„Tekintélyes várdája” a mezőgazdaságnak | Száz Magyar Falu

„Tekintélyes várdája” a mezőgazdaságnak

Martonvásár immár fél évszázad óta otthont ad az ország egyik agrár-kutatóbázisának, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének. A mezőgazdasági haladás eszméje azonban a hely szellemétől (genius loci) korábban sem volt idegen, s az uradalom révén Martonvásár már a XIX. századtól „tekintélyes várdája”, azaz erőssége a magyar mezőgazdaságnak.

A települést felvirágoztató Brunszvik családot kezdettől fogva a vállalkozó hajlam, az újjal szembeni nyitottság és a kísérletező kedv jellemzi. Amikor például 1788-ban ifjabb Brunszvik Antal egy birtokvásárláshoz II. József jóváhagyását kéri, leírja, hogy milyen sokat tett az uralkodó által szorgalmazott „különböző új iparágak” előmozdításáért: selyemhernyót tenyészt, „finom gyapjút adó spanyol birkákat” tart, és fáradozik a szántóföld jobb megművelésén, az ugar hasznosításán, a gabonanyomtatás csépléssel történő felváltásán. Özvegye pedig, aki a jobbítások iránt szintén fogékony, nemes versengésbe kezd a közeli birtokosokkal, köztük Lilien báróval, aki 1800 táján Ercsiben hazánk első kapitalista jellegű mezőgazdasági nagyüzemét hozta létre.

Ekkor már a napóleoni háborúk idején járunk, amikor a gabona- és gyapjúkonjunktúra hatására a zárt, önellátó termékcserére alapozott hűbéri gazdálkodás keretei fellazulóban vannak, s napról napra nő azoknak a földesuraknak a száma, akik bekapcsolódnak a kereskedelembe. A mezőgazdasági termelés kiszélesítése jobbára a földterület és a robotterhek növelése árán történik, az uradalmak egy kisebb hányadában azonban az „okszerű gazdálkodás” mind több eleme (takarmánynövények, istállózás, trágyázás, vetésforgó) tör utat magának. Ezek az uradalmak mint „gazdasági szép pontok” emelkednek ki a magyar agrikultúra sivár összképéből, s példájukkal mezőgazdaságunk egészének fejlődését segítik elő. Ercsi, Alcsút, Cenk és Keszthely mellett Martonvásár is ilyen szerepet játszik. Míg azonban például Ercsiben Lilien báró az uradalom egészét korszerűsítette, a nagybirtokok többsége a modernizálást (tőkeszegénysége miatt) csak egyes gazdasági ágazatokban tudta végrehajtani. A martonvásári uradalom ez utóbbiak közé tartozott.

1807-ben Brunszvik Ferenc nagy beruházásokba kezdett. Ennek első lépései voltak a szepességi tóásó kubikusokkal végrehajtott, mérnök irányította vízrendezés és a külső majorok kialakítása. Az uradalom összképének megformálása a kerttervező Heinrich Nebbien nevéhez fűződik, aki az 1810-es években a korszerű uradalom prototípusát teremtette meg Martonvásáron.

A kukorica az 1770 évek óta szerepel a terméskimutatásokban. A csalamádé termesztése 1815 táján kezdődött, s ezzel az uradalom hazánkban az úttörők közé tartozott. 1823-ban Vay Miklós feljegyezte, hogy a Brunszvik-uradalomban ugart sohasem hagynak, hanem a földet trágyázzák és különböző művelés alá veszik, s hogy nagy területen termesztenek repcét, lóherét, lucernát. 1837 után történtek ugyan próbálkozások a tagosításra, ez azonban nem sikerült, így a vetésváltó rendszerre való áttérés a jobbágyfelszabadítás utáni időkre maradt.

Ezzel szemben a Brunszvik-birtok juhtenyésztése valóban „szép fokon és hírben” állt. Az uradalmat felvirágoztató „spanyol birka” Mária Terézia idejében került hazánkba. A Fiume melletti első merinói törzsnyájat

II. József részben eladta, részben Budaörsre telepítette, így e hely lett a hazai juhnemesítés „bölcsőjéül kiválasztott vidék” központja. „Nemes juhtenyésztésünk” úttörői a Hunyady, Festetics, Brunszvik, Károlyi, Esterházy, Széchenyi családok voltak. A juhtenyésztés virágkora nálunk 1810 táján kezdődik. Az „aranygyapjú” bűvöletében élő birtokosok szemében a juh nem csupán gyapjút és tejet adó háziállat, hanem a vagyon és a jövedelem mértékegysége. Ez idő tájt a Brunszvik-birtok négy-ötezer állatot számláló juhállományát megjavították a kincstári nyájakból történt keresztezésekkel. Elkészült az Orbán-hegytől keletre a Spanyol major, a század derekán pedig felépült a dór oszlopos, reprezentatív tükrösi birkaistálló. (Neve onnan ered, hogy volt egy tükrökkel felszerelt „mustrahelyisége”, ahol a földesúr a birkákat kényelmesen körbeszemlélhette.) Mindemellett Brunszvik Ferenc a lónemesítés terén szintén országos szaktekintély volt.

1855-ben a Benkő–Korizmics–Mórocz szerzőtrió A mezei gazdaság könyve című összefoglalója a martonvásári uradalmat több szempontból, így a keletkezési idejét tekintve is az ercsi és alcsúti mintagazdaságok közé helyezte, mondván, hogy Martonvásár „épületeiben, ültetvényeiben gazdagabb volt Ercsinél és szegényebb Alcsútnál”. Brunszvik Ferenc uradalmából „a hajdannak jobb szelleme” halála (1849) után sem hunyt ki. A birtok területe a jobbágyfelszabadítást követő tagosítási per után 5200-ról 4200 katasztrális holdra csökkent, a községtől való elválás után azonban a gazdaság teljes egészében áttérhetett a vetésváltó rendszerre. 1865-ben a Fejér Megyei Gazdasági Egylet képviselői látogatják meg Brunszvik Géza korszerű gépekkel felszerelt uradalmát. A gróf nemrég megvásárolta az elhunyt híres szászországi tenyésztő, Gadegast 250 állatot számláló elektorál-negretti tőkenyáját, amelyet a magas gyapjúhozam s a kitűnő minőségű gyapjú jellemzett. Uradalma nagy gondot fordít az állattenyésztés és a földművelés közti helyes arányok megteremtésére és a növénytermesztés színvonalának az emelésére. A vetésforgó- és trágya-előállítási kísérletek láttán az említett szakemberek kijelentik, hogy az uradalom „némiképp kísérleti állomásnak mondható”, ami azért volt nagy dicséret, mivel akkor még a hazai kísérletügy igencsak gyermekcipőben járt.

1893-ban az uradalom József főhercegé lett. A juhtenyésztés napja leáldozóban volt, s a martonvásári nyáj állománya kilencszázra csappant. A birtokon végérvényesen a tejtermelő tehenészetre és a helyi malom- és szeszipar fejlesztésére tevődött a fő hangsúly. Martonvásáron József főherceg idejére esik az első, közcélokat szolgáló, agrárjellegű rendezvény is: az 1894. évi mezőgazdasági gép- és eszközkiállítás.

1897-ben a martonvásári birtok – ahogy arról már szó volt –a Dreher családé lett, a gazdaság fejlesztése azonban a főherceg idejében kialakított irányban folytatódott. Beton víztornyot emeltek, tovább fejlesztették a korábbi gazdasági vasutat, ötszáz férőhelyes korszerű istállót építettek. Dreherék bonyhádi-szimentáli tenyészete országos hírű volt. („Auguszta 26” nevű tehenük szobra ma is ott áll a Szent László-pusztai tehenészet előtt.) A Tordas-erdőmajori angol telivér ménes szintén nagy hírnévnek örvendett. A kapásnövények közül a cukorrépa állt az első helyen. Az uradalom fokozott figyelemmel törekedett arra, hogy „a márkás árut jelentő Bánkúti 1201 búzát termelje”. 1944-ben a Dreher-birtok babbal, borsóval, bükköny-nyel, lennel, repcével és cukorrépával szerepelt a megbízható vetőmagot előállító cégek között. Az igen belterjesen vezetett martonvásári gazdaságot a szakemberek szívesen látogatták.

Néhány szót az uradalom árnyékában élő kisbirtokosokról és jobbágyelődeikről is szóljunk. Említést érdemel például az a német jobbágy, aki 1815-ben az angol Richard Brightnak megmutatta a virágait és méheit, s közben Martonvásár hírnevét öregbítette. „Igazán jólesett olyan parasztot találni, akinek kedve telik virágos kertjének ápolásában. Ez a falusi műveltségnek talán legbiztosabb jele és legjobb záloga…” – írja Bright. 1862-ben a Vasárnapi Újság a leleményes martonvásári gazdákat dicséri, akik „kancáikat az ott állomásozó császári fél- és telivér ménekkel fedeztetik”. Még az egyszerűbb parasztgazdáknak is „gyönyörű félvér lovai vannak”, s azok „ésszerű és gondos bánásmódban részesülnek”, ami nálunk, ahol a lótenyésztést a köznép elhanyagolja, „igen örvendetes jelenség”. Az 1930-as években a község kiváló állattenyésztői közül többen (Turcsányi János, Jankovits József, Purnhauser János és Vogl György) „fajmarháikkal és tehenészetükkel” díjakat nyertek.

1945 májusában a földosztás Martonvásáron is lezajlott. Az erdőháti tangazdaság életre hívására szintén ekkor került sor.

Hazánkban az agrártudományok rendszeres oktatása 1920-ban a Budapesti Tudományegyetem Közgazdasági Karán kezdődött, majd pedig a Műegyetemen folytatódott. A mezőgazdasági tanszék tangazdasága Pátyon volt 1945 tavaszáig, amikor is földjét a pátyiak kiosztották. Ekkor az egyetem az Országos Földbirtokrendező Tanácshoz fordult, és egy másik ötszáz holdas területet kért, megjelölve néhány felosztás alatt álló uradalmat. Eközben Martonvásáron folytak a földosztás előkészületei. Voltak, akik a kastély falai között kórházat, szanatóriumot szerettek volna elhelyezni. Mások egy, a „mezőgazdasági kultúra fejlesztését szolgáló intézmény” mellett kardoskodtak, s ez ügyben Veres Pétert, a Nemzeti Parasztpárt elnökét is felkeresték. Hogy, hogy nem, a döntés megszületett, s ennek értelmében utasíttatott a község földigénylő bizottsága, hogy a Dreher-birtokból hagyjon meg „500 kh jó szántót kastéllyal és parkkal együtt tangazdaság céljára”. Ezek voltak a Martonvásár–erdőháti Tangazdaság létrejöttének előzményei.

1945 őszén Budapest székhellyel megszületett a Magyar Agrártudományi Egyetem, első mezőgazdasági egyetemünk, amelynek diákjai 1946 őszén kezdtek kijárni Martonvásárra. Az egyetem kezdettől fogva elhelyezési gondokkal küzdött. Voltak, akik azt Martonvásáron szerették volna látni (ilyen elképzelés még a megye 1948. évi fejlesztési tervében is szerepelt), 1949-ben azonban megszületett a döntés: az agráregyetem Gödöllőre költözik. Az erdőháti tangazdaság sorsa ezzel megpecsételődött. 1950-ben aztán kísérleti gazdaságként hozzácsatolják az időközben életre hívott kutatóintézethez.

1949. április 29-én jelent meg a Magyar Köztársaság kormányának rendelete, miszerint „a növénynemesítés egységes irányítására és a nemesített vetőmagellátás biztosítására Agrárbiológiai Intézetet kell létesíteni”. Ezt követte június 8-án az a miniszteri rendelet, amely a létesülő Agrobiológiai Intézet székhelyévé Martonvásárt tette. Ez a rendelet az intézet „keresztlevele”. Az intézmény jogelődje a nagy múltú magyaróvári Növénynemesítő Intézet volt, amelynek feloszlatására a vasfüggöny közelsége miatt került sor.

A magyar növénynemesítés a háború után igen nehéz helyzetben volt. Nem volt elég szakember, a nemesítési törzsanyagok és a nemesítő telepek felszerelése jórészt elpusztult, valamint a vetőmagtermesztő gazdaságok hálózata is hiányzott. Nem kis feladatok előtt állt tehát az új martonvásári intézet, amelytől a bajok orvoslását várták.

Felmerül a kérdés: miért esett a választás éppen Martonvásárra? Friedrich Béla, az intézet alapító igazgatója a következőket írja: Martonvásár „a csapadékeloszlás, valamint évi középhőmérséklet nézőpontjából jól jellemzi az ország nagy részének éghajlatát. Ugyanígy nagy területekre jellemző a löszön kialakult barna mezőségi talaj is”. Az itt elért termesztési és nemesítési eredmények tehát „jól vonatkoztathatók nagy mezőségi területek klimatikus és talajviszonyira”. A főváros közelsége szintén sokat nyomott a latban. Ráadásul a kísérletezésnek Martonvásáron hagyományai voltak; mindenekelőtt az a kutatómunka, amelyet az egyetem tanárai az erdőháti „kísérleti téren” és a kastélyban berendezett agrokémiai laboratóriumban folytattak. (Az épületben pár évig gyógynövénykísérleti intézet is működött. 1950-ben pedig az Országos Meteorológiai Intézet éghajlatkutató állomást létesített Martonvásáron. Ez volt az 1955-ben felállított Agrometeorológiai Obszervatórium elődje.)

A földművelésügyi tárca alá tartozó intézet többszöri átszervezés után, 1953-ban a Magyar Tudományos Akadémia fennhatósága alá került. Azóta a neve: MTA Mezőgazdasági Kutatóintézete. Az kezdeti időket a növények (például búza, árpa, kukorica, len, cirok, lucerna, csicsóka, gyapot) és a témák sokfélesége (szárazságtűrés, kórélettan, nemesítés, talajtan, gyomirtás és így tovább) jellemezte. Az első átütő sikert a hibridkukorica előállítása jelentette; csak az Egyesült Állomok előzte meg Magyarországot. Pap Endre (1896–1991), „a magyar hibridkukorica atyja” nemesítési alapanyagait mindszentpusztai (Sárszentmiklós) családi gazdaságukból hozta. 1956-ban az erdőháti gazdaságban felépült az ország első vetőmagüzeme.

Az intézet kutatási profilja a magyar mezőgazdaság és a nemzetközi agrárkutatás kívánalmai szerint alakult. Ötven éve a gabonatermelés fokozása volt az elsőrendű célkitűzés, ugyanis a világháború utáni évtizedekben búzabehozatalra szorultunk. Az intézet által honosított, világhírű szovjet Bezosztaja 1 búza révén sikerült elérni, hogy az ország a fő kenyérgabonából ismét önellátó lett. 1972-ben a kutatóintézet területén elkészült Európa egyik legkorszerűbb fitotronja („összkomfortos üvegháza”), amely a növénynemesítéssel kapcsolatos alapkutatásoknak adott új lehetőséget.

A tudományos koncepció újabb átalakítását a kilencvenes évek első felében a rendszerváltás és a Tudományos Akadémia reformja tette lehetővé. Az agrárkutatásban egyre nagyobb hangsúlyt kap a mezőgazdasági termelés és a természet közti egyensúly fenntartása, a termelés fenntarthatóságának biztosítása. A globális klímaváltozás tanulmányozását célzó fitotroni kutatási program is ezt szolgálja.

A martonvásári nemesítők munkájának eredményeként mostanáig mintegy 130 kukoricahibrid és 45 őszi búzafajta kapott állami minősítést. Fél évszázaddal ezelőtt Magyarországon a búza hektáronkénti termésátlaga 2–2,2 tonna, a kukoricáé pedig 1,6–2,4 tonna volt. Ma búzából hektáronként átlagosan öt, kukoricából pedig több mint hat tonna terem. Martonvásár szerepe mindebben vitathatatlan.

A tudományos eredmények realizálása napjainkban a Prebázis, a Bázismag és az Elitmag Kft.-k, valamint a ma már Martonseed Rt. néven működő erdőháti gazdaság keretében történik.