Megjegyzések. Elmélkedések.
A bécsi hadjárat befejezése után Napoleon Brünnél, a szövetségesek Olmütznél megállapodva, mindkét fél részéről serény előkészületek folytak a mielőbb bekövetkezhető döntő összeütközésre. E tekintetben a szövetségesek sokkal előnyösebb helyzetben voltak Napoleonnál, aki az anyaországtól való óriási nagy távolságnál fogva újabb számottevő erőket, seregtesteket hamarosan nem vonhatott magához, ellenben a szövetségesek még igen jelentékeny erősbítésekre számíthattak, egyrészt az Olaszország és Tirol felől, másrészt az Oroszországból már útban levő erőknek az olschani táborban való egyesítése által. Ha ez megtörténik, a franciákkal szemben egyszerre óriási túlerőt lehetett volna működésbe hozni. Ferenc császár és osztrák tanácsadói váltig emellett kardoskodtak, de a nagyratörő Sándor cár, már csak azért is, hogy Napoleon leveretésének dicsősége majdnem kizárólag az orosz csapatok fegyvertényéhez tapadjon, semmikép sem volt rábírható az osztrák álláspont elfogadására, két nézőpontot hozván fel a maga nézete helyességének támogatására, még pedig mindenekelőtt, hogy Napoleon Brünnél csak igen gyenge erő felett rendelkezik, ami azonban nem egészen felelt meg a valóságnak és másrészt, hogy a már nagyon is előrehaladott téli évszak a további várakozást szinte lehetetlenné teszi és ebben mindenesetre volt valami. Abban az időben ugyanis még nagyon is irtóztak a téli hadjáratoktól, miután e tekintetben az államok és hadviselő felek egyike részéről sem történt kellő előgondoskodás. Mindazonáltal az összes körülményeket figyelembe véve, az egyszer úgy állt a dolog, hogy a szövetségesek érdeke az összes útban levő erősbítések beérkezésének bevárását követelte, míg Napoleon érdekében a mielőbbi leszámolás állott, hogy a döntő csatát még a további orosz erősbítések és Károly főhercegék beérkezése előtt megvívhassa. Azonkívül azt is fontolóra kellett venni, hogy Poroszország már szintén nagy hajlandóságot kezdett mutatni a koalicióhoz való csatlakozásra s így a szövetségeseknek még a politikai konstelláció is várakozást tanácsolt. Ilyenformán alig férhet hozzá kétség, hogy Napoleon a türelmetlen tüzesvérű Sándor cár elhatározását örömmel üdvözölhette.
Ereje inferioritásának tudatában Napoleon támadó hadműveletek megindítását nem tartotta tanácsosnak, ellenben már eleve az volt a vezérlő gondolata, hogy az ellene támadólag előnyomuló ellenfél ellen a kellő pillanatban ellentámadásba megy át. A szövetségesek Weyrother terve szerint nem a támadó hadműveletek legegyszerűbb formáját, az arctámadással kapcsolatos egyszerű vagy, a rendelkezésre állónak gondolt tetemes túlerőre való tekintettel a kettős átkarolást, hanem a sokkal nehezebben végrehajtható megkerülést választották. S mihelyt erről Napoleon akár hírek, akár személyesen szerzett benyomások alapján tudomást szerzett, rögtön megfogamzott agyában a legmegfelelőbb és leghatásosabb ellenterv, az áttörésnek az alkalmazása. Ennek a kellő előkészítését nagymértékben elősegítették és megkönnyítették a szövetségesek azáltal, hogy ahelyett, hogy a francia állás közelébe érve, a megkerülést lehetőleg titokban és gyorsan hajtották volna végre, mozdulataik igen nagyfokú vontatottság jellegét viselték magukon, ami természetesen nagymértékben megkönnyítette Napoleonnak és alparancsnokainak az elhatározott áttörő hadművelet végrehajtását.
Hogy a magasabb vezetés, az elhatározásoknak parancsformába való átültetése és a parancsközvetítés célszerűsége tekintetében a két fél között mily óriási különbség állott fenn, az legjobban a Napoleon és Sándor cár illetve az ő jelenlétében Weyrother altábornagy általa csata előestéjén tartott tábornoki megbeszélésből tűnik ki. Klasszikus példája ez annak, hogy miképpen kell, illetve miképpen nem szabad az ilyen megbeszéléseket megtartani. Persze, hogy a sötét éjszakába elhúzódó Weyrother-féle nehézkes és komplikált qui pro quo után a szükséges írásbeli parancsok és intézkedések már nem juthattak el a kellő időben az alárendelt parancsnokságokhoz és csapatokhoz.
Ezzel szemben Napoleon parancsadási technikája az akkor általában dívó nehézkességet és körülményességet tekintetbe véve, valóban ideálisnak mondható. Épígy csatavezetési tevékenységét is páratlannak mondhatjuk. Egy-egy rövid parancsával szinte felvillanyozólag hat alvezéreire, akik, mint nemkülönben csapatjaik is, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a hatalmas császár meg legyen velük elégedve. Erre vezethető vissza egy-egy sereg- illetve csapatrésznek valóban rekordszerü teljesítménye is. Igy például amit többek között az austerlitzi csata napján Soult és Davoust, mint nemkülönben alárendelt hadosztályaik produkáltak, a legmesszebbmenő elismerésre és dicséretre érdemes.
Nevezetes, hogy a csata eldöntését előidéző áttörési hadművelet felette nehéz munkáját főkép a francia IV hadtest két hadosztálya végezte el, úgy hogy az e két hadosztály mögött készenlétbe helyezett többi francia erőknek aránylag csak kevés teendőjük akadt. Amily büszkék lehetnek a franciák erre a mindenesetre különös tényre, a szövetségesek annál fájóbb és csalódottabb szívvel gondolhattak a csata befejezése után erre a furcsa és szinte megmagyarázhatatlan körülményre.
Mindent összevetve, az austerlitzi csata elejétől végig Napoleon és derék alvezéreinek és csapatjainak dicsőségét hirdeti, csak az a kár, hogy a végső akkord ezt a dicsőséget némileg letompítja. Napoleon ugyanis ezúttal adós maradt a győzelemre a tulajdonképeni koronát föltevő üldözéssel. A csatára következő napon Murat előretört ugyan a lovassággal Olmütz felé, de ez a művelet tulajdonképpen légdöfésnek bizonyult, mivel arrafelé Bagration alatt csak igen gyenge erők vonultak vissza. Egy nagy előnye azonban mégis volt, amennyiben általa a szövetségesek egész vonata a franciák kezébe került.