olyan szép, mint egy igazi népmese…
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
