Bevezető
6Bevezető
A magyar kir. honvédség szerveinek, intézményeinek, harcoló egységeinek iratai a háború utolsó hónapjaiban legnagyobb részt veszendőbe mentek. Ebben szerepet játszottak a felső vezetés által elrendelt vagy az egyes parancsnokok egyéni döntései alapján végrehajtott iratmegsemmisítések, a harci cselekmények okozta pusztítások és nem utolsósorban a tudatlanságból vagy egyszerűen a gondatlanságból fakadó emberi mulasztások sorozata. Igaz ugyan, voltak olyan parancsnokok, akik iratokat helyeztek biztonságba a fogságba esést megelőzően, vagy különböző megfontolásból átadták az őket fogságba ejtő szövetséges katonai parancsnokságoknak. Ezek később levéltárakba vagy más gyűjteményekbe kerültek, de mindezek lényegesen nem befolyásolták a végeredményt: az elsődleges forrásoknak csupán a töredéke került vissza Magyarországra, majd végleges őrzési helyére, a Hadtörténelmi Levéltárba.
Ez a magyarázata annak, hogy a korabeli események résztvevőinek feljegyzései, visszaemlékezései – mint kiegészítő történelmi források – nagyon felértékelődtek. Nélkülük ugyanis a háború utolsó időszakában különösen felgyorsult eseményeket aligha lehetne valósághűen vagy legalábbis megközelítő hitelességgel megrajzolni. Természetesen a forráskritikának itt még erőteljesebben kell érvényesülnie, hiszen a korabeli feljegyzéseket, de még inkább a később keletkezett visszaemlékezéseket a szubjektív elemek sokkal inkább jellemzik, mint az elsődleges forrásokat. Az emberi természetből fakadóan kevés az olyan visszaemlékezés, amelyben ne fordulna elő valamilyen mértékben az önigazoló szándék, és ez szélsőséges esetben jelentheti a történtek tudatos meghamisítását is. Erre a jelenségre kell leginkább figyelmet fordítania a kutatónak. A felejtésből fakadó kisebb-nagyobb tévedések természetes jelenségek, hiszen az emberi emlékezet megtartó ereje nem tökéletes. Nem lehet elvárni, hogy a visszaemlékező hosszú évek, olykor évtizedek elmúltával százszázalékos pontossággal tárja elénk a távolabbi múltban történteket.
A nyugati emigrációból már a nyolcvanas években különböző módon, több helyről és több részletben jelentős mennyiségű iratanyag érkezett a Hadtörténelmi Levéltárba. A küldemények különböző forrásértékű iratokat, iratmásolatokat, irattöredékeket, kéziratokat stb. tartalmaznak. Egy ilyen küldeménynek a részét képezte a most kiadásra kerülő visszaemlékezés is. Rövid bevezetőnkben a kézirat történelmi forrásértékének mérlegelését tudatosan mellőzzük. Ezt azoknak kell elvégezniük, akik a szerző tényközléseit, véleményalkotásait, következtetéseit kutató, feldolgozó munkájukban figyelembe akarják venni akár egyetértőleg, akár azokkal vitatkozva. Azonban ezt megkönnyítendő, szeretnénk az olvasó elé tárni a visszaemlékezés keletkezéséről, sorsáról s magáról a szerzőről rendelkezésünkre álló, meglehetősen vázlatos ismereteinket.
Major Jenő (Baksa, a Ludovika Akadémia nyilvántartása szerint Csesztreg, 1891. augusztus 6., 1922-ig Mayer) a honvédség tisztikarának ahhoz a nemzedékéhez tartozott, amelyeknek tagjai a századforduló után gyermekfejjel kezdték meg katonai pályafutásukat. 1905-ben, 14 éves korában nyert felvételt a pécsi honvéd hadapródiskolába, ennek befejezése után, 18 évesen térítésmentes helyen kezdte el tanulmányait a Ludovika Akadémián. A jeles összeredményt felmutató, nagyon jó minősítésű akadémikust 1912. október 1-jén hadnaggyá avatták. A legfogékonyabb életkorban katonai nevelésben részesült fiatalokban olyan magatartásformák alakultak ki, amelyek személyiségüket, cselekedeteiket szinte egész pályafutásuk alatt meghatározták. Döntő többségükre jellemző volt a katonai hivatás szeretete, a tiszti állás tekintélyének megőrzésére való törekvés, elzárkózás a napi politikától, ugyanakkor a mindenkori legális hatalom iránti lojalitás. Major Jenő katonai pályafutásának általunk ismert mozzanataiból arra lehet következtetni, hogy ezek a tulajdonságok az ő egyéniségének is jellemzői voltak. Fiatal tisztként a tiroli császárvadász ezredben, majd a győri cs. és kir. 11. tábori vadászzászlóaljban szolgált. Szakasz-, század-, zászlóaljparancsnoki beosztásban végigharcolta az első világháborút, ahol kétszer is megsebesült, és hadi kitüntetésekben részesült.
A trianoni békeszerződés súlyos korlátozásokat tartalmazott a megcsonkított ország haderejének létszámára, szervezetére vonatkozóan. Nem engedélyezték például a vezérkar működését, így a vezérkari tisztképzést sem. Mivel erre elengedhetetlenül szükség volt, fedőnévvel, rejtetten (a 20-as évek elején „Ludovika Akadémia tiszti továbbképző tanfolyam”, később „Budapesti szabályzatismertető tanfolyam” elnevezéssel) újjászervezték az egykori cs. és kir. hadiiskola mintájára a Hadiakadémiát (ezt az elnevezést hivatalosan 1939-ben vette fel az intézmény), ahol megkezdődött a vezérkaritiszt-képzés. Major Jenő 1921-ben az elsők között kezdte meg tanulmányait a Hadiakadémián, és 1923-ban fejezte be. Közben, 1922-ben vitézzé avatták. A Hadiakadémia elvégzése alapvető jelentőségű volt a katonai előmenetel szempontjából, hisz ez volt a feltétele a vezérkari testületbe való bejutásnak.
Katonai pályafutása a vezérkari iskola elvégzése után nagyon változatos volt, alkalmat adott a hadsereg legkülönbözőbb területeinek megismerésére. Szolgált a 4., 7., 5. vegyesdandár parancsnokságain vezérkari tiszti beosztásokban, vk. őrnagyként oktatott a Hadiakadémián, később a Ludovika Akadémia tanulmányi vezetőjévé és a harcászat tanárává nevezték ki. Két korszerű segédlet elkészítése is az ő nevéhez fűződik. Az egyik a kerékpáros csapatok kiképzésével, a másik a gépkocsizó lövész- és páncéloscsapatok harceljárásával kapcsolatos.
A Honvédelmi Minisztériumban is teljesített szolgálatot, először a felriasztási (fedőnév, valójában mozgósítási) osztály vezetőjeként, 1938 novemberétől pedig a 8. (személyzeti) osztály főnökeként. A második világháború kitörését követően csapatszolgálatra osztották be, 1940 áprilisában kinevezték a budapesti m. kir. 1. gépkocsizó dandár parancsnokává. Dandárjával részt vett az erdélyi és a délvidéki bevonulásokban, majd 1941. július 2-ától november végéig a gyorshadtest kötelékében a Szovjetunió elleni hadműveletekben. A gyorshadtest visszavonása után előbb a várpalotai gyalogsági kiképzőtábor, 1942 októberétől pedig a m. kir. I. páncéloshadtest parancsnoka lett. Ez utóbbi beosztásával párhuzamosan ellátta a páncélos-, valamint a gépkocsizó lövészcsapatok felügyelői tisztét is. Szálasi hatalomátvételét illetően nem voltak különösebb aggályai. 1944. október 16-án kinevezték a 2. hadsereg parancsnokává és november 1-jével előléptették vezérezredessé. A 2. hadsereg feloszlatása után kapta utolsó beosztását, ő lett a honvédség Németországba kihelyezett csapatainak, szerveinek, intézményeinek főfelügyelője. 1944. december 4-én törzs nélkül, dr. Gáldy hadbiztos ezredes kíséretében utazott Berlinbe, hogy felvegye a kapcsolatot az illetékes német katonai szervekkel. Ezzel a nappal vette kezdetét a később kiegészült törzs néhány hónapos tevékenysége, amelyről a visszaemlékezésből kellő részletességgel értesülhetünk. Major vezérezredes – törzsének néhány tagjával és a velük lévő családtagokkal – 1945. május 1-jén Seifriedsbergben, Sonthofen város közelében francia hadifogságba került.
A nyugati szövetségesek általában egy év elteltével elbocsátották a fogságukban lévő magyar katonákat. Major Jenő 1946 augusztusában szabadult, ezt követően Németországban (Blaichach) telepedett le, ahol szövőgyári alkalmazottként hosszú időn át dolgozott. Említésre méltó, hogy 1957-ben a Német Szövetségi Köztársaságban maradt egykori magyar hivatásos tisztek, tiszthelyettesek, valamint keresőképtelen hozzátartozóik öregségi ellátása ügyében beadvánnyal fordult a kormányhoz és a szövetségi gyűlés frakcióihoz. Sértőnek és igazságtalannak tartotta, hogy a német kormány hátrányos megkülönböztetésben részesítette a német származású egykori magyar hivatásos tiszteket, tiszthelyetteseket, akik a háború végéig kitartottak a német szövetségesek mellett és egyénenként különböző megfontolásokból és okokból az emigrációt választották. A német származású honvéd tisztek és tiszthelyettesek nyugellátását már jóval korában rendezték a Német Szövetségi Köztársaságban. A beadványban foglaltakkal kapcsolatos törvényjavaslat előterjesztésére és elfogadására a későbbiekben sor került, s az új törvény alapján 1961. május 1-jétől Major vezérezredes is öregségi járadékot kapott. Ez az összeg azonban még a felét se tette ki annak, amit a német származású volt magyar tiszteknek folyósítottak.
Major Jenő 81 éves korában, 1972. január 13-án hunyt el a bajorországi Sonthofenben, s ott is temették el.
Ismereteink szerint Major Jenő nem vett részt aktívan a nyugati magyar katonai emigráció szervezeteinek a napi politikához erősen kapcsolódó tevékenységében. Ennek egyik oka feltételezhetően az volt, hogy hetvenéves koráig nem kapott semmilyen anyagi támogatást az államtól, létfenntartását biztosítandó folyamatosan dolgoznia kellett. Természetesen lehetett más oka is háttérben maradásának, de ennek miértjére csak ő tudott volna egyértelmű választ adni. Nem tette.
A fennmaradt visszaemlékezés 1-től 80-ig terjedő – kézzel sűrűn teleírt A/4 formátumú – oldalból áll. 1944. március 19-től 1945 július közepéig követi az eseményeket, hol részletesebben, hol hézagosan. A kézirat formájából és 1-gyel kezdődő számozásából arra lehet következtetni, hogy kerek egészet képez, nem része egy terjedelmesebb munkának. Ezt azért kívántuk megjegyezni, mivel Gosztonyi Péter szerint Major Jenő „megírta ugyan visszaemlékezéseit, de halálát közeledni érezvén, a több mint 400 oldalas kéziratos memoárt a tűzbe dobta”. (Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban, Róma, 1986. 431. oldal.) Nem zárható ki, hogy készülhetett a jelenleginél jóval nagyobb időt átfogó visszaemlékezés is, de elgondolkoztató, hogy az életének talán legkritikusabb időszakáról szóló írást az utókorra hagyta, míg a másikat megsemmisítette volna.
A visszaemlékezés valószínűsíthetően az ötvenes években íródhatott, jó néhány évvel a háború befejezése, illetve a hadifogságból történt elbocsátása után. A szerző valamilyen, a múltban való tájékozódást segítő korabeli feljegyzésekkel rendelkezhetett, hiszen az eseményeket számos alkalommal pontos dátumhoz köti, olykor-olykor megjelölve még az órát is. Ez lehetett egy zsebnaptár vagy notesz, amelyben emlékeztetés formájában rögzítette az eseményeket. Ismereteink szerint az ilyen személyes holmit a nyugati hadifogságban nem vették el, vagy legalábbis ez nem volt jellemző. 1959-ben a visszaemlékezés írása már bizonyosan befejeződött. Ennek alapján készült ugyanis „A Németországba kihelyezett honvédség helyzete a 2. világháború végén” című 38, sűrűn gépelt oldalból álló összefoglalás, amelyet a szerző a „Magyarország honvédelme a 2. világháború előtt és alatt (1920–1945)” című háromkötetes munka részére készített. A szerkesztőség felhívása a mű elkészítésében való részvételre 1959 őszén jelent meg, tehát a felkérés teljesítésére csak ezt követően kerülhetett sor. Major vezérezredes gépelt kéziratának utolsó részletét (24–38. oldalak) 1961. június 27-én küldte meg dálnoki Veress Lajos vezérezredesnek, a fenti munka szerkesztőjének és kiadójának. Kísérőlevelében többek között ezeket írta: „Kissé sokat is írtam, nem is lenne jó, ha mindent közölnétek könyvetekben, de bizonyos mértékben kútforrást is akartam rendelkezésre bocsátani, melyben olyan dolgok is fellelhetők, amik talán nem is tartoznak a nyilvánosság elé.” Ezzel hozzájárulását adta a kéziraton történő változtatáshoz, ami bizonyos mértékig meg is történt. Jellemző például, hogy a nyomtatásban megjelent szövegben a német katonai vezetést érintő kritikai megjegyzések már sokkal enyhébbek voltak, mint a gépelt kéziratban. Tárgyi szempontból is vannak kisebb-nagyobb eltérések, bár ezek többnyire nem érintik a mondanivaló lényegét.
Felmerül a kérdés: szükséges-e a teljes kézirat közzététele, hiszen annak jelentős része megjelent a Veress vezérezredes nevével jelzett munka harmadik kötetének utolsó fejezeteként. Úgy véljük, igen. Az eredeti, kézírásos visszaemlékezés ugyanis nem a nyilvánosság részére készült, forrásérték szempontjából ez tekinthető a leghitelesebbnek. A megjelent rész – ahogy erre már utaltunk – sok tekintetben különbözik az eredeti kézirattól. Az sem elhanyagolható érv, hogy a háromkötetes munka csupán néhány nagyobb könyvtárban található meg az országban. Az eredeti kézirat a fogságba esés körülményeit, valamint a hadifogságnak a szerző által fontosnak tartott történéseit is taglalja. Ez a rész egyáltalán nem jelent meg a fentebb említett munkában.
A szerző magától értetődő természetességgel írja le az adott időszakban átélt eseményeket, nem érződik gondolatmenetén az önigazolásra való törekvés, nem mentegetőzik, egyszerűen vállalja önmagát. Különösen adatgazdag a visszaemlékezés második része, amelyben a Németországba kihelyezett közel négyszázezer vagy még ennél is több magyar katona helyzetét ismerteti. Egyébként ennek a néhány hónapos időszaknak alapos, elemző feldolgozása még a magyar hadtörténetírás jövőbeni feladatai közé tartozik. A szerző sok részletet leír, amelyek azonban csak kiindulópontként szolgálhatnak, ő ugyanis a következtetések levonására ritkán vállalkozott. Több mint fél évszázados távlatból elképesztőnek tűnik, milyen közönséges torzsalkodások közepette szűnt meg a Beregfy-féle Honvédelmi Minisztérium, és hogyan került sor a magyar honvédség kapitulációjára 1945 áprilisában és májusában, amely így, a leírtak szerint nem is történt meg. A háború véget ért, a csapatok felbomlottak, és a magyar királyi honvédség felelős vezetői megvárták, hogy a szövetségesek letartóztassák őket.
A visszaemlékezés szép, kalligrafikus betűkkel íródott, olvasási, szövegértelmezési problémák nem fordultak ellő. A közlésnél ragaszkodtunk a szöveghűséghez, csak néhol „igazítottunk” a stíluson, tettünk ki néhány írásjelet. A kéziratot elláttuk a szükségesnek vélt jegyzetekkel, és a lehetőséget megragadva, függelékként közzétettünk néhány, a visszaemlékező személyhez kapcsolódó, illetve a tragikus időszakot visszaidéző dokumentumot. Meggyőződésünk szerint helyes volt a Hadtörténelmi Levéltár kezdeményezése a visszaemlékezés közreadására.
(A kézirat levéltári jelzete: Hadtörténelmi Levéltár, Kéziratok, tanulmányok gyűjteménye, 3496. sz.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
