196. TÁRLATOK, HECCEK, DIVATOK
196. TÁRLATOK, HECCEK, DIVATOK
Párizs, április 25.
(Saját tudósítónktól.] Egy-egy Szalon micsoda várt, nagy, micsoda úri esemény volt még például III. Napóleon korában. Hjha, Sedannal és a császársággal együtt halt meg Franciaország polgárságának daliás korszaka. Akkor, régen, még a forradalmárok se voltak olyan hétköznapiak, érdektelenek, mint ma. Véres tollal olyan márkik írták a forradalmi újság-cikkeket, kik eltagadták hiteles rangjukat. A bombákat pedig egészen a Commune-ig legalábbis grófok dobták fehér kesztyűs markokkal.
Nem, ezeket nem egy „laudator temporis acti” írja, de egy kénytelen látója a valóságoknak. Minden gyönyörű dolog, ami Párizsból új Athént akar csinálni, csődöt mondott. Minden gyönyörű, emberi dolog, melyet a diadalmas polgári demokrácia alkotott Franciaországban, bomlik. Ami ifjúságnak indult, abból hamaros öregség lett, s ami forradalomnak, abból – új akadémia. A két nagy tavaszi Szalon közül ezúttal is a fiatal s valamikor forradalmi Société Nationale nyílott meg előbb.
Ezt már így csinálják: lehetőleg még be kell érni a független piktorok tavaszi kiállításával. Nos: hat év óta évről-évre biztosabban látom, hogy nemcsak a tegnapelőtti, de a tegnapi forradalom is megvénül és hasat ereszt. A Nationale már hat, sőt tíz évvel ezelőtt hozzáöregedett az Artistes Français-hoz és most megöregedtek a „függetlenek” is. Nagy baj az, mikor az ember divatba jön, szomorú verseket lehetne erről írni, hagyjuk. Végül, sajnos, mindenki divatba jön, s divatba jöttek az idénre a Salon des Indépendents vadjai is.
Pedig ez évben még helyet is nehezen kaptak ezek a rakoncátlan el nem ismertek. Végül államilag helyhez, helyiséghez juttatták őket, s egykor legátkozottabb vezéreiket dicsérve dicsérik a legtanáribb kritikusok. Íme, még a dicsőségnek sincs maradandósága, melyet a világ nem akar elismerni.
A Grand Palais-ban, az avenue d’Antin oldalán van, mint rendesen, a Nationale. Semmi különös, államilag megrendelt alkotások, ügyes stréberek ügyes művei, régi arrivék biztos ön-ismétlései, s a bejáratnál, a földszinten, külön a hagyományos Rodin-szobor. Az öreg mester ezúttal egy női mellszobrot állított ki, nem nagy dolog, de érdekes. Az az érdekes benne, hogy ezért a kis mellszoborért, ha igaz az „on dit”, százezer frankot fizettek. Ábrázolja pedig e kis mellszobor a leggazdagabb oroszországi kaviárkereskedőnek, Eliseieff úrnak a feleségét. Beszélik, hogy Rodin, midőn Madame Eliseieffet meglátogatta, azért kért százezer frankot, hogy a nő megijedjen. Az orosz sokmilliomos felesége nem ijedős természetű, s a szobrot meg kellett csinálni.
(Ez az Eliseieff különben, mikor Monte-Carlóban lent jártam, csinált egy úri, jó viccet. Banketten ünnepeltette magát a Hôtel de Paris dísz-ebédlőjében egy galamblövő délután után. S mikor az ünnepi tósztot mondták, hirtelen a nagy asztal közepéről egy virágcsokorból hitelesen eleven, fehér galamb röpült föl. A következő pillanatban valaki pisztollyal lőtt, s a galamb véresen lehullott az urak és a lelkes éljenek közé.)
Párizs megvénült, Párizs készül valamire s közben még művészileg se csinál semmit. Csak tárlatot, ostoba divatot, pletykát, heccet s mulatságot a milliomos tékozlók számára. Az elismert festők, szobrászok s mások legalábbis pápai grófok s az „el nem ismertek” legalábbis pápai grófok lesznek.
Pesti Napló 1909. május 1.
Ady Endre
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
