d) Mansfeldék üldözése Wallenstein által.
Most pedig lássuk a császáriak részén időközben történteket. Már említettük, hogy Wallenstein dessaui győzelme után Tillyvel együtt a dán király serege ellen akart támadólag előnyomulni, de az üdvös és helyes szándék a két seregvezető között keletkezett nézeteltérés és egyenetlenség következtében végrehajtásra nem kerülhetett és ennek folytán Wallenstein serege is hosszú időre tétlenségbe merült.
Mintegy tíz nappal dessaui győzelme után, május 7-én Wallenstein apósa útján újból szőnyegre hozta a dán király elleni támadást a bécsi udvarnál, ahol a tétlenkedés máris közbeszéd tárgya lett, de ez se segített semmit. Azért az erre vonatkozó tárgyalások a két fővezér között heteken át tovább folytak, míg végre július 2-án megegyeztek annak módozatai tekintetében. Csakhogy egyrészt az a hír, hogy a dán király egész seregével Sziléziába készül vonulni, hogy ott a szintén odatörekvő Bethlennel egyesülve, a döntő hadműveletek színterét oda helyezzék át s másrészt az osztrák parasztság körében kitört mozgalom, mint nemkülönben az a hír, hogy Gusztáv Adolf svéd király 15.000 emberrel az Odera mentén ugyancsak Sziléziába törekszik, mely híreket aztán Wallenstein a maga részéről még jobban kiszínezni igyekezett, csakhamar nyakát szegte a Wallenstein–Tilly-féle támadási tervnek s Wallenstein figyelme is mindinkább Szilézia felé fordult. De azért alapjában véve a kölcsönös hír kicserélésen kívül sem Bécsben, sem a hadsereg körében úgyszólván semmi se történt.
Mansfeldék elvonulását Wallenstein úgy látszik kissé későn tudta meg, de az iránt még néhány napig kételyei voltak, hogy vajjon nem-e fogja a dán király is őket serege zömével követni. E kérdés tisztázásáig Wallenstein eleinte csupán egy erős különítményt, majd egy egész seregcsoportot menesztett Pechmann ezredes parancsnoksága alatt az elvonuló ellenség után, sőt hova-tovább már azzal a gondolattal kezdett foglalkozni, hogy ő maga is az egész sereggel Sziléziába vonul. Mindazonáltal egyelőre július 15-én csak a 6 lovas ezredből és 1000 dragonyosból álló, összesen mintegy 5–6000 főt számláló Pechmann-csoport kelt át a dessaui hídon, melyet július 27-ikétől kezdve Wallenstein alatt a sereg zöme is követett. Elvonulása előtt utóbbi július 18-án a Tillyvel Nordhausen mellett folytatott megbeszéléshez képest nevezettnek 60 század gyalogost és 25 század lovast utalt át, amit ugyan Tilly keveselt, s azonkívül az is elhatároztatott, hogy György lüneburgi herceg vezetése alatt, ennek 1000 lovasán kívül még 74 zászló gyalogos és több mint 4000 lovas hagyassék vissza az Elbe mentén. A visszahagyandó csapatok levonása után Wallensteinnak mindössze 74 század lovasa és 71 zászlónyi gyalogosa maradt, amelyek létszáma 11–12.000 főnyi gyalogságra és valamivel több mint 7000 lovasra rúghatott. És ha ehhez az előreküldött Pechmann-csoportot is hozzáadjuk, mintegy 25.000 főnyi létszámot nyerünk. Az elvitt ágyúk száma 22-őt tett ki; ezek között 5 olyan kisebb kaliberű löveg is volt, amelyet annakidején Mansfeldtől szedtek el.
Az előreküldött Pechmann-csoport elég flottul jutott előre, mert Jüterbogk-on, Dahme-n és Cottbus-on át menetelve, már július 21-én Sagant érte el s így tulajdonképpen már is túlszárnyalta Mansfeldékat. A távolság Dessautól Saganig 260 kmt tesz ki s így Pechmann naponta átlag 37 kmnyi menetteljesítményt mutatott fel. A csoport főfeladata abból állott, hogy az ellenséget nyomon kövesse, menetét tőle telhetőleg zavarja és hogy az Odera jobb partját biztosítsa. E feladatok közül legfőképpen az utolsót oldotta meg teljes sikerrel, mert augusztus 13-án már azt jelenthette, hogy Ratiborig bezárólag az összes Odera-átjárók az ő birtokában voltak. A mondott napon Pechmann csoportja zömével Ohlauban volt, míg Mansfeldék a július végétől augusztus 13-ikáig terjedő időt, a továbbiak iránt a legnagyobb határozatlanságban, Oels és Namslau között töltötték. Ahhoz, hogy az ellenséget komolyan meg is támadja, Pechmannak természetesen kevés volt az ereje, azonban közelléte máris elég volt ahhoz, hogy az ellenségnek az Odera balpartjára való átkelését és esetleg oda átteni szándékolt hadműveleteit meghiusítsa. Minő másképpen festett volna a dolog, ha Wallenstein serege zömével, ahelyett hogy július 15-ikétől augusztus 8-ikáig, vagyis teljes 24 napig Dessau és Zerbst tájékán tétlenül vesztegelve, a drága időt elfecsérelte, ehelyett inkább azonnal egész erejével kerekedett volna fel az ellenség hathatós üldözésére. Július 27-én Wallenstein ugyanis felkerekedett seregével Dessau mellől, de mindössze az Elbe másik partján fekvő Zerbstig jutott, ahol újabb 12 napot töltött tétlenül. Ezalatt bőven ráért apósának naponta legalább egy-egy levelet írni. Ezek a levelek élénk világot vetnek a császári fővezér gondolkozásmódjára és jellemére is, miért is azok legérdekesebb részeit a 853. számú lábjegyzetben kivonatosan közöljük. Ezekben a levelekben unos-untalan ugyanazt kéri, majd követeli, szinte szajkó módjára megismételve ugyanazokat a szavakat, apósától, járjon közbe és gondoskodjék arról, hogy mintegy 8–10.000 lengyel lovast kapjon, hogy a magyar lovasság is hozzá csatlakozzék, hogy 100.000 tallért és elegendő élelmet küldjenek neki; majd utóbb a Dél-Németországban állomásozó csapatok átutalását is kérte, melyeket azonban a császár a felső-ausztriai parasztlázadás elfojtására akart felhasználni. Ha mindezt megkapja – úgymond – akkor biztos a győzelem, amelynek teljes kiaknázása céljából azt tanácsolta a császárnak, hogy már most lépjen a legnagyobb titokban valamelyik előkelő erdélyi főúrral, mondjuk Bethlen hadvezérével, Kornissal érintkezésbe, ami lényegesen siettetné a fejedelem vereségét, mire aztán könnyű dolog leend Bethlent a tróntól megfosztani.
Augusztus 8-án végre a sereg elhagyta Zerbst környékét és 9-én Coswigig jutott előre, de hogy Wallenstein lelkét már most micsoda kételyek és lidércnyomások marcangolták és hogy minő respektusa volt az Erdélyből még csak el sem indult Bethlentől és magyar lovas hadától, az Coswigban augusztus 9-én kelt, apósához intézett leveléből elég világosan kitűnik.
Augusztus 10-én Dahme-t érte el Wallenstein, honnan a már ismételten hangsúlyozott és elcsépelt s ezután is minduntalan már az unalomig elcsépelendő dolgokat írt apósának a lengyel és a magyar lovasságról, a félelmetes Bethlenről és hadáról, az égetően szükséges pénzről stb. stb.
Dahme-ban a sereg egy napi pihenőt tartott s 13-án Cottbust érte el, ahol újból egy napi pihenő következett. Augusztus 15-én a sereg Forstig, 16-án Sorauig, 17-én pedig Saganig jutott előre, ahol 19-ikéig maradt. Itt kapta meg a császár biztató válaszát, hogy Magyarországon nemcsak zsoldos lovasok fogadásáról gondoskodott, hanem a nemesi fölkelést is elrendelte, amiből a tábornagy 14–15.000 lovasra számíthat, ellenben a lengyel lovasság toborzásáról nem tett a császár említést, de viszont megnyugtatta Wallensteint, hogy Bethlen augusztus vége előtt nem igen éri el Kassát, ami igen nagy megnyugtatására szolgálhat.
Miután a császár üzenetében lengyel lovasság felfogadásáról említést nem tett, Wallenstein maga tett erre nézve intézkedéseket. Ez az önhatalmú eljárás azonban nagyon bosszantotta a császárt, annál is inkább, mert erre vonatkozólag már ő is ismételten adott megbízást Ludomierski lengyel főúrnak. E miatti bosszúságának Ferdinánd élénk kifejezést is adott Harrach előtt, aki vejének túlkapását jóhiszemű buzgalmával igyekezett mentegetni.
De nemcsak ez az önkényeskedés, hanem Wallenstein lassúsága is elkedvetlenítette a császárt, miért is a hozzá küldött Montecuculi gróf által gyorsabb előnyomulásra utasította. Utóbbi augusztus végén érkezett Wallenstein főhadiszállására, aki a sürgető parancs miatt nagyon fel volt háborodva és talán nem a kellő illendőséggel beszélt a bécsi körök magatartásáról. Ezen a császár annyira megbotránkozott, hogy nyomban újabb parancsot küldött Wallensteinnak, miszerint minden további késedelem nélkül nyomuljon az ellenség után, hacsak császári kegyelmét elveszíteni nem akarja. Ámde ez is csak üres fenyegetés maradt s Wallenstein továbbra is eddigi módszere szerint folytatta hadműveleteit, amelyek folyamán aug. 20-án Bunzlaut, 21-én pedig Goldberget érte el s innen Jaueren át aug. 24-én Schweidnitzig, 26-án Strehlen-ig, azután pedig Grottkau-n át 29-én Neisse-ig, másnap Neustadt-ig, majd Jägerndorfon át szeptember 2-án Olmütz-ig jutott, ahova Pechmann ezredes előretolt különítménye már augusztus 26-án vonult be. Olmützből a sereg már a következő napon tovább vonult Kremsierbe, minek folytán az ugyanaz nap odaérő Mansfeld, mint tudjuk, sietve ismét visszahúzódott Wal. Meseritsch felé. Kremsierből Wallenstein szeptember 4-én menetét folytatva, 5-én Magyar-Bródba ért, ahol a folytatandó hadműveletek tekintetében újabb fordulópont elé érkezettnek gondolta magát s legújabb elhatározása most már abból állott, hogy az ellenség további üldözésével felhagyva s Bethlennel való egyesülésének többé útját nem állva, ő maga a magához vonandó nádorral együtt a Vág mellé vonul és Sempténél táborba szállva, ott bevárja a Mansfeldékkal egyesülendő Bethlen támadását. Ehhez képest szeptember 7-én Banowon át előnyomulva, átlépett a magyar határon s másnap Vágujhelyt, 9-én pedig Galgócot érte el seregével, ahol egészen szeptember 18-ikáig maradt. Itteni tartózkodása alatt a császári fővezér folyton azon törte az eszét, hogyan hagyhatná el szép szerivel Magyarország területét, ahol a lehető legkellemetlenebbül érezte magát. Egyelőre azonban még a további előnyomulás gondolatával foglalkozott, miközben egy egészen különös gondolata támadt. Azt ajánlotta Ferdinándnak, egyezzék meg Bethlennel és szövetkezzék vele a török ellen. A császár és bécsi tanácsosai ámulattal fogadták Wallensteinnak ezt a különös eszméjét, mely egy újabb török háború felidézése révén az eddigi nagy bajokat még csak fokozta volna. Erről adandó tájékoztatás és erélyesebb cselekvés megsürgetése céljából a császár Trautmannsdorf grófot és Questenberg bárót nyomban elindította a Nagyszombatba rendelt Wallensteinhoz, ahol Eszterházy Miklós gróf és Pázmány Péter esztergomi érsek jelenlétében igen heves összeszólalkozásra került a dolog. Wallenstein a szemére vetett lassúságot a pénzhiánnyal és csapatjai kimerülésével igyekezett mentegetni, de a küldöttek a felhozott indokokat nem találták elég alaposaknak és elfogadhatóknak s a fővezérnek gyors előnyomulást ajánlottak nemcsak Mansfeld, hanem Bethlen és a Nógrád várának ostromába belefogott török ellen is s hogy a Magyarország elhagyására vonatkozó terv elejtése mellett mindenekelőtt az említett várat kell az ostrom alól felmentenie. Ily körülmények között Wallensteinnak engednie kellett és szeptember 19-én megkezdte az előnyomulást Nyitra felé.
Ideérve azt a hírt vette, hogy Mansfeldék ismét Sziléziába gravitálnak, ami hirtelenében azt az elhatározást érlelte meg benne, hogy serege zömét ő is oda vezeti, de a Bécsből vett megleckéztetés hatása alatt erről a szándékáról csakhamar le kellett mondania. De azért mégis soká tépelődhetett a dolog fölött, mert alighanem arra vezethető vissza, hogy Nyitrán újból megrekedt seregével és csak szeptember 24-én indult tovább Érsekujvárra.
Közben Trautmannsdorf és Questenberg Bécsbe visszatérve, előbbi igen kedvezőtlenül nyilatkozott Wallenstein felől, olyannak tüntetvén fel őt, aki a császári parancsot semmibe se veszi, mindenkit lenéz, senki tanácsára nem hallgat, azért legjobb volna, ha őt a császár állásától elmozdítaná. Ezt azonban Ferdinánd az akkori viszonyok között nem tartotta tanácsosnak megtenni. Egyébként nevezetes, hogy sem a nádor, sem Ferdinánd még szeptember 25-én sem akarták elhinni, vagy talán egyáltalában nem is tudták, hogy időközben már Bethlen is komoly hadviselő félként lépett fel; legalább Ferdinándnak szeptember 25-én a nádorhoz intézett alábbi levele majdnem biztosan erre enged következtetni. Ez a levél következőleg hangzott: „Pontosan vettük kedvességednek e hó 23-án írt levelét. Ami a kanizsai végeket s az ottani lakosokat illeti, jónak látja a király, hogy oda csapatokat ne küldessenek. Mert bármerre forduljon is Mansfeld, ha a törökkel és Bethlennel is van összeesküvésben, a Friedlandi herceg úgy helyezte el seregét, hogy könnyen segíthet az ostromolt Nógrádnak, s mindkét ellenséget kétségtelenül könnyű lesz haddal legyőzni, ép így Mansfeld is bekeríthető útjában. E célból rendelet ment mind a Sziléziában levő császári hadakhoz, mind Magyarország határaihoz Albert szász herceghez, ki egy teljes legioval közeledik s kit néhány nap mulva négyezer kozák követend, hogy különösen Mansfeld mozgásaira vigyázzanak. – Bethlen ellenséges szándéka sok jelből kiviláglik. Szendrő elfoglalását, melyet nem ostrommal, hanem rábeszéléssel ért el Bethlen, kétségkívül azzal fogja menteni akarni, hogy Horváth István nem az ő parancsára, hanem a maga jószántából jött ki Mansfeldhez. Ha Bethlen látni fogja, hogy mind Mansfeld, mind a török meg van verve, nem hisszük, hogy saját birtokaink felé merné hozni seregét. Ha mégis megkísérelné, akkor ellene fordítandjuk nyiltan fegyvereinket.”
Mansfeldék a Bethlennel való egyesülés céljából Felső-Magyarország felé vonultak el s ezekkel most már Wallenstein az összeütközést se nem kereste, se kívánatosnak nem tartotta, új ellenfeléül, melyet izolált helyzetében esetleg megtámadni érdemes volna, a Pest környékén táborozó török hadat jelölte ki s ehhez képest már szeptember 15-én Galgócról azt írta a nádornak, hogy Komárom felé Guttára szándékozik alá vonulni, ha a nádor részéről biztosítást kap, hogy ott serege számára elengendő élelmet talál. Ezt az előnyomulást semmi szín alatt sem akarja elmulasztani s egyben nagyon kéri Eszterházyt, hogy csoportjával Pozsonyból Érsekujvárra tegye át főhadiszállását, hogy egymáshoz közel lévén, mindent közakarattal intézzenek el. Másnap, szeptember 16-án, Wallenstein el is indította Nyitra felé a Forgách Miklós lovas dandárából és német dragonyosokból álló előcsapatjait s ugyanaz nap a nádorhoz intézett levelében ama reményét fejezi ki, hogy harmadnapra, szeptember 18-án, ő maga is Nyitrára érkezik, de ha a nádor nem készít elegendő élelmet serege számára, akkor ő onnan visszatérni kénytelen.
Szeptember 19-én a király is meghagyja a nádornak, igyekezzék mindig Wallenstein közelében lenni hadával s támogassa őt tőle telhetőleg tanáccsal és csapatokkal. A nádor eltávozására való tekintettel a király Pachler német zászlóalját rendelte Pozsony védelmére.
Nemsokára ez intézkedések megtétele után Murtéza pasa szeptember 20-ika táján, amikor a Bethlennel való egyesülés céljából Nógrád mellett elhaladt, állítólag a várból tüzet kapott, mire a felbőszült pasa nyomban hozzáfogott a vár ostromához, melyet Eszterházy Pál, a nádor öccse vitézül védelmezett. A Porta ugyan Bethlen mellé szerdárnak, mint tudjuk, eredetileg Mehemed budai pasát rendelte, de ez inkább császár-, mint Bethlen-párti volt. A fiatal és tettvágyó Murtéza boszniai pasa csak melléje volt rendelve a budai pasának, azonban ép mikor mintegy 15.000 emberével Budához közeledett, Mehemed meghalt s így Bethlen közbenjárására Murtézát nevezték ki budai pasának s egyúttal szerdárnak is, aki aztán teljhatalmúlag rendelkezett a török csapatok felett. Ilyenformán Wallensteinnak most már még inkább akadt jogcíme arra, hogy a nádorral együtt Nógrád felmentése céljából a törököt megtámadja.
Közben Wallenstein folyton változtatta elhatározásait. Eleinte minduntalan azt hangoztatta, hogy igyekezni fog Mansfeldékat a Bethlennel való egyesülés előtt utolérni és megverni, de mindjárt hozzátette, hogy ehhez kevés a reménye. Majd mikor Mansfeldékkal nemcsak egyenlő magasságra jutni, hanem azokat túlszárnyalnia is sikerült és Bethlennek még mindig se híre, se hamva nem volt, már egyáltalában nem kereste a döntő összeütközést, hanem csak mellékerőkkel, a nádor és Pechmann csoportjával akarta Mansfeldéknak előbb a Fehér Kárpátokban, majd a Vág folyón útját állni. Közben az a furcsa gondolata támadt, hogy Dohnát egy-egy seregcsoporttal a hadiszíntér e részén visszahagyva, ő maga serege zömével Németországba tér vissza. A Bécsből vett nyomásra végre mégis az ittmaradást és a Magyarországba való bevonulást határozta el. Csakhogy most már az volt a bökkenő, hogy már gyors menettel közelgett Bethlen is. És ha eddig Mansfeldékkal se igen tartotta tanácsosnak a mérkőzést, hogyan kísérelje meg a döntő összeütközést, amikor azok már az egymagában is félelmetesnek tartott Bethlennel egyesültek? A császári fővezér eme tarka-barka gondolatmenetéről, gyakran változó elhatározásairól és felette gyenge stílusú cselekedeteiről saját levelei adják a legmegbízhatóbb, de egyszersmind leglesújtóbb bizonyítékot is, miért is azokat itt legalább kivonatilag feltétlenül közlendőknek tartottam.