Megjegyzések
Megjegyzések
Vörös május 1-je a fentiek szerint ugyancsak elsőrendű kritikus nappá vált a tanácsköztársaságra nézve. A csapatok züllésének hallatlan módon való továbbterjedése, a szolnoki hídfő elvesztése, az a hír, hogy a románok Tiszafürednél átkeltek a Tiszán, ami hadműveleteik folytatására engedett következtetést, de leginkább a csehek támadásával kapcsolatosan a Sajó mentén történt események kétség kívül oly színezetben tüntetik fel a harctéri állapotokat, hogy azokat mindenki, elsősorban pedig a dolgokba beavatott hadügyi népbiztosság, no meg ennek révén Kun Béla is, jogosan nemcsak reményteleneknek, hanem határozottan kétségbe ejtőknek minősíthette.
A szolnoki hídfőt illetőleg íme bebizonyosodott, hogy mégis csak Tombor, illetve a hadügyi népbiztosság álláspontja volt a helyesebb, amidőn a Tisza bal partjának teljes feladását „javasolta” a hadsereg parancsnokságnak. Ha utóbbi a jó szóra hallgatott volna, akkor a sok értékes gépfegyver és a be nem vallott lövegek nem vesztek volna el. De a szolnoki híd felrobbantásából keletkezett óriási nagy kár mellett ez a kis veszteség utóvégre még számba is alig jöhetett. Hogy ezért kit terhel a felelősség, a fenti jelentésekből határozottan meg nem állapítható. A hadsereg parancsnokság a nagy horderejű tényt egy árkász szakasz önkényű eljárásának minősíti, míg a szolnoki hídfőparancsnokság jelentése szerint a felhatalmazást a felrobbantásra „állítólag” Böhm adta volna, végül pedig a hadügyi népbiztosság összefoglaló helyzetjelentése már egész határozottan kimondja, hogy a hídfőparancsnokság „a vasúti hidat Böhm hadügyi népbiztostól nyert utasítás szerint” robbantotta fel. Így tehát csak sejteni, de biztosan megállapítani nem lehet, hogy kinek a lelkén szárad ez az elvetemedett, gonosz cselekedet.
A Sajó menti eseményeket egyrészt a vörös csapatoknak még tovább folytatódó felbomlása, lerészegedéssel kapcsolatos garázdálkodása és úgyszólván teljes hasznavehetetlensége, másrészt a cseheknek e napon határozottan kifejezésre jutott ama hiábavaló törekvése jellemzi, hogy Miskolc irányában a vörösök frontját áttörve, minél előbb kezet nyújtsanak a tokaji hídon való átkelésre unszolt és bíztatott román szövetségesüknek. Mi erre csak azt jegyezzük meg, ha a cseheknek ez a különben feltétlenül helyes törekvése ily hallatlanul lezüllött, lerészegedett és a legnagyobb fokban fegyelmezetlen és ellenállást kifejteni részben nem akaró, részben nem is képes ellenséggel szemben a rendelkezésükre álló tetemes túlerő dacára – hiszen tudvalevő, hogy e szakaszban két hadosztályuk, a 3. és 6. állott rendelkezésükre – sem sikerült akkor ez felette kellemetlen szegénységi bizonyítványt jelent úgy a cseh vezetés, mint a cseh csapatok teljesítőképessége szempontjából.
De még ez a gyenge és erőtlen hadműködés is azonnal lidércnyomásként feküdt rá a vörös hadvezetőség legfelsőbb fórumára, a hadügyi népbiztosságra, amely belátván, hogy ily rettenetesen súlyos és össze-vissza kuszált viszonyok között ő maga a cseh támadás ellensúlyozására szükséges ellenrendszabályok elég gyors megtételére és helyes irányítására képtelen lévén, e napon még egy fokkal tovább ment és most már az egész északi frontot helyezte a keleti hadsereg parancsnokság parancsa alá, amely azután, amint ez a közölt táviratokból is kitűnik, felváltva hol hadsereg-, hol hadsereg-főparancsnokságnak nevezi és címezteti magát.
Azonban a megtiszteltetéssel, a hatáskör lényeges kiterjesztésével egyidejűleg a hadügyi népbiztosság egyszersmind igen súlyos gondokat is rakott a hadsereg parancsnokság vállára, mert alapjában véve a kétségtelenül igen ügyesen megfogalmazott és precizírozott feladatok sikeres vagy kevésbé szerencsés megoldásától függött az egész tanácsköztársaság további fennmaradásának avagy biztos bukásának a kérdése is. Épp ezért szinte különösnek és furcsának tűnik fel, hogy a hadügyi népbiztosság ezt a fontos és súlyos terhet, amelynek eredményes továbbvitelére magamagát úgyszólván képtelennek tartotta, most egyszerűen a hadsereg parancsnokság nyakába sózta, talán nem is gondolva arra, vagy legalább is nem sokat skrupulizálva a fölött, hogy sokkal könnyebb valamit megparancsolni, mint sikeresen végrehajtani. Feltétlenül elismerésre méltó tehát, hogy úgy Böhm, mint Stromfeld, szó nélkül vállalta ezeknek a nehéz feladatoknak a teljesítését, bár nem hinném, hogy a parancs vétele napján uralkodó zavaros és kétségbeejtő viszonyok között akár a parancsot osztó, akár az azt vevő fórum komolyan hitte volna, hogy a türelmes papirosra vetett kívánalmakat sikeresen realizálni is lehetne.
A hadügyi népbiztosság által kiutalt feladatok lényegét illetőleg említésre méltó, hogy a parancs utolsó passzusa már nyitva hagyja a kérdést, hogy a retablírozandó hadsereg mely irányban és ki ellen lesz majd falhasználandó, míg a hadsereg parancsnokság, mint tudjuk, úgy vélekedett, hogy a románok által ejtett csorbát kell majd elsősorban kiküszöbölnie; ezért akarta mindenáron a számba jöhető 3 hidat is, baloldali hídfő által kellően biztosítva, feltétlenül kézben tartani.
A kiadott e napi rendelkezések közül további különösen a terrorcsapatok és munkástanácsok garázdálkodásának lehető korlátozását célzó, feltétlenül helyes rendelkezések és intézkedések érdemelnek figyelmet.
Végül ki kell még emelnünk a hadsereg parancsnokság ama célszerű intézkedését, amellyel a feltétlenül nyugalomra szoruló székely és 1. hadosztálybeli maradványokat, nehogy azok is a csehek által esetleg felkavarandó nagyobb örvénybe belesodortassanak, hátrább és oldalt fekvő biztosabb helyekre szállíttatta. És azt se vehetjük tőle rossz néven, hogy a maga főhadiszállását is a bizonytalan események gyújtópontjától jó néhány kilométerrel hátrább költöztette.
A május 1-jei nagy ünnepségek alkalmából, melyen – mellesleg legyen megemlítve – az ünnepi szónokok a katonai helyzetről úgy nyilatkoztak, mintha a vörös hadsereg a fél világot meghódította volna; Böhm hadseregparancsnok is bement Budapestre, hogy a helyzet tarthatatlanságáról és a további teendőkről Kun Bélával és a többi népbiztosokkal tanácskozzék. Hogy a harctéri helyzetek leplezetlen feltárásával az ő rikítóan vörös ünnepi örömmámorukba egy jó adag üröm is került, arról már ő nem tehetett, de tény, hogy eleinte a kedélyek nagyon lehangoltak és izgatottak voltak; a népbiztosok legtöbbje már menekülésre gondolt, az idegbeteg Kunfi pedig állítólag kijelentette, hogy öngyilkos lesz.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
