7. A hadviselés módja.
7. A hadviselés módja.
Az előző korszak hadviselése, melyet a II. Frigyes a fejlettségnek igen magas fokára emelt és fényes sikerei által követendő mintaképül állított fel, csak korlátolt eszközökkel számolt és dolgozott. Ezt a hadviselési módot meglehetősen nagyfokú erélytelenség jellemezte. A döntő összeütközéseket, csatákat a lehtőségekhez képest kerülték és e helyett inkább hadmozgadozások révén igyekeztek a kivánt célt elérni. Mindazonáltal Frigyes igen gyakran offenzív módon oldotta meg kitűzött feladatát, most azonban az erőknek a kordonrendszer okozta nagy szétforgácsolása folytán még ez a nem valami túlnagy offenzív szellem is háttérbe szorult és a hadviselés legfőbb eleme a védelem lett. A hadviselés lényegéről alkotott e visszás és ferde nézetek és felfogások a francia forradalmi háborúk első ellenkező irányú jelenségei és tapasztalatai ellenére sem változtak meg egy csapásra. A franciákkal szemben álló seregek vezetőinek, akik az előbbi időszak szellemében nevelkedtek, a háborúról és hadvezetésről hasonló fogalmai voltak, mint az előző időszak vezetőinek. Csak fokozatosan a hadieszközök változása folytán voltak kénytelenek ezek a vezetők a hadviselésben más útra térni. Ez az új irány sikereinek tetőpontját I. Napoleon alatt érte el, aki a rendelkezésre álló eszközök lényegének helyes felismerése és értékelése folytán az új hadviselési módot a tökéletességnek addig nem is sejtett magas fokára emelte. Napoleon mindenekelőtt hatalmas sereg felállításáról gondoskodott, melyet jól és célszerűen megszervezvén, annak kiváló kiképzéséről is gondoskodott. Ügyes diplomáciai tevékenysége révén a háború megkezdésének mindig legkedvezőbb időpontját választotta ki, másrészt ahhoz is értett, hogy hadicéljait egymás után érje el, a fontosabbikat mindig előtérbe helyezvén. Az elhatározott háborúhoz mindig egész erejét a legcélszerübb módon állította készenlétbe és tevékenységét a legnagyobb eréllyel kezdte meg. Napoleon majdnem mindig támadólag lépett fel, a támadásnál pedig, a mellékcélok időleges, sőt legtöbbször teljes elhanyagolása mellett főerejével gyorsan és meglepően döntő irányban tört előre. A kezdeményezés nagy előnyét mindig magának biztosította, miáltal ő diktálta ellenfelének a törvényt. Gyakran túlmerész is volt, de emellett sohasem tévesztette szem elől, hogy a sikernek lehetőleg minden feltételét a maga számára biztosítsa. – Napoleon mindig a legnagyobb eréllyel a csatamezőn kivívandó döntést kereste s erejének ennek megfelelő felhasználása tekintetében valódi mester volt. E tekintetben is legfőbb elvül tekintette, hogy a tömegeket a legegyszerűbb és legcélszerűbb módon a döntő ponton mindent letipróan hozza működésbe. Kiválóan értett a kivívott siker kiaknázásához és ahhoz, hogy az ellenség legyőzését a tönkrejutásig fokozza, hogy a leghatásosabb üldözéssel annak ellenálló erejét végkép tönkretegye s így hadicéljainak teljes sikert biztosítson. A háború és a hadiszínhely előkészítésében, erejének célszerű tagozásában, alparancsnokainak megválsztásában, az ellenség rendszabályainak felismerésében és kifürkészésében, a hadműveletek megtervezésében, azok lehető leggyorsabb keresztülvitelében és biztosításában, a seregvezetés technikájában s végül a harcászati döntés előidézésében és kiaknzásában Napoleon hadviselése oly formákat mutat, melyek ily mesteri módon sem előtte, sem utána, legalább eddig nem jutottak kifejezésre. Akaratát mindig siker koronázta, csak amikor 1812-ben természeti erőkkel akar megmérkőzni és azokon túltenni, roskad össze a nagy mester azoknak emberfölötti súlya és hatalma alatt. Ezért bukása nem hadviselése fogyatékosságának, avagy mindeneket felülmúló szelleme hanyatlásának, hanem tisztán csak a rendelkezésre álló eszközök fogyatékosságának és véletlen balszerencsének tulajdonítható.
A franciák ellenfeleinek hadviselése a forradalmi háborúk kezdetén ama elvek merev fentartását mutatja, melyeket a hétéves háború után az abból szerzett tapasztalatok nyomán elméletileg megállapították. Egyes osztrák vezetők azonban az ellenség sikereiből és a saját kudarcokból csakhamar levonták a tanulságot és a maguk hadviselésének hiányait felismerve, szakítani kezdtek a régi elavult elmélettel. E tekintetben első helyen áll az osztrák Clerfayt tábornagy és Károly főherceg. Előbbinek 1795. évi hadjárata, utóbbinak pedig 1796. évi németországi hadjárata jelzi a határvonalat a régi és az új hadviselési mód között. Végül Napoleon ellenfelei hova-tovább teljesen az ő hadviselési módjára tértek át, de eleinte a kivitelnek kevésbbé ügyes volta lehetetlenné tette számukra a sikert. Ehhez járult még, hogy különféle politikai okoknál fogva a kivitelben nem tudták érvényre juttatni a sikeres hadviselés követelte egységet, egyszerűséget, ahogyan azt Napoleon gyakorolta, eltekintve attól, hogy az ő szellemi nagyságát ők távolról sem tudták érvényre juttatni a sikeres hadviselés követelte egységet, egyszerűséget, ahogyan azt Napoleon gyakorolta, eltekintve attól, hogy az ő szellemi nagyságát ők távolról sem tudták elérni. Később, amikor a szellemóriás hadieszközei fogyatékossá váltak, lassanként az ellenfelek hadviselése is érvényre kezdett jutni, míg végre egészen legyőzték az óriást.
Rónai-Horváth a hadviselés módjának fokozatos fejlődéséről említett művében a következőket írja: „A francia forradalmi kormány által zászlók alá hívott tömegek, nem voltak többé a XVIII. század hadművészeti elvei szerint állandóan együtt tarthatók, mert azoknak élelmezése, fenntartása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött volna. De az új harcászat is kizárta a csapatoknak a régi mód szerint való alkalmazását s így a forradalmi háborúkban nemcsak új harcászat keletkezett, de a hadviselésnek is egész új alakja jött létre. Míg a vonalharcászat elvei szerint működő seregeknél felsőbbrendű seregtestek nem léteztek, s a gyalogság és lovasság a pillanatnyi hadrendben elfoglalt állásához képest, egyszerűen szárnyakra és harcvonalakra tagozódott, mely beosztás és tagozás azonban a szükséghez képest néha naponkint is változott, a francia hadseregnél a gyaloghadosztály megteremtése által egy szervezett s állandó felsőbbrendű seregtest keletkezett. A gyaloghadosztály, e nagyfontosságu alakítás megteremtésénél a sereg fenntartásának, tehát az élelmezésnek követelményei ép úgy közreműködtek, mint a harc kivánalmai.
A XVIII. század aránylag kisebb seregeit raktárakból élelmezték. Alig szorul bővebb magyarázatra, hogy a francia forradalom által fölállított, s néha százerekre menő seregek raktárélelmezés útján nem lettek volna fenntarthatók. A francia hadügyi kormány e nagy horderejű kérdést a legegyszerűbb s a legzseniálisabb módon oldotta meg. Kimondotta ugyanis azon elvet, hogy a háború szükségleteit a hadiszínhelynek kell fedezni s a raktárélelmezést beszüntetvén, a seregeket arra utasította, hogy szükségleteiket harácsolás útján a hadiszínhely ama területéről szerezzék be, ahol azok ép tartózkodnak. E módszer mellett a seregek létszámát tetszés szerint föl lehetett emelni, s mivel a csapatok élelmezést többé nem szállítottak, a vonatok legnagyobb részétől megszabadultak. Ezáltal, továbbá mivel a sereg az élelmezés fennakadása nélkül egy vidéken hosszú ideig nem maradhatott, a hadseregek mozgékonysága lényegesen emelkedett, s azok mintegy az élelmezés módja által is a támadó hadműveletekre utaltattak. A hadműveletek iránya e mellett szabadon volt választható s a raktár-élelmezés által eddig előidézett kényszer a jövőben megszűnt. Ámde a harácsolás útján való élelmezésnek föltétele, hogy a sereg nagy területet foglaljon el, mert kis területről a sereg számára szükséges nagymennyiségű élelmiszereket beszerezni nem lehet. A sereget tehát számos kisebb részre kellett osztani, melyek egymástól elválasztva mozognak s a területnek, melyen átvonulnak, segélyforrásait kihasználják. Mivel pedig megtörténhetett, hogy az ily módon elválasztott s egymástól, néha nagyobb távolságra menetelő részek előnyomulás közben harcra kényszeríttetnek, az egyes oszlopokat egyrészt elég erősnek kellett alakítani, másrészt pedig minden fegyvernemből összeállítani, hogy harc esetén bizonyos önállósággal s megfelelő ellenálló képességgel birjanak. Igy keletkezett az új önálló seregtest, a gyalog hadosztály, mely 8–12 gyalogzászlóaljból, 4–8 lovasszázadból és 2–3 ütegből állván, 12–15.000 főnyi erejű s bármely feladatnak önálló megoldásra képesítve volt. – Az önálló gyaloghadosztályok létesítése folytán a felsőbb csapatvezetés eddigi módjának szükségkép meg kellett változnia. A hadsereg parancsnoka a nagy területen szétoszlott hadosztályokat többé nem tekinthette át, nem vezethette vezényszóval; intézkedéseiben csak az elérendő célt határozhatta meg, de a véghezvitelre a hadosztályparancsnoknak szabad kezet, önállóságot kellett engednie. Szétoszlani a mozgás alatt, egyesülni a harcban,* ez volt a magasabb csapatvezetés új elve, mely azonban nehéz, igen nehéz mesterség, s a forradalmi hadjáratok alatt nem is találkozott vezér, aki ezt az elvet teljesen érvényre juttatni tudta volna. A hadosztályok önállósítása felszabadította az alparancsnokok szellemét s nekik öntudatos, önálló cselekvésre, tehetségeik érvényesítésére alkalmas teret nyitott. De nagy veszélyeket rejtett magában, mert az önállóság önkényre csábít, s a forradalmi hadjáratokban gyakori eset, hogy hadosztályparancsnokok túlbuzgalomból, vagy képesség hiányában oly vállalatokba bocsátkoznak, melyek az összegzés érdekeit veszélyeztetik s a hadseregparancsnokok szándékait meghiusítják. Magasröptű, előrelátó szellem, erős kéz kell, hogy az önálló hadosztályok az előre kitűzött cél elérésére megfelelő helyen és megfelelő időben egyesíttessenek, s az egész erő csakis a kijelölt cél elérésére használtassék fel. Az új hadviselési mód összes előnyei ép ez okoknál fogva csakis akkor mutatkoznak, amikor a francia seregek élére a hadak nagy mestere, Bonaparte Napoleon áll, ki a francia hadsereget, s annak új hadművészetét minden irányban tökéletesítvén, a francia hadak diadalról diadalra vezeti s az új hadművészet főlényét a dicsőséges hadjáratok hosszú sorozata által beigazolja . . . – Franciaország ellenfeleinél a magasabb csapatvezetés terén kevés változás ment végbe. A seregek továbbra is raktárakból élelmeztettek, kordon-rendszer fentartott s a hadviselés ama methodikus jelleget, amellyel a XVIII. században bírt, megtartotta. Ez adja magyarázatát hadműveleteik nehézségének, lassúságának és eredménytelenségének.”
Getrennt marschieren, vereint schlagen.
A francia köztársasági háborúkban még nagyobb volt a fejlődés a magasabb vezetés terén. Bonaparte „már első hadjáratában gyökeresen szakít az eddigi általánosan – a franciák által is – követett rendszerrel; bámulatos gyorsasággal és merészséggel végrehajtott hadműveletei szédítő ellentétben állanak a szövetséges hadak által a megelőző hadjáratokban alkalmazott lassú, methodikus hadviseléssel. Szüntelen nagy célokat tartván szem előtt, hadműveletei mindig a nagyszerűség bélyegét hordják magukon és ugyanily nagyszerűek az eredmények is, amelyeket elér. Ellenfelei kordon-rendszerével s erőmegosztási elvével a erő szüntelen együtt-tartását s az egész erőnek a hadiszínhely legfontosabb pontjára való irányítását állítja szembe. Igy történik, hogy a megosztott ellenfél egyes részeit mindenkor túlerővel képes megtámadni s meg is veri azokat, mielőtt támogatást nyerhetnének. A csapatok hozzászoknak a magasabb követelésekhez, amelyeket velök szemben támaszt; menetképességük bámulatosan fokozódik s a hadműveletek ezáltal nemcsak gyors, de egyszersmind meglepő jelleget nyernek, mely az ellenfélt zavarba ejti, téves rendszabályokra csábítja s végre még akkor is leküzdi, ha számbeli túlerőben volna. Bonaparte föllépésével ennélfogva a magasabb csapatvezetés művészetében új időszak kezdődik. Ő veti meg az alapot, melyen a modern hadművészet fölépül . . .
„A szövetségesek részéről Ausztriának támad Károly főhercegben jeles hadvezére, ki az új hadművészet előnyeit megértvén, azt fényes sikerrel alkalmazza. Gyors és határozott támadó hadműveletei, melyeket 1796-ban a német hadiszínhelyen alkalmaz, méltók, hogy Bonaparte olaszországi hadműveleteivel összehasonlíttassanak s ha szerencséje kisebb volt is, érdemei nem csekélyebbek.
„Ugyancsak a támadó hadviselés híve az oroszok nagy hadvezére Szuvarov is, ki a sikert szakadatlan támadó előnyomulásban s a hosszú tűzharc mellőzésével a nagy tömegek szuronyharcában keresi.
„Egészben véve tehát a magasabb csapatvezetés, az eddigi téves és eredménytelen meddő rendszerek teljes elejtésével, az új utakon óriási léptekkel indul meg és gyorsan közeledik ama tökély felé, melyre azt a következő időszakban Napoleon, a hadművészet legnagyobb mestere, emeli . . .”
Az 1805-iki háborúval kezdődő napoleoni időszak a magasabb vezetésnek kétségtelenül legfényesebb, legragyogóbb korszaka. Napoleon mindent és mindenkit felülmúló zsenije uralkodik az időszak fölött, mely nemcsak a legújabb korban, de talán az egész világtörténelemben ha nem is a legfényesebb, de reánk nézve bizonyára a legérdekesebb időszak. Az 1796-ik és 1800-ik évi hadjáratok csak bevezetését képezik a nagyszerű küzdelemnek, melyet a hadak e félistene majd egész Európával szemben folytat s melyekben művészetét egész fényében, teljességében és tökéletességében ragyogtatja . . . E hadjáratok a hadművészet tanulmányozásainak kiapadhatatlan forrásait képezik s a vezérek, kik Napoleon óta hadakat vezettek, tudományukat, hadművészetüket elsősorban e hadjáratok tanulmányozásából merítették és meríteni fogják még azok is, kik a közeli vagy távoli jövőben hadak vezetésére hivatva lesznek . . . Napoleon hadművészetében ebben az időszakban ugyanazokat az elemeket találjuk, mint az előző időszakban, de már nagyobb tökéletességben és mivel nagyobb viszonyok közt alkalmaztatnak, nagyszerűbben is”.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
