Halálbüntetés.
Halálbüntetés.
Az 1848-ig érvényben volt írott jog 61 esetben alkalmazta a halálbüntetést; az 1840 április 11-ki országos ülés előlülőjének határozott formában tett kijelentése szerint azonban országos joggyakorlatnál fogva csak előre elhatározott gyilkosság és a déli nap fényénél is világossabb próbák fennforgása esetén van helye halálos itéletnek. Ezzel a kijelentéssel némileg ellentétben áll az alább ösmertetett Schirmer eset. Ámde e honsértésként kezelt bankóhamisítás tárgyában nem a vármegyei sedria, hanem az amúgy is szomorú emlékezetű királyi tábla itélt. Tehát a tett kijelentés csak a vármegyék joggyakorlatára vonatkozhatik. De úgylátszik, a vármegyék sem valami régen követték ezt a szabályt. Kitünik ez a Jászkun-kerületek rabokat itélő törvényszékének Kiskunfélegyházán 1810 április hó 13-án hozott itéletéből, mely szerint vasban álló Lentse János, mint a tököli marhák erőszakos elhajtója és rablótárs, továbbá Halasi Péter hat ökreinek tetemes tolvaja, valamint Széky István is épen ezeknek a marháknak prédálója „és maguk lelkek tudja még ezeken kivül mennyi és minemű gonoszságok szerzői, a gyalázatos akasztófára függesztetvén, az élők számából kitöröltetni rendeltettek.”
Rendkivül érdekes az a jelentés, melyet Kovachióczky László főszolgabíró és esküdttársa Rodrovich Ferencz irtak a vármegyének Schirmer János hamis bankócsinálás miatt halálra itélt rab büntetésének a végrehajtásáról 1806-ban. Ez az ügy annak idején a budai dámákat is fölöttébb foglalkoztatta, a mennyiben „nem terheltettek Ferdinánd választófejedelem és főherczeg utján kegyelmet kérni a halálraitélt részére.” Ferdinándnak a vármegyéhez intézett levele szerint ő felsége akarva sem teljesíthette kérelmüket, mivel az elitéltet már a siralomházba kisérték, ilyenkor pedig ő felségének nem is helyteleníthető fölfogása szerint kegyelemnek már nincsen helye (!) Itt azonban tudnunk kell, hogy a mi régi joggyakorlatunk honárulásnak tekintette a pénzhamisítást. Ezt az elnevezést találjuk az ügyben első fokon itélkező tábla itéleteiben is talán arra való tekintettel, hogy a bűncselekménynyel sértett jogtárgy az államnak a pénzügyi felségjoga. (Alkalmasint ennek a felfogásnak a folyománya, hogy a Csemegicodex-indokolás is politikainak tekinti e bűncselekményt.) Egyébként Ferdinánd levelével egyidejüleg grationalis (kegyelmező leirat) érkezett a Pest vármegye tömlöczében 324fogvalevő orgyilkos ügyében. A jogeszme ily frivol megsértése annyira felzúdította a közvéleményt, hogy az még évtizedekkel utóbb is éreztette hatását, a mennyiben Pest vármegyének követe, Szentkirályi Móricz, az 1843-iki ú. n. Deák-féle javaslatok tárgyalása alkalmával a király kegyelmi jogának megszorítását követelte, slágerként hozván fel Schirmernek és az orgyilkosnak az esetét; Deák Ferencz, báró Eötvös József és Klauzál Gábor pedig indokokkal és szavazattal támogatták Szentkirályi indítványát. A történeti igazság kedvéért megjegyezzük, hogy Pest vármegye másik követe, a mindig aulikus Dubraviczky Simon, ebben a kérdésben is a királyi jogok kiterjesztése mellett foglalt állást.
A megye levéltárában 1806. évi 453. és 527. sz. a. fekvő jelentések szerint a hirhedt Németh János kir. ügyigazgató egy itélőmester kiséretében látogatván meg a rabot, közölték vele, hogy a király nem adott kegyelmet. Ezután „a halálra kipányvázott rabot átaladták a főszolgabírónak és esküdtnek, a kik „kettős őrizet alatt” tüstént a siralomházba kisértették és másnapig ott tartották. Az itélet napján a nemes vármegye hajdui, katonái, nemkülönben falukról berendelt számos parasztőrzők kiséretében nemes Schirmer János urat a vármegye akasztófájához vitették. Itt a budai hóhértól kiválasztott helyen a falukról rendelt őrzőkkel tágas kerületet készítettek, abba a halálra itélt rabot bevezettették, néki a csoportosan kitódult nézők hallatára a latin nyelvű halálos itéletet anyanyelvén megmagyarázták. Annak utána a rab a vele volt lelki atyával végső töredelmes ájtatosságát elvégezvén, a hóhérmesternek átaladatott. Ez a rabot az e végre „szokott mód szerint elkészített” székre leültette, majd a székhez hozzá kötözte és szemét bekötötte. Ez után „pallosával nyakában vágott, de mivel a tsapását valamivel alább tette” az első csapással a fejét el nem ütötte ugyan, hanem nyakát mégis annyira kivágta, hogy a feje egészen félre konyult. Ezután még két vágást és egy rántást tevén pallósával, fejét vette”.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
