115. JÓKAI ÉS JÓKAINÉ
115. JÓKAI ÉS JÓKAINÉ
Ha ez a mi kis nációnk nem szokhatott volna hozzá a szégyenkezéshez, Jókai Mór révén megtanulná talán a szégyenkezést. Nyolc milliós embertömegből sohsem ragyogott ki még fej olyan ragyogással, mint a Jókai feje és kevesebb hálát az ő nagy kiválóságáért még nem tapasztalt ember Jókainál. Sienkiewitz kis dadogó gyermek. Nevét egy napon sem volna szabad a Jókaiéval emlegetni, s a lengyel rab náció. Mégis Sienkiewitz a világ ajkán él és dísztelenkedik. Jókai Mórt néhány irgalom fillérért buta képviselő gyermekek hajszolták csak nemrégiben is a magyar parlamentben, akik még sohsem kérdezték meg, hogy voltaképpen miért növeljük mi a velünk barátságba[n] sohse élő Habsburgok vagyonát minden évben nehéz milliókkal? Ha Jókai még száz évig élne s mi száz évig penitenciáznánk, ezt a hitványságunkat bajos volna helyrehozni. Mert Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta. A degenerált turáni, – mint az ellenségek mondják. És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlíthatót.
Élt és munkált Jókai. Ennek a munkálásnak értéke kiszámíthatatlan. Mindenesetre fölér a háromszáz éves török–magyar verekedéssel. Az emberek egyébként is kezdenek tisztán látni. Ma már hallik a becsületes hang, hogy a nagy poéta több a nagy tudósnál s a katona-nagyság, a társadalmi nagyság a poéta-nagyság mellett semmi. Alig több, mint a bujálkodó nagyság vagy betörő kiválóság. Jókai a legnagyobb s legkülönb magyar.
Volt egy fiatal, szép leány, akit nagyobb és szentebb érzés illetett meg a szent Cecíliák és Kunigundák érzésénél. Egyedül akarta pótolni azt, amivel a magyar náció az ő Jókaijának adós maradt. Ez a fiatal, szép leány mámorba ejtette a mi szent öregünk szívét s mámorban fogja tartani az utolsó szemlezárásig. Áldassék érte e fiatal, e szép, e szent nő. Ma Jókai Mórné. Ez a nő abban a percben, mikor Jókai Mórné lett, Hungáriává vált. A mi jóltevőnkké, a mi nemtőnkké, aki boldoggá tette a legkülönbet a mi fajtánkból. Még akkor poéta voltam s megcsendülnek a régi rigmusok:
Az a nő legyen százszor áldott,
Aki szivét ejtette meg,
Aki örök tavaszt varázsolt
A tarlott őszi táj felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne bántsátok a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!…
Aki szivét ejtette meg,
Aki örök tavaszt varázsolt
A tarlott őszi táj felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne bántsátok a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!…
Az ő! A sors választott örege. Asszonya pedig a legszentebb. Imádjuk őket s aki hisz az imádságban – imádkozik értük. – A mi legnagyobbunkkal, legkülönbünkkel folytassa a sors az ő csodáit. Jókai Mór és Jókai Mórné pedig érezzék itt Nagyváradon lelki csókjait a nagy szeretetnek, mely lehetne ezerszerte nagyobb is. Őirántuk az is kevés volna.
Nagyváradi Napló 1902. október 14.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
