2. A haderők kiegészítése, szervezete, tagozódása, fegyverzete, felszerelése; harcászati alapelvek.
Az osztrák hadseregnél az általános védkötelezettség elvben fennállott ugyan, de gyakolati kivitele még sok kívánni valót hagyott hátra. A szolgálati idő a sorhadban 8 évvel, a tartalékban 2 évvel volt megállapítva, mindazonáltal a legénység rendszerint csak 3 évig teljesített tényleges szolgálatot.
Az elhelyezés politikai okokból nagyobbára területenkívüli volt, ami főleg a mozgósítást igen hátrányosan befolyásolta.
A gyalogezredek 4 zászlóaljból állottak, melyek közül az első három tábori-, a negyedik általában várőr-szolgálatra volt hivatva, de utóbbiak tábori szolgálatra is alkalmazhatók voltak.
A gyalogság 1860 óta két sorban állott fel és a Lorenz-mintájú huzagolt előltöltő puskával volt fölfegyverezve.
A lovasság szintén két sorban állott fel és karddal vagy dsidával és pisztollyal volt fölfegyverezve. Legénységi- és lóállománya elsőrendű volt.
A tüzérség az 1863-as rendszerű kitűnő löveganyaggal volt ellátva, mely 3, 4 és 8 fontos előltöltő lövegekből állott, amelyekből ürlövedékeket, shrapneleket, és gyújtólövedékeket lőttek. 9 tüzérezredhez még 1–1 röppentyű üteg is tartozott.
A tisztikar általában szorgalmas, megbízható és kötelességtudó volt. A magasabb rendfokozatok eléréséhez a származás és protekció elég nagy szerepet játszott.
A legénység, még az idegen nemzetiségüeket és ajkúakat sem véve ki, derekasan és odaadással felelt meg feladatának.
A magasabb kötelékek közül a gyalogságnál a hadosztálykötelék nem volt meg, hanem 4–4 dandár közvetlenül volt a hadtestbe beosztva. A lovasságnál 2–3 lovasdandár 1–1 lovashadosztállyá alakult, amelyet könnyűnek vagy nehéznek neveztek, aszerint, hogy milyen volt a beosztott lovasezredek többsége.
A harcászati elvek tekintetében a két szemben álló fél között lényeges különbség állott fenn. Ezt a Pilch-féle „A Magyar Katona” című mű II, 382. oldalán röviden és találóan következőleg jellemzi: „Az 1859-iki hadjáratban a franciák a jobb és tökéletesebb osztrák fegyverek hatásának ellensúlyozására az úgynevezett szuronyrohamharcászatot alkalmazták. Ezt a taktikát, Poroszország kivételével, majdnem minden európai állam elfogadta. Ennek a harcmodornak a lényege az volt, hogy a zászlóaljak vagy egy tömegben, vagy félzászlóalj-oszlopokban minél előbb szuronyrohamot intéztek az ellenség ellen. Ez volt a „rohamharcászat” (Stosstaktik), amelyben nem igen engedtek időt az arcvonalak előtt felállított gyenge csatárvonalaknak a tüzelésre, hanem a zászlóaljak magasan lobogó zászlók alatt osztálytömegekben és viharos csatakiáltással rárohantak az ellenségre. Ezt a harcmodort 1864-ben és 1866-ban a hasonlóan felfegyverzett és fellépő dánokkal, illetve olaszokkal szemben sikeresen alkalmazhatták az osztrák-magyar hadsereg vezetői. De teljesen kudarcot vallottak az utóbbi hadjáratban a poroszokkal szemben, akik gyorsan tüzelő fegyverük birtokában gyalogságukat a lövészetben és a szétszórt harcmodorban igen ügyesen kiképezték és az osztrák-magyar tömegtámadásokat a legrövidebb távolságból adott hatásos tömegtűzzel nemcsak visszaverték, hanem ezekben a támadó tömegekben borzalmas pusztítást is vittek végbe.”
A porosz haderő újjászervezésének alapját már Gneisenau vetette meg 1813-ban. Azóta a kormányok és a hadügyek vezetői folyamatosan fáradoztak a hadsereg nagyarányú fejlesztésén, amelynek két legfontosabb tényezője az általános védkötelezettség és a landwehr intézmény behozatala volt.
1866-ban a gyalogság még mindíg három sorban állott fel és ő volt az összes államok gyalogsága között az első, mely a Dreyse-rendszerű gyútűs puskában hátultöltő fegyvert kapott. A gyalogság harcszerű kiképzését az évenként megtartott őszi gyakorlatok alkalmazásával igen magas fokra emelték.
A porosz lovasezredek részben 4, részben 5 századból alakultak. A lovak nagyrészét csak háború esetén szerezték be, ami az egyöntetű kiképzés szempontjából igen nagy hátrányt jelentett. A vértesezredek nehéz, a dragonyosok, dsidások és huszárok könnyű lovasságszámba mentek. Főfeladatát a porosz lovasság a harctevékenységben látta; a földerítő, de kivált a hadászati földerítő szolgálatot kevésbbé gyakorolta.
A porosz tüzérség 4 és 6 fontos huzagolt hátultöltő, továbbá 12 és részben 6 fontos símacsövű lövegekkel volt fölszerelve. Ez utóbbiak hordtávolsága nem terjedt 1500 méteren túl. Kiválóbb eredményt a porosz tüzérség ebben a hadjáratban egyáltalában nem tudott felmutatni.