A 30 év előtti novellák hősnőjüket legalábbis Margitnak nevezték; a hős ellenben a Tihamér nevet Aladárra nagyon nehezen engedte le. A név mellékes. A régi Margit- és Tihamér-féle históriákban – ha igazság kevés is – meglehetős idealizmus volt; pedig idealizmus nélkül nincsen poézis.
Ma már a novellákat helyettesíti a tárca. Egy új ízlés és irányzat képviselője vagy csak azt bitorló? – lehet rajta vitatkozni, de az tény, hogy tárcát ma már mindenki olvas – még Gyulai Pál is…
Amit pedig előre bocsátottam eddig, az nem akar holmi irodalmi kérdés taglalása lenni. Ez nagyon veszedelmes dolog, mert nálunk az irodalmi kérdéseket negatíve tárgyalják: semmit se bizonyítanak, de mindent tagadnak.
Ha mármost én elég merész volnék felvetni a sok eldöntetlenül maradt probléma közül csak egyet is, ha a kérdésre még merészebb volnék természetes ésszel; nagyképűsködés nélkül feleletet adni, olyan alaposan lecáfolnának, hogy a sok tagadás után csak az lenne bizonyos, hogy a kritika egyhangúlag szamárnak nyilvánított. Mivel pedig a „szamár” szó egyik nemzet nyelvén sem szokott bók lenni, még magyarul sem – bár gyakran használják –, jobb és hálásabb lesz tárcatárgyról írni. „Tárgyról” és nem „tárgyat”. Szoktam ugyan én is megfigyelni, de a részletek nálam könnyen elmosódnak: Én részletezés helyett gondolkozni szoktam a tárgyról, ez pedig nagy hiba annál, ki modern író akarna lenni. Szerencse, hogy nem akarok!
A tárcatárgyam, melyet nem megírni, hanem amelyről csak írni akarok – mégis modern.
A hősnő nem Margit, mondjuk, hogy Jolán, a hős egy közönséges János. – A modern tárcák hősei közönségesek névre és jellemre, hanem amit az író érzelem- és gondolatvilágukról ír, az a legvadabb perverzitás. Szerencse, hogy mindenik szívében győz az egyformán nyilvánuló önzés; amit a modern író – talán jogosan – korszellemnek tekint. Tihamér és Margit boldogságának akadálya legtöbbször a szülők elfogultsága volt. Ha ez akadályt legyőzték, egymás karjaiban lettek boldogok, ha ez nem siketült, a közös sírban lettek egymáséi, aminél nagyobb boldogságot a 60-as évek érzékeny női szívei gondolni se tudtak.
Jolán és János szintén nagyon szeretik egymást. Lehet ugyan, hogy nekik nem elég a boldogságra, hogy egymástól távol ugyanazt a halvány holdat nézzék ábrándozva; Jánosnak talán nem kell térdelve esdekelni egy leheletszerű kézcsókért; ez mind lehetséges, de az bizonyos, hogy boldogságuk a szülők véleményétől függ legkevésbé. Tihamér a régi jó időkben versekben önté ki „szűje”-panaszát, János magára vállalja, hogy megszerzi valamelyik legújabb szenzációs francia regényt, melyet, ha magyar író írt volna meg, katalógusba sem vennének, s a szerencsétlen írót a kávéházi kasszatündér is felkérné, hogy távol tartsa magát a kasszától, mert ő féltékeny a jó hírnevére.
Ha Margitot és Tihamért az író összehozta is az „ősi park egy költői szép helyén”, nagyon vigyázott, hogy már a második csók után megmagyarázhatatlan félelem támadjon a Margit kis szívében, s minden magyarázat nélkül távolítsa el a lovagias Tihamért; Jolán és János találkozóján a fuldokló, szenvedélyes csókoktól mámoros lesz az éji levegő, s a Jolán illatos, nehéz Loreley-haja beborítja a János lüktető fejét. „Ne menj, csak még egy percre!” sóhajtja János, s egy félórát tölt még ott Jolán, s mikor elválnak, a hideg szél, mely fejét hűsíti, alig tudja lecsendesíteni felkorbácsolt vérét. – Boldogságuk akadályát hamar legyőzik, ha másképp nem, hát nehezen ugyan, de sors előtt meghajolva, elválnak egymástól, s újra kezdik – kiki egy mással – az előbbi regényt. Megterhelt telekkönyv, kaucióhiány, elmaradt kinevezés, Jolán flörtje egy csinos nadrágú huszárral, mind elég ok a „legszenvedélyesebb szerelem” csődjének a bemondására.
A modern író erkölcstana ruganyos. Ő nagyon nehezen mond ki kedvezőtlen ítéletet egy leányról. Légyottokat adat vele, egy nap három szerelmet valló ficsúrnak szorítja meg jéghideg kezét sokat ígérően, biztatóan, de kacérnak dehogy mondaná ezért.
Elviszi a bálba, hol egy észrevétlen pillanatban János megcsókolja a Jolán fedetlen karját, ám azért Jánossal két hét múlva otthagyatja Jolánt (mert 5000 frttal kevesebb a hozománya, mint hitte), s bár mindkettő bús egy kicsit, mindkettő túlságosan jó kedélyt mutat, mert félnek a „gyerekes érzelgés” vádjától.
Szegény Elemér ilyenkor golyót nyelt, Margit virágillatba fulladt; ez, ha egy cseppet émelyítő is, de intenciója nemességét, felemelő idealizmusát tagadni nem lehet.
Miért is nem őszinte a modern író? Miért nem vallja be, hogy nincs már szerelem? Mert amit ő szerelemnek nevez, annak talán kapnánk találóbb elnevezést is?…
No, de hagyjuk a kritikát, hiszen Jolán és János „szerelme” hódíthat nagyon, hiszen az efféle históriák közül egyet-egyet öt-hat zsúron sem tudnak eléggé elkoptatni.
Ha van alapjuk a modern tárcatárgyaknak, akkor ez alapot legtöbbször a zsúrok adják, ahol János úr mint dédelgetett asszonybolondító szerepel, Jolánt pedig asszonybarátnői fojtanák meg egy kanál vízben, mert férjeikkel kacérkodik.
Néha aztán megembereli magát a modern író, s meghajolva a házasság intézménye mint társadalmi szükségesség előtt, elhatározza, hogy Jánost és Jolánt összeházasítja.
János már kifáradt a Don Juanok ezer izgalmában, Jolán megunta a céltalan flörtölést, szóval mindketten megértek a házasság nyűgére, amire ugyan nem vágynak, s amibe csak kényszerűségből egyeznek bele. Jánosnak már sok az adóssága, Jolán a 20-as években lejt. Amolyan mellékes indokként néha szerepel holmi kellemes visszaemlékezés valamelyik egykori, bizalmas találkozóra.
És csak a házasság után jönnek meg a remek témák!
Klub, kártya, szeparék, szőke vagy barna énekesnők a János úr részéről; csörgő kard s egyéb vigasztalások őnagysága számára.
Ebből, ezekből lesznek divatos tárcák, modern regények, olvasottak, kapósak.
Hölgyeim és uraim, íme, az önök alakja a modern irodalomban.
Mert ezek az írók vagy igazat mondanak, s önök, olvasóik magukra ismernek, vagy hazudnak, rágalmaznak, s önök ezt szívesen veszik.
Az irodalom eszmék, áramlatok hatása alatt áll, s hű tükre a társadalomnak, honnan alakjait veszi.
Legalább így tartjuk mindnyájan.
És akkor a mi társadalmunk vagy gyönge erkölcsi alapon áll, vagy mert félrevezetett, íróink által félre is értett.
Ez utóbbit hiszem én inkább, s hiszem azt, hogy önök, hölgyeim, hófehér Margitok, lovagjaik idealista Elemérek, Tihamérok tudnának még lenni, ezeknek fellegekben kóválygó, hiperideális gondolkozásuk nélkül.
Jolán kisasszonyhoz és János úrhoz pedig semmi közöm.