A bécsi katonai intéző körök már régebben számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a mindíg jobban előretörekvő és előtérbe kerülő poroszokkal előbb-utóbb kenyértörésre kerül a dolog. Erre az esetre a hadvezetőség a hadsereg felvonulását Csehországban vette tervbe, honnan annak támadólag kellett volna a poroszok ellen előretörnie.
1860 óta Lovag Benedek Lajos táborszernagy volt a lombard–velencei királyságban álló hadsereg parancsnoka és mint ilyen egyúttal az egész osztrák hadsereg vezérkari főnökének tisztségét is betöltötte, akinek helyettese, egy magasabbrangú tábornok, állandóan Bécsben székelt. 1864-ben, főleg Benedek szorgalmazására, báró Henikstein altábornagyot nevezték ki a vezérkar főnökévé bár ő ezt a nagy felelősséggel járó tisztséget nem szívesen fogadta el.
1866 elején, amikor már nemcsak a porosz, hanem az olasz háború kitörése is biztosra volt vehető, Bécsben két hadseregnek, az északinak és a délinek felállítását határozták el s előbbinek parancsnokává Benedeket, a déli hadsereg parancsnokává pedig Albrecht főherceg tábornagyot jelölték ki s a rendelkezésre álló 450.000 főből 300.000 embert az északi, 150.000 embert pedig a déli hadseregnek szántak. Benedek nem szívesen vállalkozott az északi hadsereg vezetésére, mert arra magát képesnek nem igen tartotta, de végre mégis engedett és eleget tett Őfelsége I. Ferenc József császár ezirányú óhajának. Hadseregvezérkari főnökké báró Henikstein altábornagyot osztották be melléje s egyúttal a hadműveleti iroda főnökévé Krismanic tábornokot nevezték ki. A bécsi udvar politikai és egyéb okokból nem akarta a támadólagos fellépés ódiumát magára venni s így Henikstein ebből kifolyólag és azonkívül már arra való tekintettel is, hogy véleménye szerint a porosz hadsereg előreláthatólag túlnyomó erőben és jóval előbb fogja mozgosítását befejezhetni, a védőleg viselkedő osztrák hadsereg felvonulását nem Csehországban, hanem Morvaországban Olmütz tájékán vette kilátásba. A fenti szempontok tekintetbe vétele mellett az északi hadsereg számára szóló haditerv megszerkesztésével Krismanic tábornokot bízták meg. Emlékiratában nevezett tábornok mindenekelőtt a hadseregre a körülmények által rákényszerített védőleges magatartást sajnálatosnak jelentette ki s annak felvonulását a vett utasításhoz képest Olmütz–Brünn tájékán vette kilátásba, de emellett még a következő eshetőségekkel is számolt: Ha a poroszok a felvonulásban és a támadólagos előnyomulásban jelentékeny előnyökre tennének szert, úgy az osztrák hadseregnek a Morva mögött magyar-Hradisch és Holics között, esetleg Pozsonynál, vagy a Dunától délre Bécsnél kellene felvonulnia; ha ellenben az osztrák seregnek Olmütznél sikerülne felvonulnia, úgy az annak környékén előkészített védőállásban kellene a harcot felvennie s végül abban a nem valószínű esetben, ha a poroszok a határon túl, alighanem Kosel, Neisse, Glatz, Landshut, Hirschberg, Lauban, Görlitz tájékán védelemre szorítkoznának, akkor ez állások ellen támadólag kellene előnyomulni. Mindazonáltal Krismanic legvalószínűbbnek tartotta, hogy a porosz hadsereg az Elbe jobbpartján fog kiterjeszkedni s Prága felé csak kisebb erőket kikülönítve, késedelem nélkül Josefstadt és Königgrätz várakat fogja megostromolni. Ez esetben a közben Olmütznél felvonult osztrák hadsereg Chrudimon át előnyomulva, határozott támadásba megy át.
A poroszok részén, Moltkeval ellentétben, aki már kezdettől fogva a leghatározottabb offenzíva mellett kardoskodott, Vilmos porosz király eleinte még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy ő legyen a támadó fél, hanem aztán fokozatosan, bár elég nehezen, mégis Moltke álláspontja kerekedett fölül s amikor Bismarck remek külpolitikai munkálkodása révén 1866 április elején már nemcsak az Olaszországgal való szövetség nyélbe volt ütve, hanem Franciaország semlegessége is biztosítottnak volt tekinthető, a porosz hadügyi gépezet lázas tevékenységgel fogott hozzá a legintenzívebb offenzíva előkészítéséhez és a külügyminisztérium révén erre igyekezett hajlandóvá tenni az olasz szövetségest is. A két támadásnak, még pedig nemcsak futólagos és alárendelt célok elérése érdekében a német kormány javaslata szerint egyidejűleg és egyben egyfolytában egészen az ellenséges ország szívéig, Bécsig kellett megtörténnie, hogy Ausztria valóban ereje megosztására kényszeríttessék és hadászati tartalékait fölváltva mindkét fél ellen ne alkalmazhassa. Végül az emlékirat Magyarország kíválóan fontos szerepére is ráutal abban a reményben, hogy esetleg a magyarokat szintén meg lehetne nyerni a két szövetségeshez való csatlakozásra, vagyis a királyuktól való elpártolásra, de ez természetesen mint mindig, ezúttal is hiú remény és ábránd maradt.