Fülep Lajos: A tudomány szociológiája
Fülep Lajos: A tudomány szociológiája
A szociológiai tudományok eredményeit és mai állását tükröző, A Vierkandt szerkesztésében s a stuttgarti Enke-cég kiadásában most megjelent, valóban hézagpótló «Handwörterbuch der Soziologie» egyik cikkére - különös aktualitásáért és kiemelkedő tudományos jelentőségéért - néhány sorban föl akarjuk hívni azok figyelmét, kik a mai szellemi áramlatok zűrös sokféleségében a határozott irányt mutató főbb törekvések vonalait keresik. Mannheim Károly hazánkfia, a frankfurti egyetem szociológia-professzora, a «tudomány szociológiája» (Wissenssoziologie) néven ismert új tudományág kitünő művelője, foglalta össze a cikkben vázlatos, de rendszeres áttekintéssel azokat a szempontokat, melyek a szociológiai látásmód felől a tudományokra alkalmazva elméleti megalapozásuknak revizióját s végeredményben egy új tudományos diszciplinának és új ismeret-elméletnek kialakítását teszik szükségessé. A cikk az idevágó munkálatok szokványos lexikális ismertetése helyett szerzője saját álláspontjának és elméleti meggyőződésének kifejtése s mint ilyen, nemcsak tájékoztatás a tudomány szociológiájának problémái és módszerei terén, hanem továbbfejlesztésük is azon az úton, melyen a harmadéve megjelent s egész irodalmat fölidézett «Ideologie und Utopie» nevezetes állomást jelentett.
A tudomány szociológiájának lényege néhány szóban összefoglalva ez: tudás, tudomány «léthez-kötött» (seinsverbunden) funkció, azaz nem autonóm szellemi szféra apriori kategóriáinak anyagukra vetülése, hanem mindenkor a históriai-szociológiai helyzet és perspektíva következménye; a róla szóló tan, a tudás szociológiája, ezért egyfelől a tudás léthez-kötöttségét eláruló és feltüntető jelenségek kinyomozása és megállapítása, szóval a léthez-kötöttség fenomenológiai földerítése, leírása és szerkezeti elemzése, másfelől ismeret-elméletté tágul, mely a léthezkötöttség tényének ismeret-elméleti jelentőségét mutatja ki; ezen ismeretelmélet szerint az ismeret nem immanens törvények alatt fejlődik ki, nem is tárgya határozza meg vagy a tisztán logikai lehetőségek irányítják, nem is a benső szellemi dialektika hajtja, hanem minden jelentős pontján sokféle ateoretikus tényező (Seinsfaktoren) határozza meg keletkezését és alakulását; a konkrét tudás-tartalmak keletkezését meghatározó ezen tényezők nem periferiális vagy genetikus jelentőségűek csupán, amelyektől a kész ismeret esetében már el lehet tekinteni, hanem belevágnak tartalmába, formájába, szerkezetébe és érvényébe; ezek a tényezők, melyek a tudás alakulását ilyen lényegesen befolyásolják és irányítják, nem merőben egyéni természetűek (a szubjektív relativizmus értelmében), szóval nem a gondolkodó egyed tudatosuló akaratában gyökereznek, hanem inkább az egyént is magába foglaló csoport kollektív akaratában (relationizmus); e tényezők közt - amilyenek nemzedék, hivatás, szekta stb. - legfontosabb a társadalmi osztály-rétegződés, mert valamennyi többi szociális egység a mindeniket hordozó és meghatározó termelési és uralmi viszonyokon alapszik.
Ahány tagadás és ahány állítás, a kérdéseknek és ellenvetéseknek annyi légióját rezzenti föl. De új tudományágról lévén szó, mely néhány kitünő speciális munka mellett egyelőre még inkább általánosságokban mozog s eddig inkább azt mutatta meg, mik a céljai, mint azt, hogy mire képes - már pedig a részleteken fog eldőlni használhatósága -, kritikai megmérésével még ráérünk. Csak kettőt jegyzünk meg, külön, Mannheim esetében. Az ő szeme előtt a művészi stílusok meghatározásának módszere lebeg, melyhez hasonlót óhajt a «gondolkozás stílusai» számára a hajtó szociális erőkkel való kapcsolatuk földerítésével. De amire gondol, a művészi stílusok történelmi helyének meghatározása, végbement és mehetett filológiai és immanens stílus-kritikai módszerrel, szellemtörténeti vagy szociális talajuk földerítése azután - datálás és attribuálás után - következett el s persze, el is kellett következnie, mert nélküle érthetetlen a stílusok alakulása. Ezt a sorrendet a tudomány-szociológia se fordíthatja meg, viszont, ha megtartja, eredményeinek egyik felét más módszernek köszöni és kénytelen más, mint szociális - szellemi és szellemtörténeti - hajtó-erőknek helyet adni. Továbbá: a szociális hajtó-erőknek végiggondolása Mannheimnél is a marxi osztály- és termelési-viszonyok fogalmához vezet, tehát ahhoz, amit marxi terminológiával «történelmi materializmusnak» nevezünk. Nos, éppen a művészetre nézve már maga Marx fokozatosan leszállította a történelmi materializmus illetékességét (tehette: je ne suis pas Marxiste!) s ami kísérlet ő utána akadt művészettörténeti fejezetek marxista újra-írása terén, az utolsó félszázad legkínosabb emlékei közé tartozik. A tudomány szociológiájának még ellenségei se kívánhatnak hasonló sorsot, viszont ha nem lép túl a történelmi materializmus kategóriáin, eredményei még annyival sivárabbak lesznek, mint a művészet terén, amennyivel tudomány és igazság függetlenebb a szociális rétegtől a művészetnél.
Talán e néhány, fölötte hézagos sorból is látható, hogy a tudomány szociológiája, mint önállósuló és újkeletű tudomány-ág, végső soron Marx Unterbau-Überbau-elméletéből és ideológiatanából ered, ennek következetes átgondolásából s a tudományok egész területére való kiterjesztéséből - s ezt a marxi eredetet, különösen Mannheim fogalmazásában, csaknem mindenütt magán is hordozza. Idők szava. Hiszen éppen abban a folyamatban élünk, mely - a háború óta fokozott ütemben - a marxi elmélet fölszívásával, alkalmazásával, átalakításával és jogos területére visszaszorításával a kritikai munkát végzi rajta, a tudomány élő részévé avatván belőle, ami a látásmód kitágítását és gazdagítását jelenti, a többit az ideológia és propaganda területére utalva. Európa most végez a «destruáló» Marx-szal, mikor szociológiai és történettudományi, végül tudománytani és ismeretelméleti következményeit kritikailag kipróbálja. Mannheim dolgozatában kétszer is előfordul a destrukció szó - s itt csakugyan nem kevesebbről van szó, mint az eddig uralkodott irányzatok nagy részének megdöntéséről, az idealista tudománytanok és ismeret-elméletek alapjának megbontásáról, úgy hogy az új tan átvilágítja és leleplezi marxi értelemben vett «ideologikus» voltukat. Nézetünk szerint idealista álláspontról is kívánatos, hogy ez a destrukció minél alaposabb kutatással, részletekbe vágón menjen végbe, mert csak így derül ki egyfelől, mi az, amit a filozófia eddig kritikátlanul apriorizált, másfelől, mi az, amit nem lehet szociologizálni. A filozófia útja csak a távolálló és laikus szemében elméletek kigondolása - voltakép szünetlen harc minden talpalatnyi helyért, melyet el akarnak vitatni tőle, s ép ez a harc kényszeríti, hogy mind mélyebbre nyulva mutassa meg a gondolkodás és lét alapjait. A megelőző korban a filozófia ellenfele a pszichologizmus volt - s a harcból megújulva támadt föl. Kétségtelen, hogy az európai gondolkodásnak ugyancsak át kell esnie a szociologizmus periódusán is, - de nincs kétségünk az iránt, hogy evvel is a filozófiának új korszaka készíttetik elő. A társadalmi és történelmi jelenségek új vizsgálata és újra átgondolása már meglehetősen előrehaladt, mindenesetre előbbre, mint a tudomány-tani és ismeret-elméleti alapvetés. Érdeme Mannheimnak, hogy az utóbbiakat, részben Scheler nyomán, előtérbe állítja - ez szinte természetes, hiszen ép bennük van a filozófus számára életbevágó végső kérdésekről szó, s ha Mannheim át is tért a filozófiáról a szociológiára, a filozófus hajlamát és neveltségét nem hagyhatta az ajtón kívül. Mannheim filozófusnak indult, első nagyobb dolgozata ismeret-elméleti (Az ismeret-elmélet szerkezeti elemzése, 1918) - szerencsés találkozásnak véljük, hogy a filozófia és szociológia európai konfliktusának két küzdő fele nála egyszemélyben találkozik. S ezért érezzük jogosultnak a várakozást, mellyel a szociológia tűzpróbáját megálló új ismeret-elmélet megalkotása terén Mannheim munkássága elé tekintünk s ép ez irányban várunk tőle legtöbbet.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
