Japán sikerek

Full text search

Japán sikerek
Japán már hosszú idő óta készült a Távol-Kelet és a csendes-óceáni térség feletti uralom megszerzésére. Ennek érdekében hatalmas tengeri és szárazföldi haderőt állított föl, és tökéletesítette a hadsereg technikai arzenálját. 1941 közepére készen álltak arra, hogy a nyersanyaghiánnyal küszködő anyaországhoz minél több területet csatoljanak, és megoldják ezt a Japán számára létszükségletet jelentő problémát.
Anglia európai és észak-afrikai lekötöttsége, illetve az Egyesült Államok felkészületlensége tálcán kínálta a lehetőséget egy mindent eldöntő gyors csapásra, amellyel a kezdeményezést is magukhoz ragadhatták.
Hasonlóan a német elgondolásokhoz, villámháborúra készültek, amelynek első részeként a térségben tartózkodó angol és amerikai tengeri erők megsemmisítését akarták végrehajtani. A hadszíntéri sajátosságokat figyelembe véve azonban, míg Európában a németek a páncélosok és repülőgépek együttműködésétől várták a sikert, itt a japánok a repülőerők és a haditengerészet sikeres együttműködésének eredményében bízhattak.
Ebben az „első” időszakban tervezték a Fülöp-szigetek és Malájföld elfoglalását is. A második ütemben, 1942 februárjától, Holland-India két legnagyobb szigetének, Jávának és Szumátrának birtokbavétele szerepelt a tervekben, és ezzel párhuzamosan az Indiai-óceán keleti térségén belül a tengeri uralom megszerzése. A továbbiakban Burma és a Csendes-óceán délnyugati részén található fontos körzetek, Új-Guinea, Bismarck-szigetek stb. birtokbavételét határozta el a japán vezetés.
A térségben, a lényeges túlerőben lévő Japán egy váratlan csapással akarta megsemmisíteni a legveszélyesebbnek tartott ellenfél, az Egyesült Államok „csendes-óceáni” haditengerészeti flottáját és a légierő-csoportosításait.
A Pearl Harborban állomásozó flotta több mint 110 hadihajót számlált, az Oahu-szigeten elhelyezett 390 repülőgép mellett pedig még több mint 40 000 fős személyzet tartozott a támaszpont állományához.
A Nagumo tengernagy által vezetett japán repülőgépanyahajó-magasabbegység (6 repülőgép-anyahajó 424 repülőgéppel, 2 sorhajó, 3 cirkáló, 11 torpedóromboló, 3 tengeralattjáró és 8 tartályhajó), november 26-án indult el a Kuril-szigetektől. December 7-én 6 órakor, amikor a főerők rejtve, teljes rádiócsenddel haladva 230 mérföldre voltak a Hawaii-szigetektől, a levegőbe emelkedett az első csapásmérő hullám, amely 40 torpedóvető repülőgépből, 50 bombázóból, és 43 vadászrepülőgépből állt. Ezt a második, még erősebb támadó hullám 7 óra 15 perckor követte. A támaszponton ekkor a személyi állomány közel egyharmada eltávozáson volt, míg a szolgálatban lévők a repülőtereken és a hajókon készülődtek a reggeli szemlére. Két repülőgép-anyahajó, 13 cirkáló és több torpedóromboló pedig nyílt vizeken tartózkodott, és gyakorlatot hajtott végre.
A támadás teljesen meglepetést, majd káoszt okozott. 120Elpusztult 272 repülőgép, az összes sorhajó, 6 könnyűcirkáló és egy torpedóromboló. 2402 katona vesztette életét, és több mint 1000 megsebesült.
December 8-án a japán légierő váratlan csapást mért a Fülöp-szigetekre. A támadás célja az amerikai Ázsiai flotta, és a szigeteken tartózkodó szárazföldi erő szétverése, és a szigetek birtokbavétele volt. Ezzel kívántak kedvező feltételeket teremteni a további hadműveletekhez, Holland-India és Ausztrália ellen.
Az amerikai csoportosítás itt 130 000 főből, 270 repülőgépből és 45 hadihajóból állt. A váratlan japán támadás eredményeként két nap alatt megsemmisült a repülőgépek zöme, míg a haditengerészeti erők kihajóztak a nyílt vízre, mert légi támogatás nélkül nem mertek hadműveleteket kezdeni. A japánok a megszerzett légi és tengeri fölény birtokában biztonságosan partra tudták tenni a 14. hadsereget, amely megkezdte az amerikai erők felszámolását. Az amerikaiak, bár hősiesen harcoltak, mégsem tudták megakadályozni a főváros, Manila elfoglalását, ahová a japánok 1942. január 2-án vonultak be. Az utolsó amerikai csapatok végül, közel három zászlóaljnyi erővel a Bataan-félszigetre szorultak vissza, de rövid időn belül ezt is el kellett hagyniuk. A japánok az utolsó amerikai állásokat május 7-én foglalták el.
Az amerikai erőkkel párhuzamosan a japánok megkezdték a távol-keleti angol erők elleni támadást is. Ennek elsődleges célpontja a nyersanyagokban gazdag Malájföld volt. Az angolok ezért nagy gondot fordítottak a térség védelmére, ami a 100 000 fős szárazföldi csoportosítást és a Keleti flottát jelentette. A japánok elsődleges célként a brit légierőt és a flottát akarták megsemmisíteni, hogy kedvező feltételeket teremtsenek a 15. és a 25. hadsereg partra tételéhez Malájföldön és Thaiföldön. A támadást 2 repülőgép-hordozó, közel 50 egyéb hajóegység, és 600 repülőgép 122támogatta, illetve készítette elő. A szárazföldi haderő légiereje itt egy hadosztállyal, közel 350 repülőgéppel vett részt a harcokban. A repülőhadosztályok ekkor két-három repülődandárból álltak, amelyek egyenként három-négy ezreddel rendelkeztek. A dandároknál 90-120, míg a hadosztálynál 275-350 repülőgép volt rendszeresítve.
December 8-án éjszaka aztán megindult a hadművelet, amelynek bevezetéseként a japánok deszantokat tettek partra, és légierejük támadta az angol repülőtereket és fontosnak ítélt célpontokat. 10-én az angol flotta döntő többsége, hogy segíteni tudja a partra szállt erők elleni harcot, kihajózott Szingapúr kikötőjéből. A japán torpedóvető és bombázó repülőgépek csak erre vártak. Szó szerint rázúdultak az angol flotta büszkeségeire, és rövid időn belül elsüllyesztették a flotta nagy részét, köztük a Prince of Wales és a Repulse csatahajókat.
Közben a szárazföldi csoportosítás gyorsan nyomult előre északról dél felé. 1942. január végére már csak Szingapúr volt az angolok kezén. A várost 45 000 katona és 140 repülőgép védte, és hiába kaptak állandó utánpótlást, a japánok február 15-én bevették a várost, és sok foglyot ejtettek. Ezzel egyben megteremtették a Burma, Szumátra és a Jáva elleni hadműveletek lehetőségét is. Február 8-án az amerikaiak kénytelenek voltak kivonulni Guadalcanalról.
A Burma elleni hadműveletet a japánok Thaiföldről indították 1941. december végén. Célként a brit és a holland erők megsemmisítését és a Bengál-öbölből való teljes kiszorítását, majd Burma és a hozzá tartozó szigetek gyors elfoglalását határozták meg. A szigetek „puhítását” már a malájföldi hadművelet idején megkezdték, amikor a japán bombázó repülőgépek folyamatosan támadták a fontosnak ítélt célpontokat. Az angoloknak többször sikerült megállítaniuk a 15. japán hadsereget, és a jól kiépített védelmi vonalukban 123bízva biztosak voltak, hogy Burmát tartani tudják. A japánok azonban megkerültek ezeket a vonalakat, és hiába kapott kínai segítséget a brit haderő, 1942. március 8-án a japánok elfoglalták a fővárost, Rangoont. Ezután áttörték a kínai védelmet, és betörtek Kína területére is. Északnyugat-Burmában sem tudták feltartóztatni a támadást, így az angol-indiai csapatok feladták a területet, és Indiába vonultak vissza.
1942. február 14-én a japán haderő megkezdte a Jáva elleni hadműveletet. A gazdag nyersanyagkészlet és a nagyszámú lakosság komoly előkészületeket tett szükségessé. Az elfogadott terv alapján tömeges légibombázással vezették be a támadást, majd a már bevált formulát alkalmazva, a feladatra kijelölt 16. hadsereg deszantjai felkészültek a partraszállásra. A szövetségesek ebben a térségben csak 50 000 holland katonával, egy közös angol-amerikai-holland hajórajjal (8 cirkáló, 12 torpedóromboló), továbbá közel 200 különböző típusú repülőgéppel rendelkeztek.
A japánok gyorsan elfoglalták a Jáva közelében található szigeteket, ahol légitámaszpontokat kialakítva támadták a szövetséges erőket. Csapást mértek Darwin kikötőjére, amely képes lett volna egy esetleges szövetséges erő fogadására. A szövetséges hajók mindent megpróbáltak. Bár esélyük sem volt, mégis kísérletet tettek arra, hogy megakadályozzák a japán deszantok partot érését. A japánok azonban gyorsan bekerítették és megsemmisítették ezeket az erőket. Ezután már nem okozott gondot partra tenni a deszantokat, amelyek biztosították a főerők beérkezését. Március 15-én egész Holland-India japán kézre került.
A japán haderő ezután átcsoportosította erőit Ceylon ellen, amit az angolok felderítettek, és megpróbáltak megakadályozni. A japán felderítő repülőgépek azonban felfedték az angol flotta válaszmanőverét, és csapást mértek a brit hajókra. Bombázták, és teljesen lerombolták az angolok támaszpontjait Colombóban és Trincomaleeben , így lényegében teljesen szétverték a britek tengeri erőit a Távol-Keleten.
Az amerikai vezetés még idejében felismerte, hogy a japán terjeszkedés már-már Ausztrália teljes elszigeteléséhez vezethet, 124ezért 1942 első hónapjaiban folyamatosan növelte erőit a térségben. Lezárták a Hawaii- és a Midway-szigetek vonalát, és több támadást intéztek japán támaszpontok ellen. 1942. április 2-án a térséget két részre osztották föl. A Csendes-óceán délkeleti térségében (ide tartozott Ausztrália, Új-Guinea, Holland-India és a Fülöp-szigetek), a hadműveletek vezetését Mac Arthur tábornokra bízták, míg a Csendes-óceán többi térségében (a Salamon-szigetektől Aleutáig) Nimitz tengernagy vezette a japánok elleni harcot.
Ebben az időszakban az amerikai légierő csak kisebb, szórványos bombázásokra volt képes japán területek ellen. Ilyen volt április 18-án a James D. Doolittle dandártábornok által vezetett akció, amelyet 16 B-25-ös bombázó hajtotta végre. Támadást intéztek Tokió, Nagoya, Kobe és Yokohama ellen. Ez a támadás nem hozott komoly eredményt, de jelzésértékkel bírt a japánok számára. A gépeknek, hatótávolságuk miatt, különböző szükséghelyeken kellett leszállniuk.
Az első nagy összecsapásra 1942. május 4-8. között került sor, amelyet a hadtörténetírás korall-tengeri csataként tart számon. Ebben a csatában kizárólag a repülőgép-anyahajókról felszálló gépek dönthettek, és a japánok a 30 000 tonnás Lexington anyahajó elsüly-lyesztésével egyértelműen győztesnek érezhették magukat. Valójában itt az amerikai veszteség félgyőzelemmel ért föl. Megakadályozta ugyanis a japánokat abban, hogy további szárazföldi műveleteket kezdjenek. Az eddigi folyamatos területnyerés elakadt.
A japánokat nyugtalanította az egyre erősödő amerikai tengerierő aktivizálódása, ezért elhatározták, hogy a Midway-szigetek és az Aleuták elfoglalásával, továbbá a térségben tartózkodó ellenséges erők harcra kényszerítésével, majd szétverésével végérvényesen elszigetelik Ausztráliát, és áttörik a védelmet.

A Kongó japán csatahajó felkészül az újabb támadásra (35511, TEMPO).

121A Myoko japán cirkáló pihenőben (35510, BOP).

A Repulse angol csatahajó ágyútornyának négy lövege tüzelés közben. Japán torpedók süllyesztették el (35780, SG).

Prince of Wales brit csatahajó a másik áldozat (35792, WB).

A szingapúri repülőtér a japán támadás után (5292).

Az Ise és a Hyuga japán csatahajók döntő támadásra készülnek a brit flotta ellen (35513, Japan Photo LIbrary).

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me