A szellem napvilága | Száz Magyar Falu

A szellem napvilága

Szentgyörgyvölgy iskolatörténetének klasszikus évszázadairól néhány mozzanat felidézésével megemlékeztünk a korábbi fejezetekben. Ennek a hosszú históriának itt most csak egy, de annál fontosabb epizódját s főszereplője emlékét idézzük, akinek pályája példája annak, mit jelentett lámpásnak lenni tanítóként egy kis településen.

1854. május 11-én Babos Ferenc – aki hat éve szolgált a faluban – lemondott hivataláról. Hidashollós leányegyháza hívta meg tanítónak.

A lemondást a presbitérium elfogadta. Az eltávozott helyére a szalafői Gyenge Dánielt kívánták megfogadni. Miközben tárgyaltak, jött a hír, hogy az esperes éppen a környéken jár vizitációban. Így Nemes József elöljárót és Cseresnyés Pál gondnokot elküldték az espereshez (Őriszentpéterre) azzal a meghatalmazással, kérjék őt: a megürült tanítói hivatalra három egyént meghívás végett jelöljön ki, de ha lehet, legyen köztükGyenge Dániel tanító úr is.

A követek Őriszentpéteren megtalálták az esperest, aki kérésükre meg is nevezte jelöltjeit. Nevezetesen Pakó Istvánt, aki ekkor Nagyrákoson, Nemes Mihályt, aki Saniaházán tanított, valamint a külön is kért Gyenge Dánielt. Az esperes felhatalmazásával a két egyházfi azonnal Szalafőre ment, de Gyenge Dániel tanító nem fogadta el meghívásukat. Ugyanígy jártak Nemes Mihállyal is. A harmadik jelölt ellen pedig nekik volt kifogásuk mondván, öreg és beteges.

Az esperes még egy negyedik jelöltet is megnevezett, bizonyos Horváth Jánost. Őt – „erkölcstelenségi hibákat hozván fel” – meg sem keresték.

Május 13-án az egyházlátogató körúton lévő esperes Mozgay Sámuel és társa, nemzetes Salyga István egyházmegyei főjegyző, megérkezett a faluba. Értesülvén a fejleményekről az egész egyházmegye területéről szabad tanítóválasztást engedélyezett a presbitériumnak. Az elöljáróság úgy döntött, hogy öreg Zsámbéki Ferencet – aki ekkor Kerkanémetfaluban szolgált – invitálják, annál is inkább, hiszen őt jól ismerik, minthogy 1826 és 1848 közt Szentgyörgyvölgyön egyszer már tanítóskodott.

Május 15-én Soós Ferenc és Csóbor Péter elutaztak Kerkanémetfaluba Zsámbéki Ferenchez, aki azonban az invitációra ekkor semmi választ nem adott. Két nap múlva levélben közölte, hogy köszöni a meghívást, de azt el nem fogadhatja. Ez után keresték fel a korábban már elutasított Patkó Istvánt, aki szintén levélben utasította vissza őket. „Ezek után az elöljáróság jónak látta a tanítói conventiólevelet a pápai főiskolákra beküldeni. Annak elfogadására ajánlkozott is azonnal Gózon Imre neveléstant hallgató ifju. Kinek is hazaszállítására egy az egyház által fogadott kocsin Soós Ferenc jegyző úr megbízatván, ő július 12-én nevezett Gózon Imre új tanítónkkal csakugyan szerencsésen megérkezett. Gózon Imre tanító úr július 16-án első vasárnapon működését egyházunkban meg is kezdte…”

A tanítóként első és egyetlen munkahelyére érkező 28 éves fiatalember mögött már mozgalmas élet állt.

1826. október 25-én született a Komárom megyei Ógyallán. Apja jómódú ügyvéd volt. Anyja –Jókai leány – révén Jókai Mór unokatestvéreként látta meg a napvilágot. Komáromban folytatott tanulmányait nem fejezte be. Követve bátyja példáját vándorszínésznek állt. Tizennyolc évesen először Kilényi Dávid társulatában, majd a Nemzeti Színházban játszott. Vélhetően már ekkor, a negyvenes években többször is megfordult a megyében Kilényi társulatával. A színészkedés mellett fordított, írt is.

1848-ban az akkor 22 éves fiatalember, társulatával Kaposváron játszik. Június 7-én három színésztársával együtt honvédnak állt. Miként későbbi emlékiratában írja, rövid idő alatt többen csatlakoztak hozzájuk. Június végén Pécsett a 8. honvédzászlóalj első századába osztották be. Parancsnokai közt volt két zalai honvédtiszt is: Barcza Boldizsár százados és Kerkápoly Mór főhadnagy.

1849. május 7-én a zsigmondfalvi csatában súlyosan megsérült. „A réten néhány lépést haladván előre (…) bal fölkaromon rettentő ütést éreztem (…) s én akaratlanul a földre zuhantam (…) karomba golyó fúródván, annak csontját összetörte (…) 23 éves koromban seb! Későbbi szenvedéseim forrása és örökös fájdalom.” Augusztus 22-én sebesülten orosz fogságba esett. Innen szabadul. Szeptemberben érkezett Pestre, ahol az akkor a Nemzeti Színházban játszó Antal bátyja fogadja be.

Korábbi sebesülése most talán életét mentette meg. A sebesült honvédet – mint alkalmatlant – nem sorozták be a császári seregbe.

Életét ott folytatta, ahol a szabadságharc előtt abbahagyta, Latabár Endre társulatához csatlakozott, ahol a társulat ügyelője lett. Az 1853–54 évi színházi zsebkönyvet is ő szerkesztette.

Ezután ugyanez évben tanítói képesítést kapott a pápai Református Kollégiumban. Épp jókor érkezett a szentgyörgyvölgyi presbitérium hívása. Negyvenhárom évig szolgált a faluban. Egészen 71 éves koráig 1897-ig. 31 évesen házasságot kötött a szentkirályszabadjai református lelkész lányával, Papszósz Jusztinával.

Iskolai elfoglaltsága mellett nagy energiával veti bele magát a falu és környéke történetének kutatásába. Számos felbecsülhetetlen értékű régészeti leletet gyűjt össze és juttat el a Nemzeti Múzeumba. Ezek jelentős része ma is együtt van Gózon Imre gyűjteményében. Mint ahogy az Országos Műemlékvédelmi Hivatal irattárában is több, általa felmért környékbeli épület leírása megtalálható. A zalai régészek egyik elődjüknek tudhatják: ő végzett először tudatos ásatásokat a megyében.

Minden bizonnyal legjelentősebb „értékmentő” tette, hogy felhívta Rómer Flóris figyelmét a szomszédos falu, Velemér csodálatos középkori templomára, illetve annak pusztuló freskóira. Megfigyeléseit a legkülönbözőbb lapokba tette közzé. Írt a Politikai Újdonságok című lapba, a kor legrangosabb újságjába, a Vasárnapi Újságba, a Magyar Nyelvőrbe, a Zalai Közlönybe. Mindezek mellett tanítói tapasztalatait a Zalai Tanügy című újságban A népművelés vidékünkön hajdan és jelenben címmel jelentette meg.

A műemlékek terén végzett munkásságát azzal ismerték el, hogy felkérték a Műemlékek Országos Bizottságában való részvételre.

Közéleti és tudományos sikereit azonban beárnyékolták magánéleti tragédiái. 1876-ban meghalt az akkor tizenhét éves fia, István. Kálmán fia 1887-ben, 21 évesen hunyt el. Negyvenévi házasság után, 1897-ben meghalt a felesége is. Asszonyát 21 évvel túlélve, 1918. január 18-án, 92 évesen halt meg.

A két világháború közötti időszak egyik legfontosabb közoktatási feladatát az analfabétizmus felszámolása jelentette. Szentgyörgyvölgyön az 1941-es népszámlálás idejére sikerült tíz százalék alá szorítani az írástudatlanok arányát. Ekkor a falu 1077 hatéves és annál idősebb (főleg a legidősebbek köréhez tartozó) lakosából 94-en nem tudtak írni és olvasni. A lakosság döntő többsége elemi iskolai végzettséggel rendelkezett. 124-en az általános (elemi) iskola negyedik-ötödik osztályát, 755-en – a döntő többség – a hatodik-hetedik osztályt, tízen a nyolcadik osztályt is elvégezték. Heten fejezték be sikeresen a középiskolát, hárman tettek szert felsőfokú végzettségre.

Húsz évvel később, az 1960-as népszámlálás idején a következőképpen alakult az iskolázottság helyzete: a nem ír, nem olvas vagy csak olvas kategóriájába 27-en kerültek. A csak általános iskolát végzettek száma 818 volt, zömük (527-en) hat-hét osztályt járt ki. Valahány középiskolai osztályt tizenkilencen végeztek, érettségi bizonyítványt (az előbbieken kívül) tizennégyen szereztek. Egyetemi, főiskolai oklevelet tizenegyen birtokoltak.

Újabb harminc év elteltével, az 1990-es népszámlálás ismét csak mérsékelt elmozdulást mutatott az előző időkeresztmetszethez képest. Ekkor a hétéves és idősebb népesség száma 487 volt. Ebből 359-en általános iskolát végeztek, de a nyolcadik osztályt csak 176-an fejezték be. Szakmunkásképzőt, szakiskolát 68-an, középiskolát 42-en jártak ki. Felsőfokon változatlan a helyzet: tizenegyen rendelkeztek egyetemi vagy főiskolai végzettséggel.

A statikus állapot egyik fő oka, hogy megtartó erő hiányában a magasabb végzettségű, kvalifikáltabb fiatal munkaerő rendszerint elhagyta a községet, így ott egyre inkább csak az idősebb, alacsony végzettségű és képzettségű rétegek maradtak.

Szentgyörgyvölgyön a református és a katolikus egyház a XX. század első felében – és, ahogy arról már részletesen szóltunk, évszázadok óta – külön iskolát tartott fenn. Forrásaink leginkább a református iskola történetébe nyújtanak bepillantást, amint azt az egyház történetét feldolgozó fejezetben láthattuk. A két világháború közötti évtizedek megatározó tanáregyéniségéről, Gózon Lajosról kell itt feltétlenül megemlékeznünk, aki a legendás Gózon Imre fia volt. Gózon Lajos mint kántortanító 1926. szeptember 1-jén vonult nyugdíjba. A falu vezetőivel, a presbitériummal, a lelkésszel több konfliktusa is keletkezett az idők folyamán, amelyek nyugdíjazása után sem szűntek meg. 1929-ben például a presbitériumi ülés egyik témája lesz templombéli viselkedése, mivel a jegyzőkönyv szerint akkor énekelt, amikor neki tetszett, figyelmen kívül hagyva a liturgia rendjét.

A református iskola egyébként két tanerős volt a XX. században, de igen nehezen lehetett olyan tanítót találni, aki a csekély javadalmazásért tartósan vállalta volna a munkát. Szinte folyamatos a fluktuáció. 1900-ban T. Varga Etelkát választotta meg a presbitérium második tanítónak Gózon Lajos mellé. 1915-ben újra üres az állás, azt Kiss János református helyettes lelkész foglalta el megbízás alapján. 1918-ban ismét betöltetlen az állás, amelyet szeptemberben Dömötör Jolán foglalt el. A helyzet Gózon nyugdíjazása után vált igazán nehézzé, mivel a tanítói állással járó javadalmazás – pontosabban annak helybeli kipótlása – egyre inkább elmaradt az általában szokásostól. A második tanítói állásra – ahová mindig kifejezetten nőket vártak – 1926-ban ismét pályázatot írtak ki, amelyet Fülöp Vilma nyert el. A kántortanítói állás sikeres betöltéséig őt bízták meg a helyettesítéssel, egyúttal ismételten felszólították Gózon Lajost a tanítói szolgálati lakás kiürítésére, hiszen addig nem tudták fogadni és letelepíteni az új tanerőt.

A siralmasnak mondható javadalmazás továbbra sem nőtt, az 1926 novemberében meghirdetett kántortanítói pályázatra nem is jelentkezett senki. Az iskola fenntartására fordított pénzt a hívek még így is soknak tartották, zúgolódtak is miatta. Többször előfordult, hogy a tanítók még a szegényes díjazásukat sem kapták meg időben, a szentgyörgyvölgyi református iskola körüli pénzügyi anomáliák híre idővel a megyei közigazgatási bizottságig is eljutott. A tanítói fizetség, illetve az azt rögzítő, úgynevezett díjlevél ügyében pedig a főispán közbenjárását kérték. A helyzet rendezéséig ideiglenes jelleggel a kerkanémetfalusi nyugalmazott kántortanítót, Kónya Lajost kérték fel, hogy oktassa a szentgyörgyvölgyi gyerekeket. A kántortanítói állás ügye végül 1928-ban jutott valamelyest nyugvópontra, amikor is Szabó Lajost sikerült megválasztani erre az álláshelyre.

Noha a tanítók személye stabilizálódni látszott, a fizetség körüli problémák változatlanul fennálltak. A református egyház 1933-ban Fülöp Vilma tanítónőnek már 846 pengővel tartozott, ez akkoriban tekintélyes summának számított. Nem csoda, hogy 1941-ben végül lemondott állásáról, amit Gaál Dénesné, a lelkész felesége foglalt el. Ennélfogva az esetleges fizetéselmaradásból eredő konfliktusok kialakulásának csökkent a veszélye.

A római katolikus iskolában a húszas évek végén Szekeres László, 1937– 1940 között Tóth Jenő, utána egy évig Sokorai József, majd a második világháború idején Tóvári László tanított, amíg be nem vonult katonának. Őt Gergovácz György helyettesítette, aki Murarévről került ide.

Közvetlenül az 1948-as államosítás előtt a már nyolcosztályos római katolikus iskolába 88-an jártak: a reszneki anyaiskola fiókintézményeként működött a Kisszegi úton. A templom mellett lévő református iskolát – amely a zalabaksai iskola fiókintézménye volt – nyolc osztályában 71-en látogatták.

Az államosítást – az előírt koreográfia szerint –mindig a lehető legtöbb testület és magánszemély támogatta. Ennek az igénynek megfelelve Szentgyörgyvölgy község nemzeti bizottsága „határozottan és egyhangúlag a felekezeti iskolák államosítása mellett foglal állást”.

Az államosított és összevont szentgyörgyvölgyi általános iskolát az ötvenes évek közepén Szabó Ferenc igazgatta, egy évvel később már Pölöskey János lett az utóda. A hatvanas évek közepén hat tanulócsoport öt tanteremben, hét tanerő segítségével sajátította el az előírt ismereteket. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy ideálisak voltak a feltételek. A széttagoltság, a képesítés nélküli tanítók és az összevont osztályok megnehezítették az oktató-nevelő munkát. A nyolcadikosok alig érték el a hármas átlagot. A gyenge eredmények miatt a többség meg sem kockáztatta a továbbtanulást.

A másfél száz diák három külön épületben tanult, és ez már a hatvanas évek végére tarthatatlan helyzetet teremtett. Akkor még úgy tűnt – legalábbis a helyiek így hallották – , Szentgyörgyvölgy körzetközpont lesz, így eredményesen indulhat harcba egy új épületért.

A remények azonban nem váltak valóra, Csesztreg lett a központ. Ennek egyik következményeként 1972 szeptember 1-jével a felső tagozatot ide körzetesítették be. A diákokkal együtt mentek a tanáraik is: Pölöskey János, Fodróczy Ferenc és feleségeik. A helyben maradó alsó tagozat vezetője Felső Vilmosné lett.

A hetvenes évek végén mindkét régi iskolaépületet, megromlott állapotuk miatt, be kellett zárni, a tanácsházán alakítottak ki osztályokat. A rendszerváltás után, 1994 szeptemberében adták át a régi tanácsházából felújítással és bővítéssel szinte újjávarázsolt irodaépületet, ahol egyúttal megkezdődött a felső tagozat felfejlesztése is. 1996-ban, tisztelegve a XIX. század második felében, a XX. század elején itt tanító, a falu akkori életében meghatározó szerepű tanító, Gózon Imre emléke előtt, az iskola felvette a nevét, és egyúttal mellszobrát is felavatták az épület előtt.