Illyés Gyula: Naplójegyzetek
Illyés Gyula: Naplójegyzetek
1940. január.
Képzeljük el, hogy a magyarság faji jegyeit már pontosan meghatároztuk, hogy minden magyarnak már az arcáról lerí a származás oly világosan, mint az indiánokéról. Mi történnék akkor?
De mielőtt erre felelünk, képzeljük még hozzá, hogy nyelvünk eredete is tökéletesen tiszta; mondjuk, beteljesült Horváth István álma: a teremtés nyelvét beszéljük. S hogy a «rokontalanság» átka is elmuljék fölülünk: kiderült, hogy a mi nyelvünkből ered fél Európa nyelve. Akkor mi lenne?
S mondjuk, jellemünket is bele tudnánk foglalni öt-hat mondatba. Nyernénk ezzel valamit?
Seregestől vannak népek, amelyek mindezeket az ingerlő kérdéseket századok előtt megoldták. Boldogabbak, műveltebbek, nagyobbak lettek tőle? Ettől még nem.
A mult század fogyasztott egy pár mázsa papirost arra, hogy Petőfi Kiskőrösön, Félegyházán, vagy Szabadszálláson született-e. Kiskőrös győzött. Más vers lett volna a János vitéz, ha Félegyháza győz?
Az eredet-kutatásnak ezer érdekessége lehet, ezer feladata. De az semmi esetre sem, hogy eredményét bármiképpen is értékmérőül használjuk. Ebbe a mostani ki a magyar, mi a magyar kutatgatásba lassanként ilyen szempont kezd belopakodni. Veszélyes volna ez a szempont akkor is, ha a kutatás látható eredményt mutatna. Eredmény nélkül még veszélyesebb.
Szerencsére nevetséges is. Tegnap az utcán összeakadok T.-vel. A parola után nem engedi el a kezem, szemét összevonva vizsgálni kezd. «Az arcod, mondja, ugoros. De a szemed turk.» «A szívemet nem kérdezed?» kérdem. A finom remegésekre szinte már üzemszerűen berendezkedett szív ugyanis e pillanatban ahelyett, hogy magyarságot dobbantott volna, annak a kisborjúnak halk szorongásával ismertetett meg, amelyet a vásártéren a kupecek épp megtapogatnak, elég kövér-e már. Lehunytam turk szememet, mintegy kóstolóul és elfordultam.
*
A faji jegyeket a népek általában csinján, mértékkel és ízléssel szeretik viselni. A négerek szapulják a bőrüket, göndör hajukat kivasalják; a franciák az értelem jelének tartják a túlméretezett pascal-i orrt; mások, akik faji jegyül kapják, le-lecsiszoltatnak belőle. E téren általában sok ellentmondás tapasztalható. Beszéltem egyszer egy cionistával. Lángolóan büszke volt fajtájára, de szemérmesen belepirult a boldogságba, midőn megmondtam neki, hogy származása egyáltalában nem látszik meg arcán. Európában a legszebb mongol arcot, mint tudjuk, Paul Verlaine viselte. Vele legfeljebb Clemenceau versenyezhetett. Anekdóta kereng arról, hogy miként testesíti meg Hitler, Göring és Göbbels a germán szépségideált.
A faji jegy amennyire közösséget teremt, annyira bezár is.
A magyarság mentsége, hogy e jegyeket s vélük a közösséget védekezésül keresi, azokkal szemben, akik tudatosan vagy öntudatlanul ilyen közösségben éltek s e közösséget, ugyancsak tudatosan vagy öntudatlanul, hódításra, elnyomásra, mások kiközösítésére használták. Ez az utóbbi egyesülés bűnös és ostoba. Vigyázni kell, hogy ha lesz magyar közösség, az megálljon a pillanat szabta határon: ne utánozza azt, ami ellen tiltakozik.
*
Bevallhatjuk, hogy ennek az egész ki a magyar, mi a magyar mozgalomnak az igazi kérdése az: ki nem magyar, mi nem magyar? Még pontosabban: ki a magyar közt az áruló? Ez a negatív módszer – természetesen – sokkal egyszerűbb. Vígasztaló, hogy valamennyi írásmű megállapítása szerint a magyarság árulója az, aki a legtisztább emberi eszményeket árulja el; aki a hűség, a könyörület, az igazság ellen vét, aki nem adja meg az embernek az ő méltóságát, a munkásnak az ő bérét; aki a magyarságba furakodva más nép célját szolgálja, azaz hazudik és visszaél. A közösség és a becsület ellen is ez az utóbbi a legsúlyosabb bűn, itt ismerhető meg hát legvilágosabban a nem-magyar. A magyar mivoltot felismerni tehát nagyon könnyű. Magyarnak lenni már nehezebb.
*
A Szekfü-szerkesztette «Mi a magyar?» pozitív válaszokra is vállalkozik. A feladat nagy, a szerkesztő még magasabbra üti a mércét és az olvasó várakozását: előszavában némi lebecsüléssel említi azokat a «kevesebb képzeletű, akár pesszimista, akár optimista fiatalokat, s ott azokat is, akiket szakismerethiány és amatőr lelkialkat tett lírai dalosaivá annak a magyarságnak, melyet saját személyi helyzetükben éppen el tudtak maguknak képzelni.» A könyv célja «kijelölni a határvonalat, melyen túl a fantázia és líra felelőtlensége veszi kezébe a magyar problémákat, de melyen belül lehetséges objektív módszerrel és eszközzel megközelíteni, megismerni a magyarság lényegét». A lírai felelőtlenség ez áradását a szerkesztő annak tulajdonítja, hogy a könyv szuggesztív címe már a könyv megjelenése előtt nyilvánosságra került s «széles tömegekben keltett visszhangot». Három éve történt, hogy «négyen-öten, mindnyájan az ötvenévesek korosztályából, megbeszéltük ennek a könyvnek a tervét».
A «Mi a magyar?» szuggesztív címet, mint tudjuk, pontosan száznegyvenhárom évvel ezelőtt írta le egy lirikus, Berzsenyi. Ezelőtt hat-hét évvel a szerkesztő-használta értelmezésben leírtuk fejezet-címül, épp itt a Nyugatban mi, ifjabb lirikusok is. Valóban «akkoriban még kevesen vették észre a láthatár szélén a felhőket, melyek még csak felvonulóban voltak és amelyekről még kevesebben képzelték el, hogy egyszer majd sötét árnyékot vethetnek erre a napsugaras országra.» Négy évvel ezelőtt tanulmány-gyüjtemény is jelent meg e címen. Külön folyóirat is alakult akkoriban «Magyarságtudomány» címmel.
*
A költészet mindenből meríthet táplálékot, de avatatlannak költészetből táplálkozni veszélyesebb, mint pápából, (en meurt). Vörösmarty s Ady villámsistergésű gondolataiból épp oly lehetetlen prózai filozófiai rendszert csinálni, akár vegytanit, vagy földrajzit, – láttuk «A vándor és a bujdosó» példáját. A költészet különálló kész egész («remekmű»), szentségtörő, aki szét akarja szedni, hogy elemeiből a maga kis terve szerint rakjon fel valamit. Ilyesmire csak egy még nagyobb költő képes, – mindenki más – kellő távolságból, azaz kellő tisztelettel csak magyarázhat, különben a Múzsa körmére koppint. Esetleg mosolygó fölénnyel útjára engedi: labirintba löki.
Egy nép lelkületét legjobban költészete fejezi ki. Szekfű a lírai felelőtlenséggel szemben tudósi tárgyilagosságot igér. Munkatársai tanárok és művészek. Nem véletlen, hogy a tárgyilagosságot az alkotó művészek – Babits, Kodály – valósították meg. A tudósok lirizáltak. Jó munkát végeztek azok a szaktudósok is, akik mesterségük puszta helyzetét ismertették, mint különösen Zsirai, Gerevich és Bartucz. Azok, akik a szakkörök tényeit általánosítani akarták, azok lirizáltak. Néhányan, mint Keresztury, Kerecsényi, eredetien és tehetségesen.
Mások a meglévő s bővíthető lírát lirizálták tovább.
Farkas és Zolnai tanulmányának kivételével a legtöbb munkatárs dolgozata tehát önmagában kerek és szép, de mint lírai elmefuttatás az. Sajnos, külön-külön többet mondanak, mint együtt, már csak azért is, mert lépten-nyomon ellentmondanak egymásnak. Ravasz szerint például a magyar nyelv főjellege a világosság, Zolnai szerint ennek ellentéte, az agyafurtság. Különben ő elmondja mégegyszer azt, amit már Zsirai is elmondott, de épp ellenkező következtetéssel. Néhányan leszólják a nyelvújítást, mások magasztalják. A végén az ember kevesebbet tud, mint eleinte. A könyv váza szétesik s ha olvasása után az ember a nagy kérdésre gondol, az a válasz kísért, melyet Berzsenyi a címül szolgáló híres sor végén odavágott.
*
Ez a könyv folytatás és összegezés. A magyar önismeret azonban ma nem másodkérdésből vett megállapítások és vallomások tologatását kívánja, hanem azt, amire már Széchenyi gondolt: a tények feltárását.
Hogy mi ma a magyar, az utóbbi évtizedben azt felvetették az ifjabb faluvizsgáló «lirikusok» is akkor, amidőn már pontosan látták, hogy hogyan is áll a magyar, a magyar nép. Az ő válaszuk erre együttesen sem volt ellentmondó. Annál egységesebb volt, minél többen feleltek, a nép lelkületének megvizsgálása alapján. Megállapításaikért megkapták jutalmukat. Megmondták ők azt is, hogy mivé kell a magyarnak lennie, azaz miként kell tökéletes emberré válnia. Várhatjuk, hogy most az ötvenévesek a maguk megállapítását ugyancsak megtoldják ilyen célkitűzéssel? A munka tulajdonképpen ezzel fog kezdődni, a többi csak előkészítés. Szekfűnek érdeme, hogy az első (s legtárgyilagosabb) népvizsgáló tanulmányoknak ő adott teret folyóiratában. E mostani munkája is nyitány.
*
Nem utolsó nemzeti tulajdonságunk, hogy a közt szolgáló, tehát legönzetlenebb versenyt is személyes viszállyá tudjuk váltani. Ilyen ez az elsőbbségi kérdés is; kísérletül adtam át neki az imént magam, hadd ízleljem meg közvetlenül. Elég volt.
A magyarság nagy nemzeti kérdései első tekintetre mintha magántulajdonok volnának, holmi privilégiumok, vagy egyéni felfedezések, melyeket csak a felfedezőknek szabad irányítaniok. Olyan kevés a nagy kérdésünk, vagy olyan sok? Mikor mi a faluvizsgálatot elkezdtük, a század-eleji társadalomtudomány egy-két veteránja szinte kiutasító felháborodással jelentkezett: mit akartok, hisz olyat egyszer már mi is próbáltunk, legfeljebb szerény epigonok lehettek. Mások nemzedékem minden tettére Szabó Dezső egy-egy mondatát olvasták rá. Volt ilyen teljhatalmú bánja a német-kérdésnek, a középeurópai összefogásnak, a nyugatosságnak, a munkás-irodalomnak. Oka ennek az, hogy nagy kérdésünk valóban kevés volt; de csak úgy, hogy egy-két megoldatlan kérdés óriásivá nőtt azáltal, hogy századok óta nem oldották meg: minden nemzedéknek külön-külön fel kellett rá gyürkőznie. A német-kérdés Rákóczinak épp úgy magántulajdona volt, akár Zrinyinek; az első faluvizsgáló, ha jobban megnézem, nem Tessedik, nem is Berzeviczy, hanem Mátyás király.
A Mi a magyar? sem Berzsenyinek jutott eszébe legelőször. Az ember azt keresi, ami nincs: ami sosem volt, vagy elveszett. Berzsenyi az elvesztettet kereste. Nekünk a választ nem megtalálnunk kell, hanem megteremtenünk.
*
Vizsgálhatom s ha kell, megteremthetem egy nép önmagáról való ideálját s vizsgálhatom valóságos helyzetét. Eredménnyel az utóbbi kecsegtet. Hogy mi a magyar, azt megállapíthatom úgy is, hogy a nemzet tagjait veszem sorra, tömegben nézem a magyart. Az eredmény előbb jelentkezik, mint várnók. Nálunk minden osztálynál jobban, a dolgozók tömegei magyarok: a munkások s még jobban a földtelen földművesek. Származásra, nyelvre, szokásra egész bizonyosan magyarok, életformájuk és sorsuk azonban jobban hasonlít más fajták dolgozóinak sorsához, mint a felettük levő osztályokéhoz. Példa erre Szekfű könyve is, mely noha tárgyilagos képre törekszik, teljesen megfeledkezni látszik róluk, életformájuk lényegéről: anyagi helyzetükről. Ez a könyv a középosztály magyarság-szemléletét tükrözi.
Hogy mi a magyar, arra az izgatottan keresett válasz kereken az, hogy: szegény s mind az, ami már ezzel jár s ebből következik. Sorsáért felelős mind az az osztály, amely a nép vezetőjének hirdette magát s így vezette. A háború utáni években a középosztályra a nép sorsához viszonyítva arany napok jártak; akkor nem volt kérdés neki a magyarság, a nép ügye. Most lett az, hogy az egységet, melyben kivételes és érdemetlen helyzetet élvezett, veszély fenyegeti. Tulajdonképpen tehát most is csak saját lelkületét és helyzetét vizsgálja s nem a magyarságét, nem a népét. Eszméket boncol.
De hol vagyunk mi még az eszméktől! A magyarság eleven eszméjének a népből kell áramlania, – mondhatjuk, hogy népünk ma eszméket sugároz? Hogy van megfelelő «magyarságtudata?» A legridegebben s legnemzetköziebben anyagi kérdésekkel küzködik. Míg számára ez a sors a magyar, én nem kívánok e sors magyarságáról beszélni; most látom, hogy nem is tudnék.
Ám a magyarság sorsának vizsgálata mégis erre vezet. Hogy mi volt a magyar, azt költőink elmondták. Hogy mi most, annak kimondásához is költői bátorság kell?
*
A karácsony-estet egy rossz parasztházban töltöttem. Az épületben két lakás volt, a vékony fallal elválasztott másik szoba-konyhás lakásban egy fiatal szlovák napszámos házaspár ünnepelt, minden szavuk áthallatszott. Szlovákul beszéltek, egy szót sem értettem belőle. Később az ifjú férj harmonikázni kezdett.
A vaskályha mellett kuporogva eszembe jutott, amit napközben tört magyarsággal elmondtak; az iskolában tanulták meg nyelvünk elemeit. Sorsuk, gondjuk, jövőjük pontosan olyan, mint az alföldi színmagyar nincsteleneké. Elrösteltem magam a gondolatára is annak, hogyha ők valamikép kimaradnának abból a népvédelemből, amelyen át mi a szegény-magyarság, aztán az egész magyarság védelméhez jutottunk. A szegény ember bemutatkozó beszéde, valami ősi illemtan, vagy tapasztalat alapján, mindig panasz. A panasz egy fokkal még beljebb hatolt szívembe és elmémbe, midőn tört magyarsággal hangzott.
*
Jó: magyarságunk önvédelem; ilyennek vállalom. De olyannak szeretném, amely nemcsak bennünket véd.
A hitvánnyal a rokonsági köteléket sem fogadom el, a nemzetit még kevésbbé. A nemzet ismertető és csábító jegyei számomra erkölcsi ismertető jegyek nélkül csak fájdalmasak. Szerencsénk, hogy ilyen erkölcsi jegyet mi is alkothatunk. Petőfi ilyen jegyekre gondolt, midőn a vérségileg jóval egységesebb magyarságnak már ő is arról beszélt, hogy «hazát kell néktek is teremteni».
Van akinek a haza, akár a jó ház, arra kell, hogy fáradtan vagy rémülten megbújjék benne; nekem arra is, hogy pihenten és derülten kilépjek belőle, munkára, a szabad világba. Ennek elkövetkeztét várom.
*
Működéséről tesz tanuságot az elme azzal is, hogy valamit nem vesz be: képtelen megérteni. Századunk középeurópai esztétikája a legtöbb tanulmányt a «forma és tartalom» problémájának szentelte. Bevallom, soha egy betűt sem értettem belőlük. Épp így nem értettem az «irodalompolitika» szót, a «kollektív individualizmust», s a veszélyt, amely az irodalom kettészakadásából származik. (Az irodalom, akár a sejt, oszlással szaporodik.) Hasonlóképp nem értem most a «keleti és nyugati», illetve, «keleti vagy nyugati» magyart. Azt jelenti, hogy a tisztességes magyar legalább is vagy keleti, vagy nyugati, azaz undok kétlaki, Jézus-kiköpte lagymatag az, aki két népdal között suttyomban Appollinaire-t is élvezi, aki a nép problémái közben el tud merengeni Proust problémáin is? Mert akkor én vagyok e nyomorult, ha nem tudom, ha nem fogom is fel bűnömet. Megtoldom: tudnék foglalkozni a magyarság fajtai jegyeivel anélkül, hogy fajvédő legyek, hogy Ázsiába kívánkozzam.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
