b) A seregek szervezése; fegyvernemek; létszámviszonyok, stb.
b) A seregek szervezése; fegyvernemek; létszámviszonyok, stb.
A Ferdinánd és Miksa által Magyarországon alkalmazott tábori hadseregek, mint már a fentiekből is kitűnik, részben idegen zsoldos, részben magyar csapatokból tevődtek össze. Kevés kivétellel ugyanaz volt a várak védőrségének összetétele is. A tábori hadseregek élén kivétel nélkül idegen, azaz nem magyar parancsnokok állottak, akiknek az alájuk rendelt magyar seregrészek felett is korlátlan intézkedési joguk volt, ellenben a legtöbb várban magyarok voltak a parancsnokok, akiknek természetesen az ottani idegen zsoldos csapatok is minden tekintetben alá voltak rendelve. A magyar várparancsonok legtöbbje hősies önfeláldozással teljesítette feladatát, ellenben az idegen várparancsnokok (Lascano és Salamanca kapitányok Esztergomban, Tasso Hannibal Tatán) legtöbbször csúfosan viselték magukat. „Az idegen, akár a tábori hadseregnél, akár a várakban beosztott vezérek kevés kivétellel lekicsinyelték a magyar csapatokat és az azok élén álló parancsnokokat, akiknek tanácsaira soha sem hallgattak, mintha egyedül ők lennének bölcsek és vitézek.“*
Forgách id. m. 99.
A tábori hadsereget tulajdonképpen a királynak kellett volna vezetnie, de ő rendszerint helyettest (General-Lieutenant vagy Feldoberster) nevezett ki maga helyett.* Ennek nagy volt ugyan a hatalma, de a melléje rendelt hadi tanács nélkül lényegesebb dologba nem foghatott. A haditanácsnak hivataluknál fogva tagjai voltak: a király helyettese, a Feldmarschall (tábornagy), az Oberster Zeugmeister (a tűzérség főparancsnoka) és az Oberst-Proviantmeister (a főélelmező mester). Ezekből állott az úgynevezett titkos haditanács; velük kellett a királynak vagy helyettesének minden fontosabb dolgot előzetesen megbeszélnie. Csak ezután hívta össze a főhadur vagy helyettese az általános haditanácsot, amelyre a lovasság és gyalogság összes ezredesei és kapitányai hivatalosak voltak. A fővezér eléjük terjesztette a titkos haditanács megállapodásait, mint saját elhatározásait; kikérte véleményüket s ha valami jobbat tudtak, vagy valami változtatást óhajtottak, azt lehetőleg figyelembe vette.*
A királyi zsoldos hadsereg szervezését és berendezését részletesen írja le Schwendi Lázár hivatalosan összeállított művében, amelynek címe: Kriegs Discurs von Bestellung dess gantzen Kriegswesens und von den Kriegsämptern, weilandt des Edlen Teutschen Helden Herrn Lazarussen von Schwendi, freyherrn zu Hohen Landsperg etc. (Nemz. Muzeum Könyvtára, Milit. 183.
Schwendi, Kriegs Discurs. 22.
A Feldoberster-nek rendesen volt egy helyettese, a Feldherrn-Lieutnant, ha pedig nem volt, akkor annak teendőit a Feldmarschall (tábornagy) teljesítette. Mindketten szintén tagjai voltak a titkos haditanácsnak. A Feldmarschall volt a lovasság főparancsnoka, aki minden ügyben a „Reichs-Reiterbestallung“ szabályai szerint járt el. A gyalogság ezredesei ugyan nem voltak közvetlenül alája rendelve, de amit a Feldoberster parancsából elrendelt, azt kötelesek voltak teljesíteni. A feldmarschall helyettese az Untermarschall (altábornagy) volt.
A szolgálatmenetel ugyan végleg csak a Schwendi által elfogadott és a császár által jóváhagyott „Feld- und Reuterrecht, item der Teutschen Knecht Articul“ szabályozta, de ennek határozmányai már jóval előbb, tehát a tárgyalás alatt álló időszakban is érvényben voltak.
A tábori hadsereghez beosztott magyar lovasság és gyalogság az ugyanott tartózkodó magyar főkapitányoknak, ilyenek nem létében ezredeseiknek voltak alárendelve.
A seregvezetőség egyéb közegei voltak: az Oberst-Proviantmeister (főélelmezőmester), az Oberst-Profos, vagy Capitain de Justicia (főhadbíró); utóbbinak vannak alárendelve az egyes ezredeknél levő Rumormesiter-ek, akik a rendre és csendre ügyelnek fel, az Oberst-Quartiermeister (főszállásmester) és a Kriegszahlmeister (hadifizetőmesterek).
A hadsereg két főfegyverneme a lovasság és a gyalogság volt. Ezekhez járult a tűzérség és a szekerészek. A lovasság a nehéz lovasság számba menő vértesekből (Kürassierer) és a könnyű huszárokból állott. A lovas lövészeket (Archibusiere) tulajdonképpen nem számították a lovassághoz. A gyalogság a nehéz fegyverzetű gyalogosokból (Knechte, Landsknechte) és a magyar hajdúkból állott.
Mindkét fegyvernemet a „Mustrerung“-okon, magyarosan „mustrá“-kon, latinul „lustratio“-kon állították ki. Ugyanitt válogatták ki a tűzéreket és szekerészeket.
A lovasság tisztjei voltak: a General-Reuteroberst (a lovasság felügyelője), az Oberster über etliche Fahnen Reuter (néhány lovas zászlóalj ezredese), az Oberster Wachtmeister über die Reuter (lovassági őrnagy), a Rittmeister (lovassági kapitány), ennek helyettese a Reuter-Fändrich (lovassági zászlós), aki a legelső zajra kezébe veszi a zászlót és azzal a riadó helyre (Alarmplatz) siet; ő egyúttal a kapitánynak helyettese, akinek a hadrend felállításában segédkezik. A Reuter-Wachtmeister (lovassági őrmester) legfőbb teendője, hogy a kivezényelt lovascsapatot az őrségre vezesse és ott arra felügyeljen. Minden 50 lovas fölé a lovasság még egy-egy Rottmeister-t választott, aki fölöttük, a Róta fölött, a felügyeletet gyakorolta.
A gyalogság tisztjei voltak: a General Oberster über die Fussknecht (a gyalogság felügyelője), a Landsknecht-Oberster (a gyalogság ezredese), az Oberst-Wachtmeister über die Knecht (gyalogsági őrnagy), a Hauptmann (gyalogsági kapitány), a Landsknecht-Fändrich (gyalogsági zászlós), a Wachtmeister (gyalogsági őrmester), a Feldwebel (szintén őrmester, de kisebb hatáskörrel mint ez előbbi), a Webel (káplár). Az utóbbiak főleg küldönc szolgálatokat végeztek és az ezredes ajánlására a legénység havonként választotta őket.
Az egyes urak által a király zsoldján tartott lovas és gyalogos osztagok parancsnokait rendszerint szintén a zsoldos seregek magasabb parancsnokaitól vették, ellenben „más beszámítás alá esnek a vármegyék lovasai, akik saját kapitányaik alatt az illető vidék főkapitányainak voltak alárendelve. Ezek voltak azok, akiket küldő vármegyéik után neveztek győri, komáromi, borsodi, stb. huszároknak. – Megint mások voltak a végvárak, palánkok védelmére, a törökök elleni portyázásokra esetről-esetre, rendszerint az országgyűlés által megszavazott dicák terhére felfogadott lovasok, akik mindig az illető vár parancsnokának hatósága alá tartoztak. – A magyar gyalogosok között is megkülönböztetjük az urak és nemesek által a magyar főkapitányok parancsa alá állítottakat és a várak őrségeiül felfogadott, a várak kapitányai alá rendelt szabad hajdúkat. – A várak kapitányai, alkapitányai, hadnagyai, zászlósai közt feles számmal találunk magyarokat, úgy az altisztek között is. Ezek a fegyelmet csak úgy gyakorolták, mint a német tisztek, annál is inkább, mert a legtöbb esetben magyar és idegen katonaság vegyesen volt a várakban és a főkapitány legtöbbnyire német volt, különösen a nagyobb helyeken.“*
Dr. Demkó, Magyarország hadiereje a XVI. században. Hadt. Közl. 1917. évf. 50.
A tűzérség főparancsnoka az Oberster Zeugmeister (az Artilleriarum supremus magister, a tűzérség legfőbb mestere) volt. Ennek közegei és alárendeltjei a tűzértiszteken kívül: a Schanzmeister (sáncmester), aki kellőszámú sáncmunkások (Schanzbauern) felett rendelkezett; a Bruckenmeister (hídmester) a szükséges mesteremberekkel; a Bergmeister (bányamester), aki a bányász-legényekkel (Bergknappen) az aknákat készíti; a Wagenburgmeister (szekérvármester) az Oberster Wagenmeisterrel és a Wagenmeisterekkel a podgyász szállítását és védelmét látták el; az Oberster Wegmeister (főútmester); az Oberster Geschirmeister (főszerszámmester).
Magyarországon a tűzérség főhelye Kassa, az ágyúk és hadiszerek főszállítói vele együtt a felsőmagyarországi városok voltak, ahol már a XV. században is működtek ágyúöntődék, lőpormalmok, puskaművesek stb.
A lovas ezredek létszáma 1000, 1200 és 1500 lovas között váltakozott s ehhez képest 10, 12 illetve 15 száz-száz lovast számláló lovas századból állottak. A magyar főurak által a király költségén tartott lovas csapatok létszáma 100 és 600 között váltakozott. Ezek nem alkottak ezredeket, hanem csak egy-egy századot vagy zászlóaljat.
A gyalog ezredek rendesen 3000–4000 emberből állottak. A magyar gyalogos- (hajdú-) ezredek ellenben csak 1000–2000 ember erejüek voltak. A „H. Reichs Articul auf die teutschen Knecht“* szerint az ezredek 400-400 főből álló Fendlin-ekre (zászlóaljakra) tagozódtak. Ezek között 100 gyalogos (Knecht) hosszú nyárssal és rövid tűzi fegyverrel van felszerelve s fele részének teljes fegyverzetben kell lenniök, azaz egész karvédő vasat vagy páncélinget kell viselniök. A másik 100 közül 50 ember pallossal (Schlachtschwert) vagy más alkalmas rövid fegyverrel (pl. alabárddal) legyen felfegyverkezve s emellett hevederen viseljen egy rövid tűzköves puskát; a többi 50 embernek csak hosszú nyársa van. A hátralevő 200 gyalogosnak lövésznek (Hakenschütz) kell lennie. Ezek fegyverzete: jó sisak, vivótőr (Rappier) és jó taplós puska (Birschrohr). A fegyverrel felszerelteknek még lőporos palackjuknak és taplójuknak (Zündtkraut) is kellett lenniök.
Schwendi, Kriegs Discurs, 150-165.
A kézi lőfegyvereket a Büchse (a régibb Arkebuse) gyüjtőnév alatt foglalták össze s a Hakenbüchse volt a legrégibb kézi tűzfegyverek egyike, mely nevét valószínűleg az agyára erősített, a lökést visszatartó horogtól (Haken) kapta. Ez volt a Hakenschützen-ek (lövészek) és a nehéz és könnyű fegyverzetű lovasok rendes kézi tűzfegyvere.
A magyar gyalogosoknál a zászlóalj csak 100–200 emberből állott.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
