ANTALL JÓZSEF, DR. miniszterelnök:
ANTALL JÓZSEF, DR. miniszterelnök:
ANTALL JÓZSEF, DR. miniszterelnök: Elnök Úr! Tisztelt Ház! A mai nap a Kormány eddigi munkájának mérlegét kívánja megvonni. A kormányzat a széles nagyközönség részére megjelentette a Félúton című kötetet, amelyik összegezte a Kormány tevékenységét, és bemutatta azt az utat, amit eddig megjártunk.
Az országgyűlési képviselők megkapták azt a kivonatot, azt az újabb összeállítást, amit az egyes kormányszervek adatai alapján végül is a szerkesztőbizottság összehozott, és az önök rendelkezésére bocsátott. Pillanatnyi illúziónk sincs a tekintetben, hogy ezek a kiadványok tökéletesen tartalmazzák a kormányzat munkásságának eredményeit, és egy pillanatnyi kétségünk nincs abban, hogy önök nem találnak benne hiányosságokat.
A mai napnak éppen az az értelme és jelentősége – ami egy parlamentáris rendszerben természetes, sőt kötelező –, hogy mi bemutatjuk azt: milyen körülmények között, milyen utat megjárva értünk el eredményeket, vagy hol nem tudtuk teljesíteni – akár belső, akár külső okokból – a program célkitűzéseit.
Az önök feladata – és ezt természetesen nem vesszük rossz néven –, hogy rámutassanak azokra a hibákra, amit annak tartanak, és megadják észrevételeik mellett a jobb megoldás receptjét. Amikor kifogásolnak, és amikor megrajzolják a negatív képet, akkor mindjárt azt is örömmel vesszük, ha felszólalásukban vagy a felszólalásukat követően érdemben mutatnak rá arra, hogy mit kellett volna jobban és milyen módszerekkel, milyen eszközökkel mindezt figyelembe véve megtenni.
Ez a többpárti parlamenti rendszer természetes következménye. Éppen ezért, ha valaki ettől a kormányzati beszámolótól – a megítélésünk szerint reális analízis, reális feltárás és elemzés mellett – azt várja, hogy ellejtsük az egypártrendszer önkritikus és az önkritika gyakorlásában bevett násztáncát, akkor bizonyára csalódottságot fog érezni.
A többpártrendszer az úgy működik, hogy mi megkíséreljük a reális felmérést elvégezni, önök elvégzik a kritikát, és a kettőből – reméljük – az ország érdekében jobb eredmények fognak jönni. Míg az egypártrendszerben, ahol a kritika nem szólalhatott meg, ott egyre merevedő formában írták elő az önkritikának azokat a kötelező normáit, amelyek megítélésem szerint kissé komikusan hatnának egy valóságos demokráciában. Ha valaki ezt összetéveszti valamiféle hatalmi arroganciával vagy valamiféle egyoldalú politikai önteltséggel, akkor az, azt hiszem, nagyon messze jár a valóságtól.
Azt szeretném végül a mai naphoz hozzáfűzni, remélem, hogy tárgyszerű lesz, korrekt és méltányos mindkét oldalon, és meg vagyok róla győződve – megfordítva a régi magyar mondást –: amilyen lesz a fogadjisten, olyan lesz az adjonisten. (Zaj a bal oldalon.)
Ha megengedik, akkor néhány szóban hozzáteszem azokat a megjegyzéseimet, amelyek nem megismétlését fogják jelenteni a benyújtott szövegnek, hanem bizonyos kiegészítését.
Amikor 1990 májusában az új kormány megalakult, akkor nagy hittel, őszinte reményekkel fogtunk mindnyájan ahhoz, hogy itt megteremtsük Magyarország szuverenitását, megteremtsük a parlamentáris demokráciát, megteremtsük a jogállamiságot és a gazdasági élet átalakításával a piacgazdaságot. Ezt úgy fogalmaztuk meg, éppen tudva azt, hogy ez az átalakulás mivel jár: a szükséges szociális intézkedések megtételével, vállalva a szociális piacgazdaság megfogalmazását és fogalmát.
Most nem az a feladatom, hogy az előző rendszer ostorozását vigyem végbe. Az előző rendszer elemzése – beleértve egészen kormányra alakulásunk időszakáig – egy jó elemző könyv és tanulmány feladata lesz, ami még elkészülhet. Aligha vonhatja kétségbe azt valaki, hogy az előző gazdasági, társadalmi és politikai rendszer világméretekben csődbe jutott. Elég sajnálatos, hogy a múlt század nagy gondolkodóinak azokat a tanításait és gondolatait a társadalom és a gazdaság átalakulásáról nem együttesen vehette figyelembe az emberiség és a történelem, amelyek rámutattak arra, hogy a szocialisztikus eszmék igazságkeresése mellett és ellenére végül is ez hogyan kötődik szükségszerűen össze a despotizmussal, az abszolutizmussal, a totalitárius rendszerekkel. Ha ezt együttesen lett volna képes az emberiség tudomásul venni, akkor nem jutottunk volna ide, és nem jutott volna az emberiség abba a stádiumba, ahova jutott. Sajnos, tudjuk: a történelmet és a világot legalább annyira az emberi indulatok, mint a józan ész irányítja. Éppen ezért olyan a felelősségük a politikusoknak – bármelyik oldalon is álljanak –, hogy elkerüljék, kikerüljék azt a mindenki számára megjelenő belső vonzalmat, amit a politikai pirománia jelenthet.
(9.00)
Mentse meg az Isten a világot a politikai piromániásoktól, bármelyik oldalon, akik felelőtlenül biztatnak gyújtogatásra, felelőtlenül szolgálnak olyan célokat, amelyek a valós indulatok fellobbantásával éppen katasztrófába vihetik a világot. És ahogy a tűzzel való játékkal együtt jár: ha nem is sikerül a piromániásoknak valamit végrehajtani, de önmagukkal mindig baj szokott történni.
Világos volt tehát, az új kormány a magyar demokrata és szabadelvű hagyományok birtokában sikeresen indulhat el a jól működő demokrácia megteremtésének útján, de rendkívüli nehézségekkel fogja magát szembetalálni a gazdasági átalakulás útján. Ki előtt volt ez kétséges? Miért állítja bárki azt, hogy mi könnyű átalakulást ígértünk volna? Minden megnyilatkozásunk utalt arra, hogy milyen nehézségekkel fog járni az átalakulás, és hogy mit jelent azoknak, akik vállalják a kormányzás terhét, és hogy milyen népszerűtlen, milyen nehéz út megjárását jelenti, és ennek ódiumát kell vállalnia az első kormánynak, bármelyik lesz az.
Ráadásul az egypártrendszerből a demokratikus többpártendszerbe való átmenetre lehetett ugyan példákat találni, csak nem a kommunista rendszerekről való átalakulást tekintve – gondolok Spanyolországra, Portugáliára, Görögországra és annyi más országra, ahol a jobboldali jellegű politikai rendszereket át lehetett alakítani kisebb politikai közjogi munkával, mert a társadalom organikus átalakítására, belső gazdasági struktúrájuknak a magántulajdon rendszerétől való eltérésében nem tudtak addig eljutni, mint az elmúlt évtizedekben a kommunista politikai diktatúrák. A központi tervezésen és központi elosztáson alapuló szocialista gazdaság helyén létrehozandó szociális piacgazdaság megteremtését azonban minden követhető modell nélkül, járatlan úton nekünk kellett megkezdenünk.
Ezen a téren a korábbi sémákat sem nem követtük, sem nem fokozhattuk az ország külföldi eladósodását. Fenntartásaink voltak azonban a más államokban alkalmazott gazdasági módszereket, az úgynevezett sokkterápia mellékhatásait illetően. Politikailag a Kormány, az Országgyűlés áldozatos törvényhozói munkásságának segítségével – ezt hangsúlyozni szeretném, minden kritika ellenére, azért, hogy a magyar társadalom lássa azt, hogy az a sziszifuszi munka, amit az Országgyűlés végez, és amivel sem önmagunk, sem önök, sem mi a kormányon belül nem vagyunk megelégedve, és igen gyakran a cselekvést korlátozza, mégis ki kell jelenteni, hogy az Országgyűlés ezen a téren szinte rekordot javított. És így, ennek segítségével viszonylag hamar sikerült megteremteni a jogállamiság kereteit, az ehhez szükséges intézmények összhangját.
A törvényhozás elkerülhetetlenül feszített üteme miatt korántsem voltak ezek a törvények hibátlanok, nyilván a Kormány részéről sem hibátlanok a beterjesztett törvényjavaslatok; megmutatták viszont azt a szándékot, hogy a nemzetünk sorsát eldöntő kérdésekben milyen politikát kívánunk folytatni, és távolról sem zárkóztunk el a kompromisszumok keresésétől a jogalkotásokban, amit jól mutatnak a meghozott törvények.
Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy helyesen mértük fel a világpolitikai helyzet adottságait a kormányra kerüléskor, és a Kormány működése során a folyamatosan átalakuló nemzetközi környezethez is jól tudtunk alkalmazkodni
Érdemes ezért egy ilyen mérleg megvonásánál felidézni, hogy milyen szerepet játszott a Magyar Köztársaság a Varsói Szerződés közös egyetértéssel történő felszámolásában, beleértve azt, hogy időben bejelentettük, ha nem számolódik fel együttesen, mi akkor is kilépünk; és végigjártuk azt a politikai utat, ami végül is ahhoz vezetett, hogy a nem szuverén államokból álló és nem önkéntes alapon létrejött Varsói Szerződés, amelyiket 1955-ben éppen ennek a térségnek kordában tartására hoztak meg, és amelyiknek feladata volt az is többek között, magyar szempontból, hogy az 1947-es párizsi békeszerződést ne kelljen végrehajtani a szovjet csapatok kivonásával együtt. Ez a lépés volt a kétpólusú világrendszer megszűnésének legfontosabb előidézője, és ma ez történeti és diplomáciatörténeti tény, hogy ebben Magyarország nemcsak résztvevő volt, hanem elsődleges kezdeményező és elsődleges kivitelező ennek egész folyamatában.
Sikerült elérni, hogy a Magyar Köztársaság területéről 47 év után kivonják a szovjet csapatokat, hogy az ország mindenki számára érzékelhetően visszanyerhesse szuverenitását. Meg voltunk győződve arról, hogy ennek következtében bizonyára az egész térségben olyan politikai, biztonságpolitikai mozgások lesznek, amelyek érinteni fogják azokat a rendszereket, azokat a belső és regionális szervezeteket is, vagy egyes országokat, amelyek különböző háborúk után mesterségesen jöttek létre, és amelyeknek belső feszítőereje sokkal erősebb, semhogy önállóan az egyes népeket meg tudta volna benne tartani.
Mégis a magyar Kormány azt a politikát folytatta, amikor világos volt, hogy ezek az országok nem fognak tudni fennmaradni, és esetleg részekre hullanak, Magyarország be nem avatkozó, visszafogott, a nemzetközi és európai normáknak és a kialakult nemzetközi jogi szabályoknak megfelelő magatartást tanúsított, és ezzel biztosította azt, hogy nemzetközi elismertségünk és politikánk sikere e vonatkozásban is eredményes lehet. Csak sajnálni tudjuk azt, és ezt nemcsak e Parlament falai között jelentem ki, hogy nem vették figyelembe kellő időben vezető nagyhatalmak kormányai a figyelemfelhívásokat Jugoszlávia esetében és más, térségünket érintő estekben, ahol időben és kezdeményezően léptünk fel, aminek természetes oka az, hogy a jugoszláv kérdéshez viszonyítva másfél esztendővel ezelőtt a Szovjetunió felbomlása vagy a volt háború, a közel-keleti térség a világnak és a nagyhatalmaknak fontosabbnak tűnt, mint a jugoszláviai kérdés.
(9.10)
És csak ezek után döbbentek rá arra, hogy mit jelent a Balkán – nemcsak Közép-Európa szempontjából, hanem az egész nemzetközi politika szempontjából.
Nyugodtan vállalhatjuk azt a politikát, amit e téren folytattunk, és ebbe beletartozik az is, amikor a kockázatot kellett vállalni: kockázatot kellett vállalni például a szovjet puccs időszakában, arra vonatkozóan, hogy milyen magatartást tanúsítsunk – és mi vállaltuk azt a kockázatot, hogy Gorbacsov elnök mellé álltunk, és Jelcin mellé álltunk, amikor ez nem volt olyan egyértelmű… (Zaj a bal oldalon.) …, de hittünk abban, pontosan, hogy ez fog sikerülni, és közvetlen kapcsolatot tudunk teremteni. Ez azért volt fontos, mert ennek volt következménye a későbbi, igenis jó viszony.
Itt szeretnék mindjárt arra utalni, hányszor hangzott el az elmúlt két és fél esztendőben, hogy elrontjuk a szovjet–magyar politikát, elrontjuk a szovjet– magyar kapcsolatokat, milyen óriási hibákat követ el ez a Kormány… Hát kérem, nem rontottuk el, csak azzal, hogy a Varsói Szerződés feloszlatását, a KGST feloszlatását kezdeményeztük és végrehajtottuk, ragaszkodtunk a szovjet csapatok kivonulásának gyorsított üteméhez, nem vállalva a pénzügyi követeléseket. Aligha lehetett volna ennél jobb viszony, mint ami fennáll a szovjet kormánnyal ebben az időszakban, és ami azóta is fennáll az utódköztársaságok bármelyikével, sőt, Magyarország elöl járt a balti köztársaságokkal való diplomáciai kapcsolat elismerésében, és hasonlóan Ukrajna és más köztársaságok elismerésében.
Éppen ezért fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy Magyarország nemcsak a külpolitikai kérdésekben, és nemcsak abban, hogy Moszkvában juttattuk kifejezésre az Egyesült Államok európai jelentőségének fontosságát, a NATO fenntartásának fontosságát, európai politikánkat, és mindemellett támogattuk a regionális szervezetek létrehozását – beleértve a ma közép-európai kezdeményezésnek nevezett korábbi Pentagonálét és ugyanígy a visegrádi hármast –, ami mindezek elismeréséhez tartozik.
Utalok nagyon röviden a KGST felszámolására. Sokszor elhangzik az, hogy a keleti piacok elvesztése, a KGST felszámolása talán korai volt. Szeretném jelezni azt, hogy ha valaki a statisztikákat megnézi, akkor világossá válik az, hogy a KGST-országok közötti kereskedelem már a '80-as években hogyan hanyatlott, és a KGST mint szervezet, nem szuverén országok szervezete volt, ellenkezőleg: a KGST konzerválta gazdasági életünket és akadályozta nem egy esetben az együttműködést. Ami pedig bekövetkezett, az nem azért következett be, mert a KGST-t meg akartuk szüntetni, hanem a KGST azért vált világosan életképtelenné, mert ezek a keleti gazdaságok, kelet-európai gazdaságok összeomlottak – nem szólva arról, hogy tavaly márciusban az egyetlen kormány volt a magyar Kormány, amely a KGST utódszervezet nélküli felosztását követelte és keresztülvitte. Kérdem én: hogyan lett volna elképzelhető a KGST bármilyen fenntartásával – nem szólva Kuba, Mongólia, Vietnam tagságáról –, hogy utána bekövetkezzék az Európai Közösséggel való társulás lehetősége?
Továbbmenve a kelet-európai piacok összeomlásáról még szólni kell: tagjai szinte egész mezőgazdasági és ipari termelésüket, termékeiket természetesen, ennek a felbomló piacnak voltak kénytelenek a szolgálatába állítani. A magyar gazdaság elismerésre méltó rugalmasságról tett tanúbizonyságot, amikor az összeomló piacok helyett új piacokat talált – részben magának –, amikor a külgazdasági tevékenységet nyereségessé tudta tenni. Ez sem változtathatott azonban azon a kedvezőtlen tendencián, amely az országon belül az átalakulás nehézségeinek területileg egyenlőtlen elosztásához vezetett. A Kormány éppen ezért külön programokkal igyekezett az ország keleti–északkeleti megyéinek gondjain segíteni.
Mivel Magyarország a nemzetközi gazdasági együttműködésben tevékenyen részt vevő ország, nem maradhatott kívül a világgazdaságban észlelhető változásokon, így azon a recesszión sem, amely napjainkban szinte az egész világon érezhető. Ennek a recessziónak mind Észak-Amerikában, mint Nyugat-Európában feltárták az okait, vizsgálták, és 1992-re végének a kezdetét jósolták. Ma már látható, hogy legkorábban 1993-ban várható nemzetközileg a recesszió vége, és kezdődhet meg az emelkedés.
Őszintén csodálkozom azon: ha az Amerikai Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában a választásokon és a választások után meg lehet állapítani, hogy világgazdasági recesszió van, és ez hogyan sújtja ezeket a vezető ipari országokat, amelyek folyamatosságban, kontinuitásban működtek, akkor miért csodálkozunk azon, hogy egy átalakuló, kritikus helyzetben lévő, alig felszabadult és átalakulás előtt álló Magyarországot milyen súlyosan és katasztrofálisan érint – csak mint egyik tényező – ez a világgazdasági recesszió. A tények ilyen alakulása és túlzottan derűlátó megítélése tehát nem írható egyszerűen csak úgy a magyar Kormány számlájára, hogy "nos, tévedtek, azt hitték, hogy jobban sikerül".
Azt a tényt pedig, hogy a gazdasági átalakulás milyen előre nem látható nehézségekkel párosul, hogy ezek leküzdése milyen hatalmas energiát, tőkét igényel, és mennyi verejtéket jelent – jól jelzi a volt NDK sorsa. Egy olyan területen, amely a gazdasági mutatók vonatkozásában megelőzte Magyarországot, amely a német egyesüléssel azonnal konvertibilis valutához és az Európai Közösség minden gazdasági kedvezményéhez akadálytalanul jutott hozzá, amelyen óriási tőkebefektetések történnek – évi 140 milliárd márka körüli öszszegben –, a magyarországinál jóval nagyobb nehézségek alakultak ki: az ipari termelés a korábbinak kevesebb mint felére esett vissza, a munkanélküliség százalékaránya messze meghaladja a magyarországi adatokat. Ilyen körülmények között a magyar Kormánynak mindenekelőtt a működőképesség fenntartása kellett, hogy az elsődleges célja legyen.
(9.20)
Nekünk nem volt az ország nagyobbik része egy hosszú évtizedek alatt kialakult piacgazdaság és egy – Európa vezető gazdasági hatalmával történő egyesülés után – új helyzetbe került gazdaság. Magunkra vagyunk elsősorban utalva.
Éppen ezért, amikor a működőképesség fenntartása volt az elsődleges célunk, akkor hangsúlyozni kell az ország politikai stabilitása fenntartásának fontosságát, a gazdaság jogi hátteréül szolgáló egész sor törvény megalkotásának, a magyar gazdaság külföldi megítélésének kedvező voltát biztosítani. Ez az oka annak, hogy a külföldi tőkebefektetés összehasonlítva – Németországot kivéve – bármelyik országgal a legnagyobb, a Kormány eredményes harcot folytatott az infláció ellen, megőrizte a külső fizetési mérleg egyensúlyát és térségünkben a leggyorsabb és legeredményesebb privatizációt indította el.
Ez a privatizáció nem a korábbi gazdasági állapotok konzerválását tűzte ki célul, nem a veszteséges nagyipar fenntartását akarja elérni, hanem a korszerűsítést, a jövőt óhajtja szolgálni. Kedvezményes hitelrendszerrel és a munkavállalói résztulajdonosi programmal a belföldi tulajdonosi réteg kialakítását is segíteni kívánja.
A kialakult magyar bankrendszer és az infláció megfékezése miatt csökkenő kamatok elősegítik a vállakozásbarát gazdasági politika fokozatos kibontakozását. Hogy ez a munka nem eredménytelen, mutatja, hogy az országban több mint félmillió egyéni vállalkozó dolgozik.
Tagadhatatlanul nem vállalkozásbarát a rendkívül magas társadalombiztosítási járulék, az állam azonban nem vonulhat ki egyik napról a másikra a szociális gondoskodás területéről. Érdemes…
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
