250. HÉTRŐL HÉTRE
250. HÉTRŐL HÉTRE
Egy csöndes alkonyatkor, egy órai hűsölés után kiszálltam a Körös habjai közül. Elálmosított a fürdés, s kivételesen álmodtam is.
Egy kissé fantasztikus álom volt. Ismeretlen vidéken jártam. A föld kopár volt körös-körül, s a nap olyan perzselően sütött, hogy minden élet elfonnyadt.
És víz nem volt sehol. Jött pedig a pusztára három szegény vándor, akik szörnyen tikkadtak valának. A nap rátűzött meztelen fejükre, s ők elalélván a földre estek.
Nagyon megszántam a szegényeket. Íme azonban két mennyei lény jelent meg. Szólt az egyik:
– Ne hagyjuk őket elveszni.
Szól a másik:
– Az elsőt nem bánom. Dölyfös és fösvény.
– Kegyelmezz a másik kettőnek.
– A második is gonosz. Azért zarándokol most, azért imádkozik, hogy felesége mihamar meghaljon.
– És a harmadik?
– Azt kivezetem innen.
A harmadik vándor feleszmélt egy percre, maga előtt ezer lépésre hömpölygő vizű folyót látott. Őrjöngve kacagott fel, s elrohant. A másik kettő pedig tovább aszalódott eszméletlenül a napon.
Ahogy nézem tovább: im’ egyszer csak látom, hogy már négyen vannak. Mellettük van kikötve a két mennyei lény is.
Szól pedig egy túlvilági hang:
– Aki pedig akármilyen gonosz élőlénytől is az üdítő italt megtagadja, aszalódjék maga a gyilkos napon!…
A két vándor pedig fölkele, s hasonlóan miként az első, rohant a folyó felé.
A mennyei lények pedig sírva sülének meg…
…Remélem, elég kegyes formában mondtam el a vízvezeték ügyéről a szerény véleményemet.
*
Egyetlen vigasztaló van ebben a rettenetes kánikulai melegben. Az ember gondolkozó szerve kipiheni magát. Olyan szükség van erre most. Egypár szegény agyvelőnek pedig jobb is, ha végleg elpihen. Az a szegény, bűnéért keservesen bűnhődött ember is megpihen most már, kit sírjába tegnap tettek le. Őbenne, szerencsétlen kiválasztottban tombolta ki magát ennek a kornak kapzsi anyagiassága. Ő eszköz volt a megbüntető fátum kezébe[n]. Követ ne dobjon rá senki. Jól mondta, aki ravatalánál szót emelt.
„Hiszen fejünk búbjától lábunk sarkáig csupa hiba vagyunk!”
És ez így volt már a Talmud idejében évszázadokkal meg évezredekkel ezelőtt, amikor pedig még nem voltak olyan nagy igényei, olyan kielégíthetetlen vágyai az embereknek! Amikor a zsidó embernek még dísze, büszkesége volt a vallása, a nő pedig egész dicsőségét, minden boldogságát a családban, a gyermekei nevelésében találta fel. Mennyivel inkább áll tehát ez a mai korban, amikor a civilizáció meg a haladás szelleme tölti be a levegőt, ahol az igények olyan túl kényesek lettek, hogy az ember a legjobb akarat, a legnagyobb igyekezet mellett sem képes eleget tenni sokoldalú kötelezettségének, azoknak a kötelességeknek, melyeket ez a kívülről fényesnek látszó, de belülről korhadt, előítélettel teli beteg társadalom állít elébe. Csoda-e, ha a legjobb munkás, a legtehetségesebb ember is leroskadt az óriás terhek alatt és ily nehéz megpróbáltatások között? Csoda-e, ha a hamis fáklyának égető fénye megvakítja, eltántorítja, tévútra vezeti az emberfiát? Ám a vétkes, de bűnbánó ember felkiált: „ne csodálkozzatok, hogy én – aki tiszta voltam, most fekete vagyok!”
Nem énbennem van a hiba: „a nap heve perzselt ilyen feketére!” Ne ítéljetek el, nem én vagyok oka, ha bűnös is vagyok, saját barátaim vezettek a rosszra, a romlott társadalomnak hamis fénye idézte rajtam elő a feketeséget.
E feketeség immár lemosódott.
*
A Bachó István tragédiája szintén modern tragédia. Istenvertek a ma gyermekei. Hit és cél nélkül élnek. Mert az anyagiak megszerzése összerombolja az idegeiket. Vigasztalást, feledést keresnek még a beteg idegek árán is.
Szegény Bachó István, neki volt része a vigasztalódásban. Annyit vigasztalódott, hogy elveszítette az eszét…
Szabadság 1900. július 8.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
