53. A NAGYKÖVET ÚR
53. A NAGYKÖVET ÚR
Párizs, február 23.
Ördöngősen szerencsés diplomata ez a gróf Széchen, akitől Ausztria–Magyarország egyenesen a Vatikánt fosztotta meg, hogy általa Párizsban viseltesse képét és rangját. A Párizsban székelő nagykövetek csodálatosképpen és éppen most határozták el, hogy a jövőben az új nagykövetek nem fognak tartani bemutatkozó hűhó-estélyt. Mert így van, s így volt mindeddig Párizsban is, hogy az új nagykövetek valahogyan akként viselkedtek, mint például ha királyunk Budára érkezik. Ők, az érkezettek, nagykegyesen, ismerkedés céljából, valóságos udvari bált s fogadtatást rendeztek azok részére, akikhez és akikért ők küldettek. Ez furcsa volt már Rómában is, sőt legelőször is Rómában, ahol kétféle udvar és kétféle előkelőség van, a vatikáni és a kvirináli. Ausztria–Magyarország megboldogult nagykövete értette a módját, hogy kell Párizsban is úgy cselekedni, mint Rómában: kétféle társaságot teremteni s hajbakapatni egy vendéglátó társadalomban. Sokáig ez Párizsban sem tarthatott, ha már Rómában is vége szakadt, s a nagykövet urak talán nem egészen saját kedvükből hozták az ő határozatukat.
Ostoba és tűrhetetlen helyzet lehetett az már Párizsban, hogy a dinasztiák nagykövetei önkényesen klasszifikálták Franciaország „udvarképes”-eit. A restauráció s a császárság korából merített arisztokrata névsor volt persze nekik a kedvesebb, de viszont a hatalmas és uralkodó burzsoázia szemébe is muszáj volt port hinteniök. Ilyenformán egy-egy nagykövetségi ünnepségen egymást szemtől szemben utálhatták a Faubourg-St.-Germain előkelői s a hatalmas bugrisok. Nagyon sokszor pláne el is kerülték egymást, avagy úgy történt, hogy Ausztria-Magyarország nagykövete „véletlenül” akkor tartott estélyt, amikor a francia köztársaság elnöke. A legkékebb és legfeketébb arisztokrácia egy-két feudális állam nagykövetségeinek „udvar”-ában vitézlett, és álmodta középkori álmait. Franciaország külügyminisztere nem minden ok nélkül gondolhatott arra, hogy Ausztria–Magyarországnak a Vatikánból áthelyezett nagykövete nem fog javítani ezen az ostoba helyzeten. Végre s végül: egy – bár kényszerűen – szocializálódó polgári köztársaság immár nemigen tűrheti a királyi pásztorjátékokat. Elég baja van a maga monarchista katonáival, szélső demokratáival, pénzkirályaival s polgár-őrgrófjaival, minthogy még etikettafférokkal is tetéztesse a bajt. Bizony nem véletlen dolog az, hogy a Párizsban lakozó nagykövetek éppen gróf Széchen kinevezésekor s éppen sir Francis Bertie elnöklete alatt határozták el, hogy lemondanak császári, fogadó privilégiumukról.
Emlékeztetünk mindenkit, akit illet, hogy sir Francis Bertie VII. Edvárd királynak nagyon kedves embere s különösen Franciaország számára kellett és kiszemelt nagykövete volt. Emlékezetes szavakkal küldte őt Párizsba Párizs-imádó fejedelme: nem szabad elfelejteni, hogy Franciaország sorsát ma már nem az arisztokrata szalonokban, de a polgári egyletekben s munkáskaszinókban döntik el.
Hiszen az is igaz, hogy elványadt, megromlott, meghamisult az úgynevezett arisztokrácia itt Franciaországban, de ez még nem magyaráz meg mindent. Az igazság az, hogy: a régi szabású diplomácia ma már túlélte magát, mivel ma már nem államfők, de társadalmak intézik az országok sorsát. A Vatikán nunciusát úgy dobták ki Párizsból, mint egy neveletlen, betolakodott vendéget, s ma már a nagykövetek csak annyit számítanak Franciaországban s többé-kevésbé mindenütt, amennyit küldő társadalmaik a küldetés érdemére érdemesített társadalmaknak. Gróf Széchen hiába akarná, hogy ő is csak egy mementó-embere, sőt grófja lehessen a Maria Antoinette-et s más miegymást ma se felejtő bécsi Burgnak: kénytelen Ausztria–Magyarország nemzettársadalmait reprezentálni. A nagykövetek, követek s diplomaták alkonyatán állunk, nem messze már attól az időtől, amikor hatalmas hírlapok képviselői cserélik föl a diplomatákat, ez ócska, saját előkelőségében kimúlt népséget. Hjha, igaz, ez sok finomságot, emléket, múltat, illatot, elmés ravaszságot, művészetet, alkovszépséget stb., stb. halat meg. De hát bele kell törődni: a demokrácia, reméljük, ad majd kárpótlást bőven, s a társadalmak majdcsak meglesznek valahogyan diplomaták nélkül is.
Világ 1911. február 26.
Ady Endre
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
