HALÁSZ GÁBOR: A STILIZÁLÁS ALKONYA
HALÁSZ GÁBOR: A STILIZÁLÁS ALKONYA
Párisban egyszer a függetlenek szalónjának ötvenéves emlékkiállítását néztem végig. A Grand Palais termeiben az emlékezetes nagy remekművek mellett kilométerhosszat sorakoztak a jelentéktelen alkotások, mind ugyanazzal az egyszeri, friss impresszióval, évtizedes szorgalmas ismétlésével az első szűz borzongásnak, melyet a napfényre ébredés felkeltett. Rájöttem akkor, hogy a forradalmakat a művészetben is nem elkezdeni nehéz, hanem abbahagyni, hogy a stílusújítások éppenúgy bürokratizálódnak, mint a politikai reformok. A lélek, még a lázadást élvezi és nem veszi észre, hogy lázadása elkényelmesedett, merészsége már jól bevált gyakorlat eredménye, az úttörés emlékezés, a felfedezés örökség. Az új szokások megkötőbbek a régi hagyományoknál; igézetükben nehezebb megérezni a konvenciót, igényességükben a mesterséget. Győzelmes tekintélyük nem tűr ellenkezést és válogatást, arra féltékeny legjobban, aminek maga is létét köszönheti: a továbbkeresésre.
Nem mintha csak a folytonos megtagadás vinné előbbre a stílusok ügyét. Legyen lázadás vagy továbbépítés, egy életfeltétele van az alkotásnak: ne merevedjék meg a formulákban. És a megmerevedett újítás veszedelmesebb, mint a megalkuvó ragaszkodás a régihez. Veszedelmesebb, mert nem a tömegek ízlését bénítja, az élvezőkét, hanem az alkotókkal hiteti el, hogy tökéletesen megfeleltek feladatuknak. Az egyéni erőfeszítés helyett megszületik a kollektív modorosság, a stílusteremtő törekvés helyett, mely csak ösztönzést vár a késztől a változatok felé, a divat kényelme, mely a beváltat ismétli és változtatni nem akar. A stílus mindig a keresők jutalma, a divat a szerencsés megtalálóké. Balzac úgy jutott el a realizmushoz, hogy a romantikát kiszélesíteni akarta, keresztülvinni az élet egész területén, nemcsak a külön mesevilágban, kicsiholni a mindennapi tényekből az izgalmat, amit addig a kaland adott meg. Kortársainak elég volt a végtelen és az exotikus messzeségek; neki a telhetetlennek, a közeli és a kicsiny is kellett.
A háború utáni két évtized irodalma stílus és divat különbségén feneklett meg. Felfedezte például regényeiben az időproblémát; de csak egyes kivételes esetekben próbált az élményből továbbjutni. Proustnál az egyéni, Thomas Mann József-regényében a faji mult felgöngyölítésével, a legtöbbször megelégedett a kacérul odavetett problémával, a hivalkodó kellékkel. A formabontás általában teljesen esetleges volt, nem indokolt és nem magyarázott semmit, különleges fénytörésétől nem kaptak más színt az alakok és az események; az idő önmagáért szerepelt, mint elsúlyosodott díszlet, szaggatottságában csak az író új kedvtelése jelentkezett, nem jellemek és sorsok belső rejtélyei. Az eszköz öncéllá változott, mint a modern színpadkép, vagy a magas lírában kötelező homály, vagy a zene zajhatásai; megint csak a legnagyobbak kezén töltött be szerves szerepet. A kezdeményezők szívesen tettek engedményeket, csak a követők voltak hajlíthatatlanok; a feltűnő ismertetőjelek nélkül mire mentek volna ők művészetükkel?
Az uralkodó irányzat, a stilizálás a forma túlbecsülésével csábított a modorosságra. A tartalmi elem háttérbe szorult, nemcsak a regény kiszikkadó meséjében, a festők témaiszonyában, a líra mondanivalójában, hanem az író és művész világnézetében is; néhány tetszetős jelszó és tetszetős külsőség foglalta el a régi válságok és keresések helyét. Az emberi relációk bonyolult szövevénye leszűkült szociális kérdéssé, a társadalomrajz osztálytípusok vázlatává, a bővérű elemzés vérszegény hangulatképekké alakult; a tizenkilencedik századi regény széles társadalmi alapozása Proustban mintegy végkép kimerülve eltűnt, hogy helyet adjon a vázlatos környezetnek, a néhány közképzettel megteremtett alakoknak, kik már alig emlékeztek régi bonyolult társadalmi szerepükre. A közösség iránti kíváncsiság úgy látszik csak az egyéniség korszakában fűtötte az írókat. Balzac még lépten-nyomon megszakította történeteit, hogy emberei előéletéről, családi örökségéről, mesterségbeli sajátságairól aprólékosan beszámoljon, a mai stilizáló realista már feleslegesnek tartotta bárkinél elidőzni, nem mondott-e eleget róla, ha megjelölte polgárnak, munkásnak vagy parasztnak? A commedia dell’ arte figurái nem lehettek vázlatosabbak, mint e modern regényhősök. A polgári érzés, a proletár-öntudat, a földközelség megszemélyesített bábjai néhány betanult fogást ismételtek a könyvekben.
Tartalom és jellem klisévoltát valamivel ellensúlyozni kellett. Ahogy a konvenciók barokk fénykorában, az újítóvágy most is az ékítményekbe menekült, technikai meglepetésekbe, modorosságokba. A forma szerepjátszása igyekezett pótolni az alakokét, játékosan, nagyképűen vagy kísérletezve, a stílus felszabadult a szolgálat alól és a maga külön problémáit kergette, még tétel és világnézet is csak a külsőségek nyelvén tudott megszólalni. Giraudoux szeszélye és Giono konoksága megoldási eszközeiben alig különbözött egymástól, könnyű fantom és nehéz paraszt egyazon anyagból fogantatott, egyformán látszatéletet élt a nyelvi manírok tényleges uralma alatt. Az urbanitás és a természetközelség jellegét, határait egybemosta a stilizáló áramlat.
Nálunk a két irány stílusrokonságát, közös belső gyengeségét sokáig eltakarta irodalompolitikai szembenállásuk és hangos harci riadójuk. Ami azonban a kezdeményezőknél még lappangott vagy csak lassan lepleződött le, rikítóvá vált itt is a követőkben. A polgári regényíró fokozatosan engedett az önmagáért való stílus kísértéseinek. Az elemző érdeklődést, amely témáját kimeríteni igyekszik, a beszélőkedv váltotta fel nála, mely egy-egy motívumot facsar a végletekig, kisebb-nagyobb cikkelyekre bontva szét a regény egységes menetét. Az erdélyi író népi ízekkel, transylván különösségekkel, mesefordulatokkal, szimbolikus játékokkal addig telítette történeteit, míg a sujtások elborították a szőttest, éppen az ősi népi jelleget tagadva meg, a puritánságot. A nyugodt polgári fölény és a népi magabiztosság egyformán a hiú tetszelgés csapdájába esett.
A stilizálás «beleeszi» magát az alkotásba és lassan egyértelművé alakít mesét, jellemet, nyelvet. A fiatalok kezén már egyetlen hangulati masszában olvadt fel külső és belső forma; az emberek testetlenül, csak nyelvi készségükben éltek, mint egy gramofonlemezen, szójátékokat mondtak, ha góbék, hasonlatokat, ha városiak voltak, sorsuk különös ficamokban bonyolódott elképzelt mitoszoknak és népmeséknek megfelelőleg. A meglepetések sajnos túlságos egyformasággal ismétlődtek.
Lehangoló, hogy mindkét oldalon a kiváló tehetségek is ebbe a zsákutcába kerültek. A szolgai másoló nem okozhat olyan veszedelmet a járulékok kultuszával, mint a tehetség, amelyik friss képzeletével segít az uralmukat meghosszabbítani. A jó fiatal zenész archaikus műfaji formákat támaszt fel, vagy paraszti dallamokat variál, kétféle úton egyforma sablónosan, a festő római iskolából vagy népi ihletésből jut el az édeskés mézeskalács figurákig, az író Krúdy álmatag bolyongásán és a csalimesék buktatóin lelkesül fel az alaktalanságra, az egyre töredékesebben és egyre bágyadtabban egymásmellé rótt hangulatképekre. Megannyi színes, éles egyéni profilú alkotó és egyszínű, futószalagon készült munka; a stilizálás, amelyet az eredetiért, az újszerűért választottak, megtette a magáét az uniformizálásban. A kritikus hálátlan feladata, hogy erre figyelmeztessen, még ha régebbi ábrándjait temeti is vele.
A mai stílus ugyanolyan feladat előtt áll, mint minden túlérett romantika: önmagából kell az ellenmérget kitermelni, amely megóvja a teljes szétmállástól. Valamiféle realizmusra van szükség, érzik egyesek, de ez nem lehet a valóság fényképezése többé. A feszültséget és a lírai levegőt meg kell őrizni, de ez nem szorítkozhat a stílus játékaira. A forma merészségei után egy-két úttörő megpróbálja a mesét izzítani, epopeia rangjára emelve a kis emberek mindennapi dolgait is. De nem a puszta szimbolikus távlattal, ahol az események mint egy szertartásban vagy játékban csak a ritust szolgálják, hanem a tények lenyűgöző tömegével, a részletek fullasztó bőségével, a mindennapok gazdagságának igazolásával. Az új realizmusban telhetetlenség társul komolysággal, szenvedély a tárgyilagossággal; mi szükség volna itt még a cirádák külsőséges lobogására?
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
