f) A viszály kiújulása Imre és Endre között.
f) A viszály kiújulása Imre és Endre között.
A testvérek között a pápa közbenjárására létrejött béke nem tartott tovább 3 évnél, s ekkor ismét a trónöröklés kérdése hintett konkolyt a testvérek közé, akik időközben mindketten megnősültek. Endre IV. Berthold isztriai és krajnai őrgróf Gertrud nevű leányát vette el, aki nagyravágyása által hajtva, szünet nélkül ösztökélte férjét, hogy a koronát a maga számára megszerezze, Imre pedig II. Alfonz, Aragónia királyának leányát, Konstanciát vette el, akitől 1201-ben László nevű fia született. Ezzel újra felvetődött a trónöröklésnek eddig törvény által még semmikép sem szabályozott és az idők folyamán az országnak annyi gyászt és szomorúságot okozott kérdése. Imre és a maga nézetének megnyert pápa úgy vélekedett, hogy atyja halála után a gyermeket illeti a korona és ha Endrének is találna fiúgyermeke születni, az majd a hercegségben követi atyját; ellenben a magyar főurak túlnyomó többsége, mint rendesen, most is inkább Endre felfogása felé hajlott, mely szerint nem kiskorú gyermeket, hanem – ha van az Árpád-házban – meglett férfit illet a korona.
Hogy az e nézeteltérésből származó összeütközésnek eleje vétessék, III. Incze pápa, bizonyára Imre nógatására, ismét nyomatékosan felszólította Endrét, hogy végre váltsa be fogadalmát s induljon el a Szentföldre. De Endre ezúttal sem mutatott hajlandóságot az eltávozásra, sőt mindsűrűbben olyan hírek jutottak Imre fülébe, hogy öccse komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy esetleg fegyveres erővel is megszerzi magának a koronát. Ezért seregét összegyűjtve, 1203. október havában útnak indult a Dráva felé és Varasddal szemben táborbaszállt, mire Endre is összegyűjté haderejét Varasd tájékán. Itt a két sereg egyideig tétlenül állott egymással szemben, miközben a krónika leírása szerint a következő dolgok történtek.*
Thomas Archid., Spal. Hist. Solonit. c. 24. 559.
„Az ország főnemesei és a seregnek nagyrésze elhagyták a királyt és törvény ellenére a herceghez pártoltak. Csak kevesen maradtak meg Imre mellett, de ezek is megdöbbenve a lázadás nagyságától, nem merték biztatni a királyt, hanem inkább a menekülést ajánlották neki. Ilyen körülmények között közeledett egy napon a két fél egymáshoz és hadaikat csatarendbe állították. De miután a királynak az ellenpárthoz képest úgyszólván semmije sem volt, nagyon kezdett aggódni, hogy mitevő legyen ily nagy veszedelem közepette? Végre mintegy mennyei sugallat által vezéreltetve, megtalálta azt a hasznos utat és módot, amelynek segítségével királysága jogát is visszaszerezheti és egyúttal a vérontás bűnét is elkerülheti. „Ne jőjjetek utánnam!“ – így szólt embereihez – aztán fegyvereit letéve, csakis pálcával kezében, lassú léptekkel az ellentáborba indult, hangosan kiáltván: „Hadd lássam, ki meri felemelni kezét a király vérének ontására!“ És a fegyveresek mind félreálltak és tágas utat nyitva előtte, még csak moccanni sem mertek. Öccséhez érve, karonfogta és kivezette sátrából s egy közelálló várban fogságra vetette. Erre Endre hívei valamennyien rettegve, szégyenszemre letették a fegyvert és a király lábai elé borulva, bocsánatot kértek tőle. A király pedig, igen kegyes lévén, megbocsátott nekik.“
Ehhez kiegészítésül még csak azt tesszük hozzá, hogy a vár, amelyben imre Endrét elzáratta, a közeli Kene vára (Kheene, a mai Kneginec) volt, ahonnan később Esztergomba szállíttatta át. Endre nejét, Gertrúdot, pedig Imre mindenéből kifosztva, hazaküldte atyjához Németországba.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
