Megjegyzések, elmélkedések.
A bécsi és zsitvatoroki béke nyélbeütésével Bocskay befejezte történelmi hivatását. Nagy és nehéz munkára vállalkozott; olyan munkára, amelynek elvégzésére a mohácsi vész óta eltelt 80 év alatt igen sokan vállalkoztak, de azt dűlőre juttatni és betetőzni, még pedig aránylag igen rövid idő alatt és az akkor elgondolható legjobb eredménnyel, csakis őneki sikerült. A mohácsi gyásznap által teremtett s elsősorban Magyarországot, de tulajdonképpen az egész kereszténységet mélyen érintő küzdelemben három tényező állott egymással szemben: az osztrák illetve német császár s egyúttal magyar király, Erdély mindenkori fejedelme illetve ügyeinek legfőbb intézője és a török szultán. A mindenkori császár-királyok eleinte, sőt úgyszólván az utolsó pillanatig oly nagyra tartották hatalmukat, hogy annak révén jogosítottaknak érezték magukat arra, hogy a másik két ellenfél törekvéseinek erőszakkal való letörésére törekedjenek. A mindenkori szultánok, köztük még a nagy Szulejmán is, már sokkal szerényebbek voltak; ők már kezdettől fogva tisztában voltak azzal, miszerint ahhoz, hogy mindkét ellenféllel szemben egyidejűleg kíméletlen és könyörtelen agresszivitással lépjenek fel, még az ő hatalmuk sem elegendő, bár az eleinte végtelennek és kifogyhatatlannak látszott és csak később zsugorodott mindig jobban és jobban össze. Végül a harmadik, inkább erkölcsi mint anyagi erőkben gazdag, de a másik két ellenféllel szemben felette gyöngének mondható ellenfél már kezdettől fogva defenzív magatartásra és arra volt utalva, hogy lehetőleg mindkét másik féllel, sokszor mindenféle szemfényvesztő furfang igénybevételével és alkalmazása mellett, a barátságos megegyezést keresse, vagy legalább is színlelje. Míg tehát a császár-királyt és a szultánt határozottan harcias és területnagyobbító törekvések gondolatai és vágyai fűtötték, addig Erdély mindenkori urának és vezetőjének, főleg kezdetben, legalább a meglevő birtokállománynak fenntartása és biztosítása lebegett elérendő cél gyanánt szemei előtt, hogy ezáltal képes legyen a Magyarország fölötti uralomért egymással rivalizáló, egymással már az évek hosszú sora óta elkeseredett harcot folytató másik két hatalom között az egyensúlyt fenntartani. Ez volt nagyban véve Bocskaynak is a törekvése, kiegészítve még azzal az események folytán immár elodázhatatlanná vált kívánalommal, hogy Magyarországon és Erdélyben a megbomlott törvényes és alkotmányos rend és állapot, valamint a vallás szabad gyakorlata helyreállíttassék. Mindez természetesen csakis a három küzdő fél kibékülése révén jöhetett létre. És mindezt Bocskay teljes egészében el is érte. Még messzebbmenő óhajok és a tulajdonképpeni végcél megvalósítására, mely abból állott, hogy Magyarország régi egysége egy lehetőleg nemzeti uralkodó jogara alatt újból helyreállíttassék, az akkori viszonyok között mégcsak gondolni sem lehetett.
Most pedig, ha még egyszer végiggondoljuk és reasszumáljuk a Bocskay-mozgalom eseményeit, arra a meggyőződésre jutunk s azt kell megállapítanunk, hogy abban tulajdonképpen nem a kard hatalma, hanem az eszme ereje győzött. Ezzel összefüggésben és összhangzásban a 29. oldalon mondottakkal az igazságnak megfelelően azt is le kell szögeznünk, hogy katonai téren Bocskaynak kiválósága nem a hadjáratok, ütközetek és csaták ügyes vezetésében, hiszen ilyenről legfeljebb az erdélyi események tesznek tanuságot, hanem mindenekelőtt ama jó eszmében nyilvánult meg, hogy céljainak elérésére a nagyobbára szintén az elnyomott protestáns vallást követő hajdúkat szemelte ki és állította be legfontosabb tényező gyanánt fenti tervének keretébe. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy Bocskay nagy súlyt helyezett arra, hogy ebből a rakoncátlan, fegyelmezetlen népségből lehetőleg megbízható és kiválóan alkalmazható hadat formáljon, úgy mindaz előttünk fekszik, amit katonai tevékenységéről, mint kiválóan elismerésre és dicséretre méltó dolgot kiemelhetünk. Ellenben tény és való, hogy arra nem volt alkalma, vagy ha néha kínálkozott is, nem igen kereste azt, hogy mint bátor csapatvezető és mint ügyes hadvezér is bemutassa képességeit és hadratermettségét.
Mindezek gondos és lelkiismeretes mérlegelése alapján ehelyütt végső konklúzió gyanánt megint csak azt kell újból leszögeznem, hogy Bocskay mint politikus és államférfi kétségkívül legelsőrendű nagyság volt; azt is el kell ismernünk, hogy mint csapatszervező szintén kiváló dolgokat produkált, de arra már nemigen tarthat számot, hogy harctéri és hadmüveleti tevékenysége és teljesítményei révén az igazi nagy magyar hadvezérek pantheonjában is számottevő helyet juttassunk számára. Ennek minden kertelés nélküli kimondására lelkiismeretem késztetett és ha egyik-másik Bocskay-imádó e miatt követ dobna rám, én erre mást nem mondhatok, mint hogy: fiat justitia, pereat mundus.