1SÁROSFALYI- ÉS NADASDI BITTÓ- ÉS A VELE VÉRROKON BÁRI BÁRY-CSALÁD.
A Duna főfolyásából, vagy csallóköziesen szólva az Öreg-Dunából úgy szólván közvétlenül Pozsony alatt egy mellékág, a Kis-Duna (másként a püspöki vagy szemeti Duna-ág), a régi Csalló (Challow, Challowo, Chollow) ered. Ez a Duna főfolyásával egy nagy szigetséget alkot, amelyet okleveleink a XIII. században is Csallóköz (Cholloukuz, némelykor még comitatus Posoniensis minor) néven említenek. Ezek tanusága szerint azonban ezen szigetség alakulata egyáltalában nem hasonlított a mostanihoz. Míg ugyanis ez napjainkban összefüggő egészet képez és vízben mindinkább szegényebbé válik, kiszárad, sőt előreláthatólag rövid időn belül a Kis-Duna teljes kiszáradása folytán még szigetség jellegét is el fogja veszteni, addig a régi időkben nem képezett egységes egész területet, mivel területét számos folyóvíz, ér járta át, sőt több helyen még tavak is borították, miből kétségtelennek tarthatjuk, hogy számos apróbb szigetre oszlott és e mellett különösen a laposabb részeken mocsaras és ingoványos volt.
A Csallóköznek ezen természeti alakulásában véljük annak okát találhatni, hogy települése még a napjainkban is aránylag gyér a Duna mentén s hogy a legsűrűbb az a szigetség közepén, ott, ahol az alakulat aránylag a legmagasabb s a honnét területe mindkét Duna felé lejt. Ezen alakulattal magyarázhatjuk meg azt is, hogy a Csallóközben nagyobb birtoktestek nem képződhettek, aminek viszont az volt a következménye, hogy nagyobb birtokfoglalás és nagyobb birtokú nemesség nem alakulhatott ki, ha a salamoni nemesektől eltekintünk, kiknek birtoka Salamonvatha körül terült el, azonban épp fekvésénél fogva – közel a Kis-Dunához – nem nagyon bővelkedhetett jó termőföldekben, mint azt különben a fennmaradt oklevelek is tanusítják. Alig is tehető fel, hogy ilyenekben bővelkedve kisebb terjedelmű jó földekért perlekedtek volna.
Így történhetett, hogy Csallóköz túlnyomó része királyi birtok volt és ide telepítették idők jártával a pozsonyi vár jelentőségének emelkedésével 2felszaporodó várnépeket, várjobbágyokat, a terület alkalmasabb, különösen magasabban fekvő részeire, úgy hogy a szigetségnek ezek a részei idővel sűrűn lakottakká lettek.
Az ekként betelepített várjobbágyság előbb-utóbb hadi érdemekért, majd pedig ezen intézmény katonai jellegének csökkenésével azért is, hogy a harcos nemesek száma szaporíttassék, az országos nemesek sorába emelkedve alapítója lett a pozsonyvármegyei, különösen pedig a csallóközi kis- és középbirtokú nemességnek. Soraikból emelkedtek ki és váltak országos nemesekké a Nyékiek, a kiket 1165-ben III. István a pozsonyi ispán fennhatósága alól kivonván, a szent király szabadjainak kiváltságaival ruházott fel. 1197-ben Imre király, Sbima fia Zerzovoyt nemesíti meg közölük. Hasonlókép lesznek országos nemesekké a Magyar várjobbágy nemzetség tagjai 1284-ben, akiknek már 1240-ben 12 külön szállása van; 1287-ben a Nolcsa várjobbágy nemzetség tagjai s utóbb még számos más várjobbágy is.
Legkésőbb, a XIV. század közepe után lettek országos nemesekké az Ettre várjobbágy nemzetség tagjai, kiknek 10 szállást tévő tagjairól azonban IV. Béla király már 1240-ben elismerte, hogy ők a szent király szabadjai közé tartoznak.
A várjobbágyság sorából a nemzetségeken, valamint az egyes várjobbágyokon kívül még egész családcsoportokkal is találkozunk, amelyek előbb-utóbb az országos nemesek sorába emelkedtek. Ilyen volt egyebek között a Lucsei (de Luche) is, melynek legismertebb tagja Csügüd-Csögöd (Chugud) fia András királyi udvarnok, akinek leszármazói a Bári nemesek és az ezekkel vérrokon, ma is virágzó pozsonyvármegyei Sárosfalvi és Nadasdi Bittó-család.
Az alábbiakban ezen család története kapcsán, amennyire a szórványos adatok alapján megállapíthattuk, ezen családcsoport többi tagjainak történetét is ismertetésünk keretébe vontuk, minthogy arra egyébként alig kínálkoznék alkalom.