A havasalföldi hadjárat kétségtelen Rákóczynak igen ügyesen inszcenált és személyes vezetése alatt elismerésre méltó energiával végrehajtott hadivállalata volt. A főbb lázadóknak Erdélybe csalása és elfogása révén már a vállalat előkészítése is felette ügyesen volt megtervezve; épígy jól volt kigondolva a vállalatnak a moldvai hadakkal való kooperáció révén tervezett végrehajtása is, amit azonban Herica, ama helyes elhatározása által, hogy a két különálló csoportot még egyesülés előtt külön-külön megtámadja, meghiusított. Annál nagyobb elismerés illeti Rákóczyt és magyar hadát, hogy egymaga is oly fényes győzelmet aratott ellenfelén, amihez tulajdonképpen a véletlen is segítőkezet nyújtott. Mert ha a harácsolásra kiküldött csoport nem éppen abban a kritikus pillanatban indult volna útjára, amikor az ellenség meglepő támadáshoz csoportosulva máris előnyomulóban volt, valószínű, hogy a pihenés közben meglepett magyar sereg legalább a harc kezdetén felette kellemetlen helyzetbe került volna. De úgy, mire az ellenség lő-, illetve harctávolságra ért, a magyar hadak már teljesen felkészülve várták a történendőket.
Az első összecsapást követő harcvezetés tekintetében, ahogyan az a Hurmuzakiból vett idézet révén kétségtelenül megállapítható, a magyarok fölénye még vita tárgyát sem képezheti. Ez alkalommal is úgy látszik a már oly sok hadjáratban és harcban kipróbált Kemény János remekelt nyugodt, céltudatos, határozott és ügyes harcvezetési képességével, mely ezúttal is megteremtette gyümölcsét, a remek, döntő, fényes diadalt. Ennek utóhatása mind katonai, mind politikai téren óriási volt. E győzelem révén Rákóczy hatalmának és szerencséjének tetőpontjára jutott, mert, mint azt egyik szász krónikás igen helyesen leszögezi: „emberemlékezet óta nem történt, hogy erdélyi fejedelemnek egyszerre két vajda szolgált volna s azonkívül még egy vajdafit mint foglyot magával hozott volna. Csak az a kár, hogy ezt a tetőpontrajutást csakhamar a legsajnálatosabb dekadencia követte. Rákóczy havasalföldi remek sikereinek nyomában ugyanis csakhamar egy felette kellemetlen következmény alakult ki, melynek megvilágítására Angyalnak (id. m. VI, 526.) következő igen helyes megállapításait iktatjuk ide: „Rákóczy közbelépésére több ok volt most, mint midőn 1653-ban Lupult megtámadta. Az oláh lázadás Moldvát s az erdélyi terület biztosságát is fenyegette. Természetes törekvése volt az erdélyi fejedelmeknek a két vajdaságot hatalmuk körébe vonni és Rákóczyt e törekvésben, ép úgy mint Báthory Gábort és Bethlent, különösen az a gondolat sarkalta türelmetlenségre, hogy e két állam élén nagyobb tekintéllyel s hatalommal léphet föl, ha majd Lengyelországban döntésre került a sor. S így e vállalatban is érezhető volt a lengyel korona reményének hatása, még pedig elég szerencsétlenül. Mert igaz, hogy a török nem tiltotta a beavatkozást, sőt a szilisztriai basa egyenesen ösztönözte is arra Rákóczyt, hisz alapjában véve a török érdek is követelte a lázadás elfojtását. Hanem a szultán gyermek volt, a palota-forradalmak, a lázongások s a velenczei háború egy időre megbénították a portát. Mindamellett tehetetlen irigységgel nézte a vakmerő vazallus szerencséjét, s azzal vádolta, hogy kiszívja a két vajdaság zsírját, mely szerinte csak a török urakat illette. Rákóczynak védekeznie kellett a vád ellen, hogy az oláh földről 15.000 erszény aranyat vitt el. Valami anyagi haszna volt a vállalatból s tanácsos lett volna ebben mennél bővebben részesítenie a török udvar befolyásos embereit. Azt meg éppen rossz néven vették a portán, hogy Rákóczyt a két oláh országban erdélyi királynak címezgették.”