9. A HÁLÁS UTÓKOR
9. A HÁLÁS UTÓKOR
(Lengyel Menyhért színjátéka, melyet ma mutat be a Nemzeti Színház)
A Nemzeti Színház észrevett egy keserű, csöndes, derék, bátor, naiv, fiatal embert, Lengyel Menyhértet, aki tavaly a Tháliában A nagy fejedelemmel panaszolta el azt, amit most A hálás utókorral panaszol. S ha Lengyel Menyhértet megmosolyogjuk, mint ahogy a főpróbán olykor tettük, cinikus gazemberek vagyunk. A világ nem Budapest, s olyan gúnyos, gonosz skriblerek csak Budapesten élnek, mint mi. Amit Lengyel Menyhért lát, érez és panaszol, azt mi tömören vagdossuk egymás fejéhez kávéházakban s máshol. Budapesten bizonyos dolgokról sohse hallott a publikum; s írók között pedig már oly banálisak ugyanezek a dolgok, hogy egymástól pirulnánk leírni. Ez megint egy szimptomája a mi kevés és egyenetlen kultúránknak, de szerencsére vannak még Lengyel Menyhértek.
Szeretnék annyi szeretettel írni Lengyel Menyhértről, amennyivel az ember életmentőknek s egyéb mártíroknak tartozik. S annyi keserűséggel, amennyi őt elfutja, a csöndes és tűnődő embert, mikor az életre s az emberekre gondol.
Fogják mondani, de nem igaz, hogy Lengyel Menyhért szalmát csépel, s nemcsak művészietlen, de tudománytalan is. Azonban a Nemzeti Színház színpadáról hallani még idétlen jajgatásokban is lappangó, titkolt, nagy, bűnös fájdalmainkat, nemes esemény.
Magyar a darab, elsősorban magyar, ezt a nincsmáskéntet nálunk hangsúlyozni kell. S hogy Shaw-tól, Ibsentől Clemenceau-ig bánatos bábjátékok készültek már bőven a Lengyel Menyhért problémáiról, ez nem baj. Az igazi témák a nagyok és közönségesek, s az igazi írók szeretnek és tudnak ezekről újat mondani. Az aránytalanságok élet és boldogság, a lehetetlenségek valóság és kigondolás között sehol se olyan nagyok és bizarrak, mint a félkultúrájú Magyarországon.
Lengyel Menyhért hőse, akit egy kicsit Pulszky Gusztáv, egy kicsit Péterfy Jenő árnyéka kísér sok más hazai árnyékkal együtt, elbukik, mert újítani akar. Eltiporják; a felesége, a kollégái, az elvtársai, a tömeg, a publikum, a közvélemény, a kormány. Szalad, szökik az öngyilkosságba, s valahol Szicíliában az Élet kedvesen szól hozzá, a Nap ráragyog, s eldobja a revolvert. Ott marad, ott él, mialatt ebben a Temető-országban nagy embert csinálnak belőle, a halottból. Az ő reform-eszméi, az ő álmai hágcsók lesznek azok számára, akik őt a halálba kergették. Műveit díszkiadásban adják ki, emléktáblával jelölik meg a házat, ahol lakott. S ő visszajön váratlanul négy év mulva, mert egy asszonyt hagyott itt, nem a feleségét. Egy asszonyt, akit egyedül sajnál a viharos és hazug múltból s egy gyermeket, aki az ő szökése után született. Ibsen-ember lett közben belőle, aki hol jár már az ő régi elveitől. S új pogány lett belőle, aki egy Botticelli-kép előtt mindent elfeled. Itthon megalázhatná, összetörhetné ellenségeit, de nem teszi. Megalkuszik velük, elviszi magával szeretőjét és gyermekét. Visszamegy – élni Szicíliába, mert az emberek kevés helyen élnek, de olyan barbárul sehol se negligálják az érdemes életet élést mint itthon.
Különös, érdekes és gyermekes darab: Lengyel sok szerencsés és igaz figurát csinált, érzi a maga igazait, sokat, mindent el akar mondani, ami lelkében sír. Emiatt csetlik-botlik, bántó szavakat kölcsönöz stilizált novellákból, vezércikkekből, szimbolista versekből és szociológiai tanulmányokból. Láthatólag vigyáz magára, nehogy olcsó embernek, hatás-vadásznak lássék, s éppen avval bűnhődik, amivel bűnözik.
De ez a Lengyel-darab mégis esemény: társadalmi s kulturális forrongásunk nagy bizonyítéka. Kell, hogy afféléket halljon végre a Nemzeti Színház közönsége, amiket ma este fog hallani. Mi pedig nem tudunk jósolni, csak egyet tudunk. Ez a Lengyel Menyhért, ez a keserű, csöndes, (túl-csöndes), derék, bátor, naiv, fiatal ember – erős ember. És nekünk ma, amikor föl akarjuk bátorítani azt a lakmározó, ronda asztalt, melyhez csak kiváltságosak ülhetnek Magyarországon, minden erő nagyon becses. A darabot (ezt máris meg merjük jósolni) nem játsszák jól egészében megfogva s hozzá stílust csinálva. Külön-külön azonban szinte mindegyik szereplőnek lesz sikerben része.
Budapesti Napló 1907. október 6.
(Dyb.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
