Megjegyzések. Elmélkedések.
A szédületes gyorsasággal nagy hatalomra vergődött Franciaország illetve a most már szinte korlátlanul annak élén álló Bonaparte-Napoleon bámulatos szerencséje a többi európai államok és hatalmak közül elsősorban a világuralmát féltő s ebből a szempontból az amiensi békét is magára nézve felette hátrányosnak tartó Anglia nagyarányú féltékenységét, majd lassanként a gyűlöletig fokozódó ellenséges indulatát váltotta ki, mely most épúgy, mint valamikor Velence, ügyesen tudta a maga érdekeinek megóvására a többi államok nagy részét is az új óriással szemben sorompóba állítani. Napoleon ügyes szeme hamar észrevette, hogy melyik az ő és Franciaország legveszedelmesebb ellenfele s azért igen helyesen az a gondolata támadt, hogy ellenfelét saját földjén támadja meg és ott igyekszik őt tönkretenni. Azonban Anglia, szövetségeseinek előtérbe tolásával most is a lehető legügyesebben siklott ki az őt fenyegető veszedelem alól s Napoleon a kényszer hatása alatt eredeti tervét megváltoztatva, fájó szívvel kénytelen volt Angliát faképnél hagyni és gyorsan annak Franciaországba való bevonulásra előkészületeket tevő szövetségesei ellen fordulni. Ámde ez se volt könnyű dolog, miután nagyon jól tudhatta, hogy az osztrákok legalább 250.000, az oroszok mintegy 100.000, ketten együttvéve tehát 350.000 embert állítottak vele szemben sorompóba, míg neki legfeljebb mintegy 250.000 embere volt. Korekktívumként tehát az eszes és tapasztalt hadvezér azt gondolta ki, hogy a 8 hadtestből, amelybe rendelkezésére álló erejét osztotta, csak egy hadtestet szán az olasz hadiszínhelyre, míg ő maga 7 hadtesttel minél gyorsabban a németországi osztrák hadseregre veti magát s azt lehetőleg még az oroszok megérkezése előtt megveri s aztán nyomban az utóbbiak ellen fordul s azokat teszi tönkre. Ezalatt Massenának az olasz hadiszíntéren mindaddig védőleg kellett viselkednie, míg Németországban a döntés be nem következik. Ez az elhatározás és az azon alapuló haditerv valóban pompásnak mondható; élénk tanuságot tesz ez Napoleon óriási fölényéről valamennyi ellenfele fölött. Ilyenformán a zsenialitásának már eddig is oly sok szép jelét adó francia fővezér elérte azt, hogy serege lényegesen csekélyebb összlétszáma dacára a németországi hadiszínhelyen, amelyet ő a döntő hadműveletek szinteréül jelölt ki, a szövetségesek fölött lényeges túlsúlyba jutott s az ekként biztosított túlsúllyal nem alárendelt célok elérését, hanem ellenfeleinek teljes tönkretételét tűzte ki legfőbb feladatául. Ez azonban csak azáltal vált lehetségessé, hogy ő most már mint államfő és hadvezér egy személyben azt határozhatta és azt tehette, ami neki legjobbnak és legcélszerűbbnek látszott.
Nem így állott a dolog a szövetségesek részén. Itt mindenekelőtt két államnak se szám, se hadratermettség tekintetében nem egyforma haderejének együttes alkalmazásáról volt szó, ami, mint rendesen, most is, meglehetősen nagy vetélkedésre és súrlódásokra adott okot. Igen nagy hátrány volt továbbá, hogy a két állam hadereje a nagy távolságoknál fogva nem egyszerre, hanem csak igen jelentékeny időkülönbséggel léphetett fel a közös megegyezéssel megállapított hadiszínhelyeken. – Nagy rábeszélésre végre az oroszok beleegyeztek abba, hogy az orosz hadak legfőbb vezetés tekintetében osztrák főparancsnok alá rendeltessenek, de csak oly feltétel alatt, ha ez a főparancsnok maga az osztrák császár vagy Károly főherceg leend.
A szövetségesek haditervének megszerkesztésével Ferenc császár már 1804 november havában egyrészt Károly főherceget, az akkori hadügyminisztert, másrészt Mack altábornagyot bízta meg, aki ravasz furfanggal szinte hihetetlen gyorsasággal Károly főhercegnek teljes háttérbe szorítása mellett a császár egyedüli és teljes bizalmasává küzdötte fel magát.
Érdekes, hogy a két haditerv lényegileg alig különbözött egymástól. A főerőt úgy Mack, mint Károly főherceg az olaszországi hadiszíntéren javasolta alkalmazandónak, alighanem azért, mert mindketten feltételezték, sőt úgyszólván biztosra is vették, hogy Napoleon, épúgy miként 1797-ben és 1800-ban, maga is most ismét ide fogja hadműveleteinek súlypontját helyezni, hogy az olaszországi osztrák sereget legyőzve, az 1797. évi úton igyekezzék Bécs alá jutni. Mindkét tervkészítő három hadiszínhelyen, Olaszországban, Tirolban és a Duna mentén Welsnél javasolta a hadászati felvonulás végrehajtását és Mack amilyen ravasz volt, szívesen átengedte Károly főhercegnek az olaszországi hadsereg vezetését, nem sajnálván tőle a Napoleonnal való mérkőzés mindenesetre dicsőségteljes, de ép oly nehéz és veszélyes és amellett felette kétséges kimenetelű intézését, ő a maga részére a dunamenti osztrák s orosz hadseregek vezetését tartván fenn a császár névleges főparancsnoki szerepeltetése mellett. Nevezetes továbbá, hogy mindkét tervkészítő a Rajnán át terjedő hadműveleteket meglehetősen nehezeknek minősítette; nem úgy Napoleon valóban remek haditervével szembeállítva a Mack- és Károly főherceg-féle tervek elég gyenge és a legjobb akarat mellett is csupán közepes értékű haditerveknek minősíthetők.
Mack terve elfogadtatván, a császár augusztus 31.-én kelt elhatározásával a parancsnoklási viszonyokat következőleg szabályozta: az olaszországi fősereg főprancsnokává Károly főherceget, vezérkari főnökévé pedig Zach altábornagyot nevezte ki; a németországi hadsereg parancsnoka a 24 éves Estei Ferdinánd főherceg, vezérkari főnöke Mayer tábornok lett. Észak-Tirolban a parancsnokságot báró Auffenberg altábornagy vette át. A legfőbb parancsnokságot a császár tartotta fenn magának, vezérkari főnöki minőségben Mack altábornagyot vevén maga mellé.