e) Bethlen István 1636. évi hadjárata I. Rákóczy György ellen.
Székely Mózesnél és Zólyomy Dávidnál még veszedelmesebb ellenfele volt Rákóczynak a fejedelemségről javára lemondott Bethlen István, aki a közte és az új fejedelem között létrejött megállapodás után magyarországi birtokain, hol Ecseden, hol Huszton tartózkodott. Előbbi a királyi Magyarország területén, utóbbi az Erdélyhez tartozó hét megye egyikén feküdt. Az erdélyi Bethlen-uradalmak (Hunyad, Déva, Illye) vezetését a volt kormányzó és fejedelem ifjabbik fiára, Bethlen Péterre bízta.
Eleinte kevés, utóbb mindig több volt a surlódás Bethlen István és Rákóczy között. Előbbi sehogy se tudott beletörődni abba, hogy ő, az egykori fejedelem és Bethlen Gábor testvére, semmi se legyen egyéb egyszerű alattvalónál s viszont talán Rákóczy se igyekezett ezt a beletörődést könnyűvé tenni. Az első nagy ellentét abból származott közöttük, hogy Bethlen nem akarta letenni a hűségesküt és térítvényt sem akart kiállítani, ahogyan azt az 1631. évi törvény elrendelte. Erre Rákóczy még egy lépéssel tovább ment. Az 1633. évi gyulafehérvári országgyűlés által kimondatta, hogy akik eddig a hűségesküt le nem tették, azt záros határidőn belül pótolniok kell; azonkívül kimondotta az országgyűlés, hogy a fiskális várak birtokosai azokba a fejedelmet kiséretével együtt bebocsátani tartoznak, ha a közszükség vagy a fejedelem magánkörülményei úgy kivánják.
Bethlen erre azzal felelt, hogy Husztot erősen megszállotta fiának, Bethlen Péter apósának, Illésházy Gáspárnak, Magyarország egyik leghatalmasabb főurának katonáival.
Közben történt, hogy az Erdélyben tartózkodó Bethlen Péter egyik udvari tisztjét, aki különben nemes ember volt, valami hanyagság miatt szidalmakkal illette. A tiszt, nemesi előjogainak érzetében szembeszállt urával s ez felindulásában úgy megverte a magáról megfeledkezett embert, hogy néhány nap mulva belehalt sebeibe. A fejedelem törvény elé idéztette a vétkest s bár az elhalt ember édesanyja ki akart egyezni Bethlen Péterrel, Rákóczy a törvényes eljárást nem volt hajlandó ellene megszüntetni. A megrettent Bethlen Péter 1635 szeptember havában erre elhagyta Hunyadot és apjához Ecsed várába szökött.
Bethlen István a veje, Zólyomy Dávid ellen hozott kemény itélet által felingerelve és most újabban fia jövendő sorsát féltve, komoly tettre készült Rákóczy ellen, melynél egyéb hívein kívül főleg Eszterházy nádor és Homonnay János kassai kapitány támogatására számított, aki atyjától örökölte a Rákóczyak elleni gyűlöletet. Elhatározásából kifolyólag Bethlen Husztot és Ecsedet sietve megerősítette s előbbit Horváth Györgyre, utóbbit Péter fiára bízván, a kellő védőrséggel látta el.
Ezek után török segítség után látott. 1636. év január 12-én 300 főnyi lovas által kísérve, Héder basához Egerbe ment, akit könnyen megnyert a maga terveinek. Innen Budára Naszuhpasazáde Huszein pasához utazott. „Mindkét helyen – írja Szilágyi – mint praetendens lépett fel. Azt hirdette, hogy az erdélyiek őt vissza akarják ültetni a fejedelemségbe s Rákóczyt, ha nem mond le, meg fogják ölni, sőt a porta is (ahova szintén ünnepélyes követséget küldött) hajlandó őt elismerni, csak az átengedendő várakra nézve forognak még fönn differenciák. Mindez a könnyen hivők számára volt kigondolva; a befolyásos embereket az ország minden zugába szétküldött körlevelében fölsorolt megbántódásai és üldöztetése hosszú sorozatával akarta megnyerni. Pedig valójában amit tett, az nem a kétségbeesés lépése volt, hanem jól kigondolt számítás, hogy a fejedelemséget visszanyerhesse.”
Rákóczy mindezekről tudomást szerezve, a maga részéről is a szükséges intézkedések megtételéhez fogott. Mindenekelőtt Eszterházy és Pázmány véleményét és közreműködését kérte az ellentétek kiegyenlítésére. Eszterházy erre azt a tanácsot adta a fejedelemnek, mondjon le önként méltóságáról, ne veszélyeztesse magát és nemzetségét s ne nyujtson alkalmat a töröknek, hogy haddal jöjjön az országra. Pázmány ellenben ellenállást javasolt neki saját méltóságának és a nemzeti szabadság megóvásának érdekében.
A további teendők megbeszélése és elhatározása végett 1636 február 15-ikére Kolozsvárra országgyűlést hívott egybe, melyen elhatározták, hogy a béke fentartása érdekében Bethlen Istvánhoz, a budai pasához és a Portára követséget küldenek, ami ha eredménytelen maradna, a rendek készek hazájuk jogait és szabadságait életük veszélyeztetésével is védelmezni s fejedelmük mellett „egész országul felkelni”. Végül kimondotta az országgyűlés, hogy mivel a Husztba zárkózott Bethlen Péter ellenség módjára viselkedik, a fejedelem azonnal intézkedjék annak ostrom alá vétele iránt, ami meg is történt, de a fiatal Bethlen az ostromlókat visszaverte.
Közben Rákóczy, hogy a támadás készületlenül ne találja, hadait folyton szaporította és Vallon Pétert, a német hadak kapitányát Sziléziába, Jármy Ferencet pedig Lengyelországba küldte lovas és puskás zsoldos hadak fogadására.
Ezalatt Bécsben és Konstantinápolyban fontos elhatározásokra került a sor. Ferdinánd július havában rendeletet adott ki, mely magyarországi alattvalóinak mindkét féllel szemben semleges magatartást parancsolt s így egyik javára sem volt szabad toborzásokat eszközölni, de a nádor Bethlen István ilynemű tevékenysége előtt szívesen hunyt szemet, a szultán pedig fermánt adott ki, melyben a budai pasát szerdárrá nevezte ki, a dobrudzsai, ruméliai oláh és a tatár hadaknak pedig parancsot adott, hogy Erdély ellen támadólag lépjenek fel. A Portának ezt a határozatát szeptember 2-án Atesi aga és Van Ali bég hozta meg Budára. Erre a budai pasa Ali csausszal rendeletet küldött Gyulafehérvárra, hogy a rendek tegyék le Rákóczyt s Bethlent vagy Zólyomyt ültessék székébe. Azonban Rákóczy nem ijedt meg a budai pasa üzenetétől, hanem Alit kíséretével együtt letartóztatta, ő maga pedig Tordára sietett, ahova közfelkelést hirdetett.
Közben Rákóczy szeptember 18-án megírta Pázmánynak, hogy a budai pasától csausz érkezett hozzá, de ez sem a szultántól, sem a kajmakámtól nem hozott levelet, hanem csak a budai pasa üzenetét közvetítette. Ő tehát nem retteg a töröktől, mert biztos értesülései vannak, hogy az, ha ellenállásra talál, be sem megy Erdélybe, ahonnan őt a budai pasa csak fenyegetődzéssel és ijesztéssel akarja kivonulásra bírni. Jó volna tehát, ha a király is elrendelné némi hadak összevonását, aminek láttára Bethlen és a budai pasa bizonyára szintén észre térnének, akik most már alighanem Szolnok tájékát érték el.
Ebből kifolyólag Homonnay János kassai főkapitány a király rendeletére némi haddal csakugyan táborba is szállt a felső Tiszánál, de az volt az utasítása, hogy csupán a királyi terület védelmére szorítkozzék. Ámde ez a tüntetőleges felvonulás nem gátolta meg a Budáról szeptember első napjaiban elindult budai pasát és Bethlen Istvánt az előnyomulás folytatásában, úgy hogy azok október 1-én Gyula alá érve, ott hadaikkal táborba szálltak.
Közben az erdélyi hadak Rákóczy felhívására szeptember 26-ikáig szép számmal gyülekeztek a tordai táborba. „Szeptember 26-án – írja Angyal id. m. VI, 447. – az egész ország hadai az Aranyos partján sátor alatt mezőben voltak. Rákóczy a rendek elé terjeszté az állapotokat. Nem igen nagy volt a harci kedv, a fejedelem ellenségei s a Bethlen-ház barátjai, akik közt Kapronczai György és Bethlen János, a történetíró voltak a leghangosabbak, hevesen ellenezték a hadjáratot. De Rákóczy szerencsés optimismusa legyőzte a félénkséget, a habozást és ellenséges indulatot… A hadseregnek egy része Kornis Zsigmond és Ibrányi Mihály vezérlete alatt október elején Nagy-Szalonta mellett táborozott. Ide gyültek az Erdélyhez tartozó vármegyék, a hajdúk, az onódi, a Rákóczy uradalmaiból való katonák s a marosszéki hadak. Kornis Zsigmond választotta a szalontai táborhelyet, hogy biztosítsa a visszavonulást Várad felé s jobban vigyázhasson a hajdúvárosokra.” Az előretolt csoportnak az volt a parancsa, hogy ha kell, Váradig húzódjék vissza s a harcot ne fogadja el. Azonban a bihari csapatok, a székelyek s maga a fejedelem, aki csak október 2-án indult el a sereg zömével, még nem érkeztek meg.
Erről úgylátszik Bethlennek is tudomása volt és hogy a döntést még az ellenséges csoportok egyesülése előtt kierőszakolja, a maga részéről nagyon siettette a támadást. Ehhez képest Huszein pasa Bethlen Istvánt Bekir temesvári pasával mint szerdárral s a török csapatok színe-javával illetve úgyszólván az egész sereggel előre küldte Szalonta felé, ahol a két fél október 6-án alkonyatkor összeütközött egymással.
A törökök közeledéséről hírt vevén, a magyar táborból hírszerzés céljából egy megfelelő erejű és összeállítású különítmény küldetett ki, miközben a visszamaradottak között nagy egyenetlenség támadt a harc el- vagy el nem fogadásának és a vezetés kérdésében. A hadban jártas Kornis úgy látszik nem kapott megbízást az előretolt csoport fővezetésének átvételére s benne, a „pápistás” vezérben a hajdúk és mások nem is igen bíztak, Ibrányi Mihály pedig önmaga sem tartotta magát képesnek egy ily nagyobb harccsoport vezetésére, amiből aztán veszekedés és kapkodás keletkezett, mely a legénységre is átragadt. Végre Kornis vette kezébe a vezetést és a legénységet, amennyire lehetett lecsillapítván, azt úgy-ahogy csatarendbe állította.
Nagy baj volt, hogy előtte való napon Bosok Benedeket a hadnak színe-javából álló mintegy 2.000 lovassal „csatára – bocsátották, vagyis az ellenség felderítésére előrerendelték, aki azonban nem Gyula, hanem Jenő felé vett irányt s így október 6-án, anélkül hogy ellenséggel találkozott volna, tért vissza Nagyváradra.
A mondott napon este felé érkezett be a Bagosit és Virágházit nyomon követő ellenséges lovasság a magyarok felállítása elé s szokása szerint rettenetes lármával reájuk vetette magát. A magyarok sűrű „Jézus, Jézus!” kiáltással feleltek és nemcsak derekasan tartották magukat, hanem vissza is verték a támadókat. Jó nagy darabon folyt üldözés után a Kornis és Huszár által vezetett magyar lovasok a janicsárokra bukkantak, akik néhány könnyű tarackkal bokrok és szekerek között voltak felállítva, s akik sűrű lövésekkel visszariasztották a magyar lovasokat, mire azok hanyatt-homlok rohantak vissza az eredeti felállítás felé, ahol sokan visszamaradtak, többen megfutamodtak s ahol időközben a rend teljesen felbomlott, miután az emberek nagy része közben harctéri fosztogatásra adta a fejét.
A magyar lovasok visszavonulása után a törökök is hátrább húzódtak, még pedig úgy látszik szintén sietve, mert a tarackokat, szekereket mind odahagyták.
Ibrányi Mihály Kornisék és Huszárék visszaözönlését látván, maga is futásnak eredt és Váradig meg sem állapodott.
A törökök s Bethlen István örültek, hogy a janicsároknak sikerült a magyar lovasokat visszatérésre bírni és azután, már úgy is este lévén, a XVI/2. számú mellékleten megjelölt helyen csapatjaikat éjjelezésre utasították.
Ekkor Győry Jakab szalontai hajdú, aki sokszor vett részt a török harcokban és török hadifogsága alatt nyelvüket is megtanulta, 300 lovassal titokban megközelítette a török tábort, majd lovasait visszahagyva, oda gyalog belopódzott és kihallgatta a vezetők beszélgetését, melyből kiderült, hogy azok nagyon meg vannak ijedve, mert attól tartottak, hogy hamarosan Rákóczy is a helyszinén terem. Győry erre visszaszökött társaihoz s azokkal helyben állva óriási zajt csapott. amit a törők táborban Rákóczy megérkezésének tulajdonítva, mindenki éjjeli rajtaütéstől tartott, sőt nemsokára Bekir basa is annyira megijedt, hogy az azonnali visszavonulást határozta el, bár Bethlen István váltig kérlelte, hogy legalább hajnalhasadtáig odázza el a tábor odahagyását. A Győryék felől áthangzó folyton tartó zaj hova-tovább oly általános idegességet és felfordulást idézett elő a török táborban, hogy a visszavonulás pánikszerű tünetek között csak igen nagy veszteséggel volt végrehajtható. Ezt a visszavonulást a sereg zöme valamilyen oknál fogva nem Buda, hanem Lippa felé hajtotta végre, amit Rákóczy táborában arra magyaráztak, hogy a török a Maros völgyén át Erdélybe akar betörni. Ellenben Bethlen István és a török fővezetőség Gyulára vonult vissza.
A szalontai csatavesztés hírét Rákóczy egyelőre igen bölcsen senkivel sem közölte, hanem sietve tovább vezette seregét Várad felé; majd mire Örvéndre érkezett, már a kedvező fordulat örvendetes hírét is megkapta. Október 8-án Váradon táborba szállva, megtudta, hogy a török had Lippa alá szállt, miért is október 21-én Kornis Zsigmondot 10.000 kopjással, 5.000 gyalogossal és 10 ágyúval azzal a feladattal indította a Maros völgyébe útnak, hogy a török seregnek Erdélybe való behatolását megakadályozza. Páléléséhez (Paulishoz) érve, Kornisnak meg kellett állapodnia, mert a nagyon megáradt Maros a tulsó parton levő ellenség megtámadását lehetetlenné tette. Erre különben már nem is került a sor, mert – mint Angyal id. m. VI, 449, old. írja, – „a vezér nem vette tréfára a dolgot, zálogokat kezdett kívánni s a békealkudozásokhoz fogott. Sehonnan sem várhatott segítséget. Tudta, hogy Konstantinápolyban a perzsa elég aggodalmat szerez. Kinán pasa pedig, aki Oláhországban Máté vajdát akarta háborgatni, november vége felé visszavonult, midőn hallotta, hogy Rákóczy székely csapatokat küld szövetségese segítségére. A portáról meg azt üzenték a budai pasának, hogy vigye végbe a dolgot, ha oly állapottal viheti végbe, hogy a szultánnak tavaszi ázsiai hadjáratát meg nem gátolja, ha pedig nem tudja, béküljön. S így a budai pasa bár eleintén nagyokat követelt, mégis engedett. Rákóczy is örült, hogy szépszerével szabadult a bajtól. Szászvároson Bethlen Istvánnal december 4-én egyezséget kötött, melyben nagyrészt kielégítette az öreg úr birtokköveteléseit. Kimondotta, hogy Huszt várára s Bethlen Istvánra nem terjeszti ki a fiskális várakról szóló cikknek érvényét, a Bethlen Péter ellen indított pert pedig egyszerűen eltörli s a sérelmes asszonyt a békességre inti.”
„Rákóczy viszont – írja Szilágyi, I. Rákóczy György 273. old. – megkapta Bethlen Istvántól azt, amit eddigilé nem tudott kicsikarni: a térítvényt, melyben magát félremagyarázhatatlanul Rákóczy alattvalójának ismeri el s kötelezi magát, hogy „akár Erdélyben, akár Erdélyen kívül legyen lakása, járása, valamint az fejedelem ő kegyelme személye, fejedelemsége és méltósága ellen való dolgokat tud és ért, vagy ezután tudhat és érthet, mindazokat a fejedelemnek idejekorán megjelenti… 68 Amire kötelezte magát, azt utolsó órájáig becsülettel megtartotta. Beletörődött sorsába, nem tett többet próbát azon változtatni. S nem is volt oka megbánni, mert Rákóczy, birtokában a térítvénynek, kellő figyelemmel és tisztelettel bánt vele.”
Végre rendbe jött a dolog a törökökkel is. Huszein pasának Rákóczy sok mindent megigért; többek közt 40.000 tallért a szultán s 10.000-et a kajmakám részére, feltéve, hogy megkapja az athnamét, melyben a szultán Rákóczy fejedelmi hatalmát a tőle kívánt módon újból meg fogja erősíteni. És 1637 elején Rákóczy tényleg megkapta a kívánt athnamét, a Porta pedig a megigért tallérokat.
Huszein pasára ez a hadjárat nagy csalódást jelentett. Fölült és elhitte Bethlennek, hogy Rákóczyt gyűlölik Erdélyben s mihelyt a török hadba száll, azonnal leteszik. Ilyen körülmények között ellenállásra nem is számított s ehelyett a török had nagy része Szalontánál tönkre ment. Ezt a szultán nem hagyhatta bosszulatlanul. Huszein budai pasát elmozdította s helyébe Muszlit nevezte ki, Bekir temesvári pasát pedig 1637 március 14-én megölette.
Itt kell még megjegyeznünk, hogy II. Ferdinánd 1637 február 15-én, Pázmány Péter pedig ugyanezen év március 19-én meghalt.