159. ASSZONNYAL A BAKON
159. ASSZONNYAL A BAKON
Párizs, augusztus 20-án
Muszájból és haragosan ácsorogtam tegnap délután a forró és lármás Place Clichy-n. Egy üres kocsira lestem, mert sietős volt az utam: a Petit Palais-ban volt találkozóm. Idegesen, bosszúsan gyűrögettem kezemben egy lapot, amelyet éppen az előbb vásároltam. Kis, koldus, anarchistáskodó hetilap, de szeretem, meg szoktam venni és olvasom. Tetszik nekem a vadsága, naivsága: egy ilyen lapocska természetesen ostoba és becsületes. És az ostobaság és a becsületesség rendszerint szép elszólásokra vezetnek. Most is íme, egy oroszos nevű orvos-kisasszonnyal polemizál a lap szerkesztője. Az orvos-kisasszony szemére hányja a lapnak, hogy a nők szabadságát s jogát eléggé nem hirdeti. A lap szerkesztője, aki ez idő szerint börtönben ül, de ott is írogat, lagymatagon válaszol. Hogy: sokkal égetőbb kérdések kínozzák ma az emberiséget, mint a feminizmus. Hogy: természetesen minden embernek, hímnek és nőnek, egyforma joga van és – lesz. Közben érzi az ember, hogy a rab szerkesztő úr sommásan szeretné elintézni a dolgot. „Hagyjanak békét nekünk a nők, amikor így is ezer meg egy a bajunk.” „Várjanak még vagy három-négyszáz évet, amikor a férfiak rendben lesznek.” Akkor majd a nők dolga is sorra fog kerülni, bizonyosan – talán.
Végre egy üres kocsi, féltékenyen ugrom bele, s mikor a kocsis lecsapja a taxi-zászlót, akkor veszem csak észre, hogy a kocsis – asszony. Asszony, szőke, se nem szép, se nem csúnya, halvány, cingár, barna kosztümös, nyilván külvárosból került fiatal párizsi nő. Feminista vagyok rogyásig, akit az előbb fölháborított a kis anarchistáskodó lap burkolt antifeminizmusa. De e pillanatban, mikor az én asszonykocsisom nekivágott a százféle kocsitengernek, hátamba állott a hideg. Jönnek a súlyos autóbuszok, a nagy társzekerek, ügyeskedő bérkocsisok, elegáns magánfogatok, tízféle tramway-k, töff-töffök, két- és háromkerekű alkalmatosságok. Az én asszonykocsisom nyugodtan ült a bakon, valósággal mintha fölemelődött volna a kocsink. Hajszolta a lovát, s ilyen gyorsasággal, ilyen tolongásban egy férfikocsis elvesztette volna a fejét.
Csöndesebb utcába fordultunk, s a nagy rettegés után most szelídebb tapasztalatok következtek. A járókelők vidáman néztek reánk, a szembehajtó férfikocsisok csúfondárosan kiabáltak az én kocsisomra. Jött egy autóbusz, s annak a vezetője, piros, kacagó, jóképű ember, csókot hintett. A halvány, cingár nő az utat nézte, a lovát, nem hallott, nem látott semmi fölöslegeset. S igénytelen, makacs, pompátlan, hideg, ügyes egyéniségében egyszerre a jövendő asszonyt láttam. Nem akiről előkelő írók s nőapostolok prófétálkodnak s nem is az agitátorok lármásan festett ideálját. Az asszonyt, aki föl fog ülni a bakra hidegen, szerényen, elszántan, s esetleg elébehajt a férfinak. És mindezt nem elvből teszi majd, de az élet, a fejlődés parancsából. Nem fog lármázni, s örülni se, ha emancipálódik, de elfogadja az emancipációt, mint a bölcs ember magát az életet, mely szintén nem mulatság.
Franciaországban rossz talaja van a nő-férfiasító feminizmusnak, sőt mindenfajta programos feminizmusnak. A legtöbb, hogy némely apostolok azt a jogát hirdetik a nőnek, hogy gyermeket ne foganjon, s ha úgy tetszik, előzze meg a komoly szülést. Se polgárok, se proletárok, hímneműek, nem mennek tovább, s ők nem tehetnek róla, hogy tovább megy – az élet. Franciaországban még ott tartunk, hogy a nők, akik Nietzschét olvassák, Nietzsche-kalapot hordanak. Nem tréfa, egy előkelő kalapüzlet legújabb kalap-kreációját Nietzsche-kalapnak nevezte el.
De ugyancsak Franciaországban évtizedenként s ijesztően szaporodik a bajuszos-szakállas nők száma. Ez se tréfa, sőt ez a nagyon komoly jel: az élet kényszeríti még fizikumban is az elférfiasodásra a nőt. Az én kocsisomnak nincs bajusza, de bajuszt visel belülről, s ez az asszony már szinte férfi. Fölül a bakra biztosan a hónapnak mind a harminc vagy harmincegy napján, s óvakodik, hogy áldott állapotba jusson.
Az én kocsisom megint nagyon forgalmas utcába hajtott, s megint rettegve ültem a kocsimban. Megálltunk a Petit Palais előtt: soha kocsis ilyen biztosan, becsületesen és olcsón nem vitt sehova. De én még se ülök soha többé olyan kocsiba, melynek a bakján vászoncseléd ül. Igazságtalan, komisz ember vagyok érte, de hát ha lelkemben az ígérkező viadalban leigázott férfi féltékenysége és dühe dolgozik. Ezek a nők olyan újak, makacsok, ügyesek, s annyira az övék a jövő, hogy nekünk, férfiaknak, holott hiába tesszük, szövetkeznünk kellene már ellenük.
Az Újság 1908. augusztus 27.
Diósady
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
