176. A JÖVŐ FÉSZKE
176. A JÖVŐ FÉSZKE
(Kabos Ede regénye)
A jövő fészke nem új rakású fészek, a Verebeké volt annak idején, címet változtatott, elérte a verébfátum: meg kellett tagadnia a szerénységét. Kabos Ede Verebek című regénye a Jövő fészke címmel jelent meg most egy új könyvzuhatagban, Grilléknél. Valóban magyar alkalom, szokás és szerencse: tíz farsang után vallani szerelmet egy régi ideálnak, s éppen akkor, amikor maszkot vett föl. De a vallomást meg kell tennem, nem éppen hevülésem parancsából, de önmagamért, ki a nyugtalan szomorúságok hasis-evője lettem mostanában. Különben is a Verebekről, vagy ha úgy tetszik a Jövő fészkéről a mi jó, szelíd kis dr. Kontunk künn Párizsban franciául többet írt talán, mint itthon írtak magyarul. Én harmadszor olvastam el most, régi szomorúságaimat tetéztem újra, s különben minden értékes magyar könyv mindig szomorú és mindig új.
Kabos Edének a regénye, amikor azt egy napilapba behajigált darabokban s először olvastam, csak édes, csiklandozó szomorúságokat adott. Azóta a regény megegészedett, íme még címet is újat kapott, íróját pedig egyre akaró forrongó mindig-mindig megifjuló lelke más tájakra vitte. Ő talán vígabb, a regénye se szomorú, de én a szomorúság szorító fekete vas-szűzének karjai közt érzem magunkat. Kabost, a világot, amelyet látott, a szögletet, ahonnan látta, a muszájt, ahogyan látnia s, óh jaj, azután írnia kellett. A regényt, alakjait, meg-megzökkenő melankóliáját, szomorúan-szép tökéletlenségeit és magamat lehet-e szomorúaknak nem látnom? A Jövő fészke maga is szomorú hely ám, minden hely szomorú, ahol a múltat sínylik, emiatt a mát nem élik, s gályarab-munkát végeznek a jövőért. Lehet, majdnem bizonyos, hogy ez és ilyen az egész élet, de ez, így, nem sikolt ki a regényből, pedig milyen nemes, komoly szándékkal íródott utolsó soráig ez a könyv.
Mennyi mindent látott és érzett Kabos Ede, míg e könyvbe kezdhetett s mennyi mindent nem látott és nem érzett meg. Az elhanyagoltságok, a meg nem látottságok, a kimaradt érzések jajgattak most a fülembe, hogy harmadszor olvastam. S mert szomorúságot minden fajtából többet kaptam most, mint először és másodszor, a háladatosság szinte betegesen jön rám. De vigyáznom kell, mert Kabos Edét nagyon szeretem, mint az apámat, tehát árthatok neki, azaz dehogy neki, ennek a rovásnak, minden buzgó szóval. Pedig ártani már ártott ő is önmagának eleget, s aki úgy tudja, mint én, hogy Kabos Edét mennyi áhítata a művészetnek, mennyi gyönyörű, rajongó kedv, sokszor fekete kedv, tartja lábon és írópapíron, megértené azt is, ha dühöngenék szeretetemben és háladatosságomban. Milyen keveset kapott ez az ember is egy-két kortársával egyetemben, akik csináltak pedig valamit ebben az országban. Mennyire meg kell érteni mindent, ami a Kabos Ede írásaiban nem tökéletes, halvány avagy egészen hiányzó.
E regényében is lám egy Goethétől rosszul oktatott Barrest szeret, és emel föl Kabos Ede. Az Isten meg a magyar író tudja, hányféle a világ s az író hitvallása öt év alatt is a magyar sivatagon. Talán ma már nem azok volnának a verebek a Kabos szemében és szívében sem, akik gumikerekes kocsiba, mandátumba s a Nemzeti Színház színpadjára nem jutnak. Talán emberibben és megrendítőbben állna előttünk az öreg Varju, aki nyilván Vajda Jánosra akar emlékeztetni. Megmélyültünk tíz év óta egy kicsit, egy nagyon kicsit, s talán a verebek is megkanárisosodtak egy kicsit azóta. Új szárnyasok jöttek különben is a verebek helyébe: szarkák, denevérek és piaci legyek. És mégis – mégis, mennyi mindent nem látnánk máma, ha Kabos Ede nem néz előttünk a szemüveges szemével. A Verebek avagy a Jövő fészke ilyenformán egy kis jogos dicsekvéssel változtatott nevet. Csak ne lenne olyan szomorú ez a könyv, az élet, a kilátás, minden, minden, aki csak regénytémát ad, olvas ír vagy referál.
Ny 1908. december 16.
Ady Endre
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
